Míg tavaly tucatjával dőzsöltünk a jó mozifilmek között, most akár napsugárnak is hívhatjuk a Staten Island királyát, ami a vetítőtermekbe most végre utat tört magának a bezárások után, és fürdőzhetünk benne mintegy két felhőtlen órán keresztül. A lazulásra, új filmekre kiéhezett mozirajongó énünk ráadásul nem csak egy altesti poénokra kihegyezett vígjátékot kap, hanem egy erőlködésmentes felnövéstörténetet, amely a társadalmi kontextust sem akarja minden áron átverni rajtunk, de mégis jó arányérzékkel sejteti. Lehet, hogy tavaly ilyenkor nem ütött volna ekkorát a füves cigis égimeszelő sztorija, most viszont karon fog és felemel. 2020 a legtöbbünket elég keményen gyomorszájon vágta, így most még inkább felértékelődnek az élet azon percei, amelyek ilyen jó filmeket gurítanak elénk, mint Jude Apatow új mozija. Gondolatok a Staten Island királya című filmről.
Akik azért szívnak, hogy lassítsák az időt
Simán lehet, hogy Judd Apatow a Saturday Night Live hórihorgas, anorexiás pandára hajazó Pete Davidson-ját meglátva, két perc alatt döntötte el, hogy a filmográfiájának lúzer, élhetetlen főhősei közé tökéletesen passzoló, stand-upos fiúról forgat legközelebb.
Ugyanis, ha erre a srácra ránéz az ember, akkor egy valamit máris lát. A mélységet. Karikás szemek, két méter felület tele rajzokkal, Mick Jagger és egy kenderültetvény szerelemgyereke. Davidson szövege pedig eddig igazolta is a belé látott történeteket, ez pedig egy egész estés mozit is megért. A komikus ugyanis valóban Staten Island kallódó, időtlen unalomba süllyedt figurái között nőtt fel, most is itt él. Tűzoltó apja a Világkereskedelmi Központ romjai között lelte halálát, amely a srác egész életére kiható traumát okozott; Crohn-betegsége lett, és depresszióba süllyedt, füvezett, és csak sodródott egyik napból a másikba. A Staten Island királya (The King of Staten Island) az ő életéről szól az ő főszereplésével, úgyhogy sok fikciót nem is kellett hozzátenni, és Scott karakterét se volt nehéz elkapnia. A Staten Island királya cím egyébként nem kicsit eufemizmus, hiszen New York városának legszegényebb kerületében – ahol a kétezres évek elejéig olyan szeméttelep működött, ami még az űrből is látszott – intenzív naplopással kialakított
tengő-lengő, lézengő életstílust Scott tökélyre fejlesztette, így méltán jár neki a Burger King-es korona.
Scott olyan, mint egy összefirkált, lepukkant iskolai WC. Kisujja hegyéig szét van varrva, autóponyva-méretű ruhái úgy csüngnek rajta, mint egy Basset hound fülei. Kellemesen eldagonyázik a mamahotelben, ahol még a rezsihez sem kifejezetten akaródzik neki hozzájárulni. Egyszerre irritáló és szerethető is.
Kudarcaiért az apja halála által kiváltott traumát okolja vagy más körülményeket, de semmiképpen sem saját magát. Környezetéből a lúzer haverokon kívül mindenki lesajnálja, és leereszkedő együttérzéssel ideig óráig elég segítséggel akar a hóna alá nyúlni. Egyébként tetoválóként szeretne boldogulni, de a haverjai bőrén landolt első alkotásaiból láthatóan ebben sem túl tehetséges.
A fiú nagyjából mindent el is baltáz, amibe belefog. Élete nagy ötlete, a tetováló étterem sem valószínű, hogy kivívná a mindenkori Nébih szimpátiáját, de a terv gyakorlati megvalósításába amúgy sem feccöl szinte semennyi energiát. Azonban egyik baklövésének köszönhetően talál anyja 17 év után újra párra, és itt teszi meg az első fontos gesztust a néző felé a rendező azzal, hogy nem fullasztja bele a főszereplő füves cigijéből kipöfékelt, önsajnálatból fújt füstkarikákba.
Ugyanis a film egyik nagy erénye, hogy többé-kevésbé az életről szól, annak minden szívásával, tikkasztó egysíkúságával egyetemben, de mégis úgy, hogy reménykeltő. Habár nagyjából egészéből itt mindenki lúzer egy lepattant környéken, de azért buliznak, esznek-isznak vagy éppen segítenek másokon, egyszóval boldogulnak, ahogy tudnak.
