Hét éve, 2013 augusztusában a franciaországi Ostabatban való érkezését tekinti új születésnapjának a miskolci Banka Roland. Ez volt ugyanis az egyébként tanár végzettségű férfi sorsfordító útjának kezdete. Roland egy élethelyzeti krízisből kiutat keresve döntött úgy, hogy végig megy az El Caminón, zarándoklata pedig évekig tartott, mivel gyalog és egy szamárral, Rocinante-val indult útnak. Döntése pedig életre szóló élményeket hozott neki: spanyol nyelvtudással, szamárnevelési ismeretekkel, a természettel való harmonikusabb élettel és egy saját könyvvel is gazdagodott. A borsodi világcsavargónak ugyanis a napokban jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában az El Caminóról és a kalandjairól szóló A szamaras zarándok címet viselő könyve, amelyet szeptember 23-án este online mutat be. Többek között a könyvről, útkeresésről, Borsodról és felajzott szamarakról is mesélt nekünk.
SIG: Hátat fordítani az általános társadalmi elvárásoknak és évekig vándorolni, nem kevés bátorságra, kalandvágyra vall. Honnan ered mindez benned?
BR: Nem mondanám, hogy kalandvágyból kezdtem ilyen szokatlan életmódba.
Egyszerűen nem éreztem jól magam az adott társadalmi keretek között, és ez a lehetőség adta magát, hogy kitörjek belőle.
Gyerekként megvolt a magam fura egyénisége, és mindig is bírtam az extrém embereket és szituációkat, de a saját életemet konvencionális keretek között képzeltem el. Aztán betalált ez a másmilyen életmód, és rá kellett jönnöm, hogy sokkal jobban fekszik nekem, mintha mondjuk tanár lennék egy városban, amire a végzettségem determinál. Sok szempontból természetesebbnek érzem.
SIG: Mi volt a cél a vándorlással és elérted-e azt a célt az utaddal, amit szerettél volna?
BR: Megrekedtem az életemmel, és ebből a krízisből szerettem volna megerősödve kijönni.
Mindemellett lappangott bennem egy olyan cél is, hogy valami performansszal kifejezzem a társadalomkritikámat, és megmutassam, hogy nem minden szükségszerű ám, amit a modern, városi létben annak vélünk.
Pár hete jelent meg az erről szóló könyvem, abból eldöntheti mindenki maga, hogy sikerült-e. Nyilván lehet kritizálni is az életszemléletet, amit képviselek benne, de nekem már az is elég, ha egy pillanatra elgondolkodik mindenki, mielőtt folytatja ezt az őrületet, amit globális kapitalizmusnak nevezünk.
SIG: Úgy tudom miskolci vagy. Van néhány innen származó barátom, akik mindannyian nagyon életrevaló emberek. Rád jellemző ez a vagányság, hoztál valamit otthonról a „borsodiságból”?
BR: Tudod, hogy van: „Miskolc mindig várni fog”; a borsodiság egy fontos identitáselem.
Figyelemreméltó megye ez, mert a Bükk, a Zemplén szerintem az ország leggyönyörűbb helyei, például Lillafüreden alig hiszi el az ember, hogy éppen Magyarországon jár, de aztán visszamegy a városba, vagy épp valamelyik környékbeli faluba, és látja a rengeteg szegény embert, megtapasztalja a gyér közbiztonságot, a ronda szocreál épületeket, meg mindehhez a nyomott hangulatot. Mindez egyrészt büszkévé, másrészt keménnyé teszi az embert, ezt jól látod. Egyszer megismerkedtem egy angol sráccal, aki Budapesten önkénteskedett, és épp volt egy szabad hétvégéje, engem kérdezett, hová utazzon, hogy valami tipikusan magyar dologgal találkozhasson. Elküldhettem volna a Hortobágyra vagy Sopronba is, de nem volt kérdés, hogy Miskolcot javaslom. Na, nem azért, mintha ott várnának rá a legkiemelkedőbb turisztikai élmények (bár akad az is amúgy bőven), hanem mert
Borsod olyan, mint az állatorvosi ló: Magyarország problémái koncentráltan jelennek meg. Ott megértheti az ember, milyen ma Európában magyarnak lenni, és ez a téma engem rendkívül foglalkoztat.
