Idén nyáron a könyv az új Wizzair – Életrajzi könyvek ajánlója

In Képzongora by BM

Sokféle újragondolásra késztet bennünket ez a nyár, ami most halkabbra, töprengőbbre sikerült, mint a korábbiak. Az óvatosság, a mérték és a józanság, amely az évnek ebben a szakaszában velünk együtt szokott kicsit szabadságra menni, idén kezében tartja a gyeplőt. Nincs külföld, nincs fesztivál, legalábbis mi most így döntöttünk. Olyan mentsvárak tartanak meg mint a Balaton, a természet, a család és a könyvek. Nincs csomagolás, becsekkolás és jetlag, de azért nem marad el az utazás. Újabban rákaptam az életrajzokra, dokumentumregényekre, amelyek egy-egy tudós, híres ember életútját mutatják be. Így a lenti könyvek elolvasásával a nyárnak most olyan új céljai lettek, mint felkeresni Pesten Neumann gyermekkori lakását és iskoláját, vagy kipróbálni a buddhista meditációt. Íme azon életrajzi könyvek listája, amelyek tartalommal töltik meg ezt a nyarat.

Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak – A történelem és a tudomány motorja, Neumann János

Az általános iskolában a láncdohányos, neurotikus matektanárunk mindig párás tekintettel figyelte osztályunk nagy matek reménységeit, akiket minden életuntságát legyűrve, lelkesen készített fel az elitgimnáziumi felvételihez.

A felvezetőből sejthető, hogy soha nem tartoztam a fenti matektanár által patronált zsenipalántákhoz, de a Neumann János életéről szóló könyv olvasása után már sejtem milyen az, mikor az emberre úgy néznek, mint aki hamarosan megváltoztatja a világot. Éppen ezért is volt érdekes a hasonlóan kívülálló, de érdeklődő attitűdje a kötet szerzőjének, Wisinger Istvánnak, aki rengeteg interjút, tévés riportot készített az Amerikába költözött magyar tudósokról, Neumann életéről pedig 2018-ban dokumentumregénnyel jelentkezett.

Bár érzésem szerint egy ekkora életmű még egy ennél is alaposabb, érettebb és hosszabb kötetet érdemelne, és nem is tudom van-e olyan szépírói ambíciókkal rendelkező tudós vagy tudományos vénával megáldott író itthon, aki ezt kellő aprólékossággal fel tudná dolgozni, de annyit mondhatok, hogy a szerző könyve a rövid élet örök érvényű eredményeinek megismeréséhez mindenképpen jó kiindulópont.

A negyvenes években Amerikájában terjedt el a szóbeszéd a tudósok között, miszerint a Földön két értelmes faj van, az ember és a magyar.

Így ragadt Teller Edére, Neumann Jánosra, Wigner Jenőre, Szilárd Leóra és Kármán Tódorra a marslakó kifejezés, amely becenév világosan érzékelteti különcségüket. Maguk közül marslakóbbnál is marskalóbbnak Neumann Jánost tartották, akit a később Nobel-díjat kapott, Wigner egyenesen zseninek kiáltott ki. Az elme az örökkévalóságnak című kötetben Neumann életének fordulópontjain túl eredményeivel, felfedezéseivel is könnyen fogyasztható stílusban ismerkedhetünk meg.

Ahogy a könyvben hívják, Johnny, nevét a legtöbben a számítógép feltalálásához kötik, azonban érdeklődése ennél jóval szerteágazóbb volt. Megalapozta a kvantummechanikát, a játékelmélet közgazdaságtani összefüggéseit, több Nobel- díjjal jutalmazott tudós elméletének alapjait is megvetette, az időjárás-előrejelzés terén is végzett kutatásokat, és a 20. század egyik legvitatottabb eredményében, az atombomba kifejlesztésében is aktív szerepet vállalt.

A lapokon Neumann tudományos pályáján tekintünk végig az első bátorító, mentori beszélgetésektől, a Manhattan-projektben való részvételén át, életének utolsó küzdelmes napjaiig.