Staten Island királynői
Az egyik ilyen önfeláldozó, kicsit megfáradt karakter, a Scott anyát, Margie-t alakító Marisa Tomei, aki egyébként egy viharvert tűzoltó özvegyhez képest meglepően nagy amplitúdóval ragyogja be a vásznat már az első képkockáktól kezdve, ami talán annak a boldogságnak is betudható, amit a színész afölött érzett, hogy végre számára kedves szerepet kapott. Élt is a lehetőséggel, igazi komika, derű és anyai aggódás árad minden mozdulatából. A másik erős női karakter Scott barátnője Kelsey, akit az a Bel Powley alakít akire mi már A tinilány naplója Minnie-jeként is felfigyeltünk, majd a mostanában virágzó sorozatipar olyan produkcióiban foglalkoztattak, mint a The Morning show vagy az Informer.
A lány a kivasalt haj-műköröm koordinátarendszeren belül való létezéshez képest meglepően gyors észjárású, és Scott minden egyes terelését és tökölését kíméletlenül lekeveri, de nehezen tudja kivonni magát a fiú iránt érzett vonzalma alól.
Ugyanakkor ő az egyetlen, aki annyira bátor, hogy felteszi életét Staten Islandre, és a körzet felvirágoztatásának szentelné a karrierjét. Ez már önmagában olyan tökös odamondás, hogy akár szép üzenet lehet a környék valódi, elveszett lakói számára is, akik szerintem ha másból nem, most a film miatt megindult turizmusból profitálni fognak (de remélem nem csak ebből). Végül pedig Scott kishúga, Claire – akit a rendező lánya, Maude Apatow alakít – mellől már csak a kivont kardú Xéna hiányzik, hiszen bátyja patronálása mellett, a családi reménytelenségből utat tör magának az egyetemre, ezzel megváltva szabadulójegyét a leszakadó vidék süppedő unalmából is.
Szép fricska egyébként az egyetemi elitéletnek, hogy a húga meghívásával, Scott vendégszereplésével tartott kampusz-bulin dettóra ugyanaz a füvezés és eszetlenkedés zajlik, mint otthon, csak ha résen van az ember, az egyetem végén itt azért egy diplomát hozzávágnak a bulikon lealjasodott úri közönséghez.
A fenti karakterarzenálból már sejthető, hogy Apatow ezúttal is rászánta az időt a szereplői megformálására, és a férfiak terén sem végzett rossz munkát.
A tűzoltóállomásra elszegődő Scott, apja régi bajtársai között olyan karakterzsonglőrt üdvözölhetünk, mint Steve Buscemi, aki akkora lazasággal beszél a tűzoltós élményekről, mintha tényleg harminc éve a tömlő mellett aludna minden éjjel.
De nem volt nehéz dolga a Mythbusters Jamie Hynemanjének bajuszát elirigylő Ray-t alakító Bill Burr-nek sem, aki a hirtelen jött pótapa szerepben tett erőfeszítései egyszerre értékelhetők gesztusként és kekeckedő cseszegetésként is.
Ha elég sokáig csinálsz valamit, előbb-utóbb jó leszel
Visszatérve még a főszereplőre, akire pipogyasága miatt már a második óra elejére azért egy zsák pofont is rá tudtam volna borítani,
karakterében az is imádnivalóan telitalálat, hogy egyáltalán nem azon hollywoodi sikertörténetek előszobájába vezet, ahol a nagy tehetségű, de meg nem értett művészre nyitunk ajtót, akinek csak egy szikra kell, hogy lángra kapjon, és őstehetsége beragyogja a világot.
Simán lehet, hogy – ahogy mondják is a filmben – Scott ingadozó sikerességű rajzai, ha elég sokáig gyakorol, szép tetoválásokká érnek majd be, de most még sok gyerekrajz-szerű skiccel ajándékozza meg alkalmi vázlatfüzeteinek tulajdonosait. A lényeg, hogy a film alapján él a hit, a remény, hogy van kiút a poszteres tiniszobák mélyéről, az örökkévalóságba dermedt céltalanságból.
A film másik nem fitogtatott, de nagy erénye, hogy kiáll azok mellett az emberek mellett, akik nem celebeskedésből és Instagramozásból akarnak várat építeni, hanem mondjuk a helyi tűzoltóság köteléke alatt kockázatatják az életüket vagy – ahogy Scott anyja – a sürgősségin látnak el nap mint nap sérülteket. Ráadásul ők sem hibátlan, görög istenek, hanem esetenként szerfüggők, elváltak, megtépázottak, az életük naponta romba dől, de felállnak, mert fel kell állniuk magukért, másokért.
A tűzoltók bajtársiasságáról készült már jónéhány etűd, valamiért azonban nekem ebben a filmben különösen hitelesre sikerült, valószínűleg azért mert semmi fakszni nincs benne, és direkt nem erre volt kihegyezve a cselekmény.
Az egész film legnagyobb érdeme hogy szereplői pont annyira esendőek, amennyire 2020-ban sokszor mi is látjuk magunkat. Százezrek „tanulnak meg most újra járni”, kezdik a nulláról egy új szerepben, munkában, és ilyenkor (is) hibázni, elfáradni ér, ez még nem jelenti, hogy elvesztettük volna a háborút. Ennek pedig a Covid árnyékában különösen nagy megtartó ereje van.