SIG: Úgy tudom vallásos nevelést kaptál. Hogyan változott a hited az út alatt, ha változott?
BR: A vallásos szemlélet fontos, a felekezet kevésbé. A vallásos nevelés és a katolikus gimnázium adott egy műveltséget, egy fogalmi keretet, amelynek segítségével ki lehet fejezni érvényes igazságokat a világról. Ez kulturálisan beágyazott: ugyanazok az igazságok a világ szinte mindegyik nagy vallásánál megjelennek, csak más nyelvezettel, más szimbolikával kifejezve. A Caminón keresztény, katolikus szimbólumokkal találkozunk, ami megfelel az európai közös tudattalan tartalmainak. Az, hogy a katolikus egyház a történelem során számtalanszor lejáratta magát, egyrészt azt eredményezte, hogy a közbeszédben valamiféle felvilágosultsági minimummá vált ateistának lenni, másrészt azt, hogy manapság is egy csomóan érdeklődnek Európában a keleti filozófiák és szertartások iránt.
Pedig a kereszténység mindent tartalmaz, amire lelkileg szükségünk van, csak hát sokan képviselik ma is hiteltelenül. Engem a zarándoklás kicsit visszavezetett az egyházhoz,
amiben egyébiránt az is sokat segített, hogy – a sokszorosan feldúlt Magyarországgal ellentétben – Spanyolországban megőrződtek a középkori templomok, és bennük az a pozitív lelkiség is, amely energiakoncentrációját az évszázadok konzerválták. Például lelkileg erősítettek az Olaszországban történtek is, ahol az volt a cél, hogy szentestére Rómába érjünk. A 23-ai éjjelre kerestünk szállást, amikor jött is a segítség Tomasso úr képében, aki – méltóan apostoli nevéhez – megengedte, hogy addig maradjunk nála, ameddig csak akarunk; és nekünk meg a szamárnak is egy-egy karámot nyitva hagyott. Majd 24-én úgy döntöttünk, hogy irány Róma, ahová nonstop kellett volna gyalogolni hatvanvalamennyi kilométert, vagy ott maradtunk volna a Megváltót várni a pásztorokkal a pajtában.
Megváltó azonban gyorsan eljött értünk, még hozzá Emanuele képében, így hívták a sofőrt, aki Tomasso állatszállító verdáját aranyvasárnap is elvezette Róma külvárosáig, ráadásul ingyen. Tomasso úr karácsonyi ajándéka volt nekünk Emanuele. Ráadásul a nevének jelentése: „velünk az Isten”, a kocsija oldalát pedig egy arany üstökös díszítette, természetesen.
SIG: Az, hogy szamárral vágsz útnak egy barátod ötletéből ered. Hogyan találkoztatok és barátkoztatok össze Rocinantéval?
BR: Ezzel a barátommal közösen terveztük az utat, de végül egyedül indultam el a Pireneusokig stoppolva, onnan pedig gyalogolva.
Pamplonába érve kaptam egy telefonszámot valakihez, akinek voltak a közelben eladó szamarai. Nekem összesen 300 euróm volt, de ő 700-ért árulta Rocinantét, meg kellett hát állnom, és összekaparnom a hiányzó összeget. Ezt egy pásztorfurulyával, utcazenéléssel sikerült megvalósítanom,
szóval meg kellett küzdenem a jó társaságért, haha. Semmi tapasztalatom nem volt nagy állatokkal, úgyhogy eleinte akadtak nehézségek, de aztán kialakult a kölcsönös tisztelet, megtanultuk egymás nyelvét értelmezni. Az út végére egyértelművé vált, hogy én őt nem fogom eladni, ez a kapcsolat nem csak egy útra szól, szóval találtam helyi barátokat, akiknél hagyhattam a csacsit, és mindig visszajárhattam.