A kötet egyik nagy erénye az olvasmányossága, ami néha azt is elfeledtette velem, hogy egy életrajzot olvasok. Mert hát, amikor a tudós egyfajta utazóügynök módjára élet-halál kérdéséről döntő számításaival különböző vonatokon (a háború idején stratégiai szempontból nem engedték repülővel utazni a tudósokat) szelte át az Amerikát,

vagy amikor Smith ügynökként többszörözte meg magát, mert úgy érezte elméleti tudós léte mellett cselekvő emberként is szükség van rá, és habozás nélkül belépett a közéleti-politikai küzdőtérre,

akkor nehéz volt nem arra gondolni, hogy nem egy kémregény lapjain járok-e. De nem ott jártam. És ez akkor vált egyértelművé, amikor ez a tényleg az örökkévalóságnak alkotó zseni, banális óvatlanságból, rá nem jellemző gondatlansággal járt el a kísérleti atomrobbantások után, amely életének drámain korai végkifejletéhez vezetett. Szinte fel sem lehet fogni, hogy a laptop, amelyen most írok egy ennyire fájdalmasan rövid élet tudományos eredménye.

A könyv egy másik izgalmas része, ahogy az atombomba fejlesztésének folyamatát, hátterét és emberi vonatkozásait megismerjük. A huszadik századi történelem egyik legmeghatározóbb eredményével a “marslakók” a világ elpusztításához és megmentéséhez egyszerre adtak muníciót az emberiségnek. Neumann szerepét a tömegpusztító fegyver elkészítésében, a bomba ledobásának jogosságát könyvtárnyi irodalom elemzi. Azt, hogy mi történt volna, ha nem dobják le a Little Boy-t és a Fat Man-t, már sosem tudjuk meg, viszont a megépítésüknek körülményeiről szóló részek olvasmányos formában segítenek megérteni mi is történt akkoriban a világban. A jövő kutatóinak feladata azóta sem lett egyszerűbb,

én, itt az elitklubon kívül, csak bízhatok abban, hogy a korábbi “marslakók” eredményei inspirálják annyira a jelen tudósait, hogy évek múlván az ő életrajzukban olvashatok jóleső borzongással arról, hogy hogyan sikerült úrrá lenniük korunk fenyegető kataklizmáin.

Stellan Ottoson:  Darwin, az óvatos forradalmár – Egy ellentmondásos élet krónikája

Idén március végétől, amikor az emberiség kényszerűségből jól lehalkította magát, csodálkozással figyeltem, hogy a természet mennyivel színesebb, hangosabb volt, mint amilyennek korábban láttam.

Így már azt is el tudom képzelni, hogy valódi paradicsomi élmény lehetett a felfedezések korában, érintetlen dzsungelekbe, eldugott élőhelyekre első emberként megérkezni. Charles Darwinnak, a kor Indiana Jones-ának is volt hasonlóban része, aki HMS Beagle fedélzetén egy föld körüli úton tanulmányozta többek között Dél-Amerika természetrajzát. Utazása öt évig tartott, ezalatt a déli félteke számos helyét érintette,

a Zöldfoki-szigeteken tett látogatását egyenesen olyan meghatározó élménynek írta le, mintha vakként visszakapta volna a látását.

Többek között erről az öt évig tartó útjáról is sokat megtudhatunk a tavaly a Typotexnél, a svéd Stellan Ottoson tollából megjelent életrajzi kötetből. Nem is csoda, hogy Darwint már egész fiatalkorától hajtotta a világ megismerése iránti vágy, hiszen családjában apjában és nagyapjában is gyökeret vert a kétkedő, tudományos kíváncsiság, amely a kor uralkodó egyházi világképét megkérdőjelező megállapításokat is eredményezett. Saját, olyan meglátásai minthogy a természet valójában a maga szépségére teremtetett, vagy, hogy világot mégis valamilyen felső teremtő erőnek tulajdonítja, erősen ellentétben álltak egymással, ugyanakkor rávilágítanak a tizenkilencedik század második felére a tudomány és az egyházak között kialakult álláspontok törésvonalaira is.

Az életrajzban következetesen végigvonulnak a hit dilemmái és a tudományos megfigyelések, és fokozatosan kibontakozik a két világnézet összeegyeztethetőségének kérdése, amely Darwin egész életét áthatotta.

Ezt a kettősséget erősíti fel olyan más életrajzi elem is a kötetben, minthogy pl. Darwin osztotta azt a korabeli nézetet, hogy a nők (élete párjául ráadásul unokatestvérét választotta, akivel 43 évig élt boldogan) legyenek csak passzív szemlélői a férfiak világának, vagy hogy a gyarmatokon élő bennszülötteket alacsonyabb rendűnek tartotta az európai civilizáció polgáraihoz képes. Az életrajz ezen része – a szobordöntögetések korában – azon is elgondolkodtat, hogy a tudományos eredményekből álló emlékmű értékét, megítélését mennyiben befolyásolja, ha egy korszakalkotó tudós emberileg esetleg már nem tud megfelelni a későbbi korok erkölcsi értékéinek.

Kevesebb ettől, amit felfedezett? Nem értékelhetjük már ugyanúgy azért, amit elért? Mely az a zsinórmérték, amely a tudományos vagy más területen elért eredményeket elhitelteleníti az emberként hibázó, megbukó ember esetén? Egyáltalán kinek kell megfelelni a régmúlt vagy a jelen jelentős alkotóinak? A fenti kérdésekből is látszik, hogy a kötet olvasása közben sok dilemma felmerült, amely általában a jó könyvek ismérve. Ezentúl pedig a részletes információanyag fokozza tovább az érdeklődést pl. az is kiderült, hogy

Darwin már pályája elején különleges tekintélyt és elismerést szerzett magának, megnyerő modorának és műveltségének köszönhetően. Jól mozgósítható kapcsolatokat alakított ki az egyházi és a tudományos világban is, idővel sok gyűjtési feladatot “kiszervezett” levelezőtársainak, akiktől a világ minden tájáról küldetett magának növényeket, állatokat, amelyek révén tudományos népszerűsége csak tovább nőtt.

Az én olvasatomban ez az életrajz semmiképpen sem akarja kétségbe vonni Charles Darwin elvitathatatlan érdemeit, korszakalkotó meglátásait, de jelentősen árnyalja a Darwinról mint emberről eddig ismert képet, és nem csak pozitív megállapításokkal, plusz úgymond bónuszként bemutatja az egyházi és a tudományos világkép téziseinek összecsapásait, a formálódó új világrendet, miközben ügyesen lavíroz a tudós életének bulvárosabb, magánéleti szálai között.

Természettudományról szódával felöntve, citrommal, hogy nyári melegben is hűsítsen.

Alexander Norman: A dalai láma – A soha fel nem adás és az együttérzés ereje

Sose add fel, bármi történjék is, ne add fel – ezzel a tanítással indul a tizennegyedik dalai láma életrajzának fülszövege, ez pedig talán soha jobbkor nem találhatott volna rám, mint idén nyáron.

A fülszövegen először fel is nevettem, mert az utóbbi időben sokszor felmerült bennem, hogy pedig legszívesebben pont ezt tenném; feladni, hagyni a csudába a célokat, megenni tíz doboz chipset és meginni rá ugyanennyi kólát és várni mi lesz…(egyébként rosszullét). Aztán mindig elrugaszkodtam és csináltam tovább.

Ahogy pedig a könyvet megláttam, arra gondoltam, hogy akinek a neve, azt jelenti, hogy „a bölcsesség óceánja”, annak életére érdemes néhány órát szánnom a sajátomból.

De ki is az a dalai láma? A dalai láma a tibeti buddhizmus legmagasabb rangú tanítója, a jelenlegi a tizennegyedik, eredeti nevén Tendzin Gyaco. A címet pedig mindig a spirituális vezető következő reinkarnációjának adományozzák. A dalai láma országát a fővárosból, Lhászából vezette egészen 1959-ig, amikor Tibet kínai elfoglalása miatt Indiába menekült. Az életrajzi kötet meglepő aprólékossággal vezet be a dalai láma életének színfalai mögé, és nagyon bölcsen nem is a Tizennegyedik gyermekkorával, hanem még a Tizenharmadik láma életének utolsó korszakával indítva.