A szamárnak jó nagy fülei vannak, hogy meghallgasson, de ennek ellenére soha nem ítélkezik, viszont tökéletesen működik a tükröző funkciója, szóval gyakorlatilag a legjobb pszichológus.
Felelősséget rak az emberre, ami nagyon örömteli, legalábbis számomra semennyire nem terhes. Hatalmas önismereti hozadékkal jár egy ilyen szintű szimbiózis. Például történt egyszer, hogy beslattyogunk Rocinantémmal a festői San Juan de Ortegaba, ahol a templom előtti parkban kikötöttem, én meg leheveredtem a templom tövében egy szélvédett helyen, ahonnan ráláthatok. Fél 3 körül egyszer csak hatalmas kolompolásra meg ugrabugrálásra kelek, kinyitom a szemem, de azt hiszem, álmodok, úgyhogy először vissza is csukom:
megjelent a semmiből egy fiatal csődörszamár, és épp próbálja asszonyává tenni Rocinantét, az én csődörszamaramat. Rocinante közben rugdossa fejbe a csődört egyszerre a két hátsó lábával, mint egy pankrátor.
Odarohanok kipattant szemmel, próbálom lerángatni csórikámról, egyszer csak elszakad a menekülni próbáló Rocinante kötele, és elkezd vágtázni végig a kihalt utcán. Én meg utánuk. Képzeld el ezt a karavánt: papucsban üldözök egy erektált kanszamarat, aki üldöz egy másik kanszamarat. A sort pediglen zárja egy utánunk rohanó nőstényszamár. Mindez hajnal 3-kor a kihalt utcán, hatalmas kolompolás közepette… Hrabal Sörgyári capricciojában van egy ilyen hirdetés: „Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” Nos, ez szamárral is maximálisan működik.
SIG: Úgy tudom, próbálod kerülni a fogyasztói társadalom spirálját és fenntartható módon élni, ld. begyalogolni szamárral a világot. Milyen tanácsot adnál azoknak, akik szeretnének nagyobb harmóniában élni a környezettel, de egyébként irodába bejáró, városi miliőben kell boldogulniuk?
BR: Amíg a nagyvállalatok nem váltanak szemléletet, amíg a profit irányítja a világot, addig mi, mezei fogyasztók valóban hiába leszünk vegánok vagy élünk zero waste életmódot, a környezet pusztítása úgysem fog radikálisan csökkenni. Csakhogy a tettek túlmutatnak önmagukon!
Minden, amit teszel, a világszellem működésének részét képezi, tehát ha egy ember környezettudatosan él, azzal máris erősíti a világban ezt a pozitív „mémet”.
Aztán egyszer csak el fog jönni az a pont, amikor a változást óhajtó kritikus tömeg erősebbé válik, mint a Coca-Cola vagy a Nike hatalmi érdekei. Tudom, idealistának hangzik, de szerintem nem-idealistán élni értelmetlen… Nem kell kényszeresnek lenni, apróságokról van szó. Meg lehet venni egy fürt banánt anélkül is, hogy beleraknánk egy műanyag zacskóba. A megunt ruháinkat a Karitásznak is adhatjuk, nem kell kidobni, mert van már elég szemét. Meg elég ruha is.
Az újrahasznosítás ráadásul kreatív energiákat mozgósít, rengeteg benne az öröm.
SIG: Összefoglalható-e, hogy mit tanultál összességében a zarándokévekből?
BR: Amit átéltem, azt elméleti szinten már sejtettem egyébként is. Gondoltam, hogy a természet közelében élni normálisabb, mint ebben a mesterséges világban, amit körénk építetek. Csakhogy a megélés ereje nem helyettesíthető elméletekkel.