Ráadásul rögtön az elején világossá teszi az olvasónak a kötet, hogy a régi Tibet egyáltalán nem a Shangri-La, ahol az emberek naphosszat meditáltak és tökéletes harmóniában léteznek a mindenséggel. Éppen ellenkezőleg; tele volt az ország brutalitással, hatalmi villongások darabolták szét, a vallási bölcsek pedig azt fürkészték, hogy az idős tizenharmadik láma mutat-e a reinkarnációra utaló magatartást vagy közlést.

A dalai láma ugyanis – a tanítás szerint – maga választja meg a reinkarnációjának helyét és annak körülményeit, hogy milyen formában és kiben fog újjászületni. A reinkarnáció fő jelének pedig azt tartják, ha az utód felismeri a megelőző dalai láma személyes tárgyait. Ezeket azonosította is Tendzin Gyaco, így kétéves korában ismerték el a Tizenharmadik tuljukaként, vagyis újjászületéseként.

Azonban álljon itt egy kis figyelmeztetés is arra, hogy aki a dalai láma életéről akar olvasni, az itt ennél sokkal többet kap, aminek befogadása intenzív figyelmet is igényel. Egy szövevényes, színes kultúrtörténet elevenedik meg, összetett történelmi háttérrel, kolostorok és vallási csoportok összetűzéseivel, nemzetközi határvitával, igazi színes kortabló. A különböző buddhista iskolák és tanok, elnevezések közti eligazodáshoz kifejezetten jól jön a koncentrált figyelem.

Aki azonban elrugaszkodik és elolvassa a könyvet, az egy teljesen új világra nyit kaput.

A kötet szerzője, Alexander Norman személyesen is ismeri a dalai lámát, többször találkoztak, teáztak együtt, sőt; az író a tanító életrajzának összeállításában is részt vett. Éppen ezért adná magát, hogy egy ájultan magasztaló kötetben mesélje el élményeit Norman, aki szerencsére ellenáll a kísértésnek és saját benyomásait a dalai lámáról korlátok közé szorítja, és arra törekszik, hogy a vezető életét egy átfogóbb, történelmi kontextusba helyezze.

A könyv egyik legérdekesebb történelmi momentuma az, amikor egyre világosabban látszik, hogy ugyan a kínai hadsereg a tibeti buddhista kolostorok nagy részét lerombolta a tibeti tanok elhomályosításának céljával, azonban valahogy pont ezzel és ekkoriban lobbantotta be a buddhizmus népszerűségének lángját a világban.

Ahogy haladtam a sorokkal egyre több érdekes életrajzi tény között az is kiderült, hogy például a dalai lámának is egyszerű növendékként kellett kisfiú korában elsajátítani a buddhista tanokat vagy, hogy a tiszteletére szervezett beiktató ünnepségeket pont úgy unta, mint más kisgyerek.

Majd megindító volt arról olvasni, hogy ez a bölcsességre és tanításra rendeltetett személyiség hogyan érik az évek során valódi tanítóvá, és hogyan teljesíti be küldetését. A dalai láma neve, szanszkrit nyelven Avalókitésvara, amely elnevezés egy olyan megvilágosodott lényre utal (bódhiszattva), aki megfogadta, hogy míg minden érző lény el nem éri a megvilágosodást, újra meg újra visszatér az életbe, hogy segítsen nekik. Ő az együttérzés megtestesítője, és a hagyomány úgy tartja, a dalai lámák az ő megtestesülései.

Megvilágosodás pedig érzésem szerint még mindig inkább távol van, mint közel, így együttérzésre is bőven szüksége lesz még az emberiségnek (noha valójában nem is kerülne sokba, mégis szűkölködünk vele és benne). Így abban is biztos vagyok, hogy a dalai lámáknak is még sok “munkája” lesz velünk, emberekkel a jövőben, amelyhez a Tizennegyedik élete inspiráló például szolgálhat következő reinkarnációjának, de nekünk is.