Szerintem sokan vannak ezzel úgy, hogy szívesen változtatnának az életükön, de valamiféle rárakódott konformizmus meggátolja őket ebben. Én az életmódommal azt üzenem, hogy érdemes a változás irányába lépni, még akkor is, ha esetleg kudarcot vallunk.
Ezért Don Quijote a példaképem, ő is az eszméiért élt, és nem is tudott volna máshogyan. Ezért neveztem el a szamaramat az ő lova után Rocinanténak.
SIG: Milyen mélypontot és tetőpontot tudnál kiemelni a vándorlásodból, mik és kik segítettek az út során leginkább?
BR: Az élet zajlik, körülöttem is kialakult egy szociális háló, és ugyanúgy van a magánéletem, mint bárki másnak. Szóval a szubjektíve megélt mélypontjaim és tetőpontjaim semmivel sem érdekesebbek, mint bárki máséi.
Volt szerelem, szakítás, volt krízis, öröm, volt lehangoltság, volt minden. Viszont fontos, hogy mindezeket immár egy számomra természetes közegben élem át.
Galicia, ahol Szent Jakab sírja is található, nekem is második otthonommá vált. Kétségkívül a szamár is generálta a sok-sok szociális aktust, amiben részem volt, és ezeknek egy része nyilván el is mélyült. Úgy érzem, hogy sokan szeretnének részt venni az én kis életprojektemben, és ezt úgy tudják kifejezésre juttatni, hogy engem támogatnak. Van, hogy egy vacsorával, van, hogy egy zuhannyal, és van olyan is, hogy egy öleléssel.
Csapatban gondolkodom: én sétálok azzal a szamárral keresztül-kasul Európán, mert én megtehetem, és élvezem is, ezért megteszem, de mindeközben rengeteg másik ember lelkiségét is képviselem.
SIG: Korban hasonló generáció vagyunk (én 1985-ben születtem), szerinted jellemző-e a korosztályunkra az a fajta útkereső, tépelődő szemlélet, amelyet te is megtapasztaltál magadon az út során is?
BR: Abszolút.
Magyarországon mi vagyunk az elveszett nyolcvanasok, két világ közt ragadtunk.
Valamiféle kádárista kapitalizmusba nőttük bele, és még azzal is lesokkoltak minket, hogy megszakították a Kacsameséket valami tök idegen bácsi halála miatt ’93-ban. Az sem elhanyagolható, hogy mi vagyunk az utolsó nemzedék, akik még internet nélkül nőttek fel. Aztán minden megváltozott, és nekünk alkalmazkodnunk kellett.
SIG: A napokban jelent meg a Corvina Kiadó gondozásában a Caminóról és a tapasztalataidról szóló könyved, A szamaras zarándok címmel. Miért gondoltad, hogy fontos megírni ilyen formában az élményeidet?
BR: Eredetileg tanárember vagyok, buzog bennem a megosztási vágy. De természetesen magam miatt is fontos, hiszen most úgy érzem, egy ciklus végére értem az életemben.
Éppen 7 évvel ezelőtt indultam el az első utamra, ami egy szimbolikus jelentőségű varázsszám, ennyi idő alatt állítólag az emberi test összes sejtje is lecserélődik,
és a szakértők azt mondják, hétévente érdemes munkahelyet, beosztást vagy lakhelyet váltani. Eddig is nagyon ki akart már jönni belőlem ez a sztori, de örülök, hogy érlelődött és szofisztikálódott pár évet.
SIG: A hazatérésedet és a könyved sorsát is nagyban befolyásolta a COVID. Hogyan viselted, hogy éppen a szabadságról, vándorlásról szóló könyv bemutatása ilyen nem várt korlátok közé szorult?
BR: Rosszul. Megéltem egy nagyon hasonló krízist, mint 7 évvel ezelőtt, csakhogy akkor útnak indulhattam előle, most meg be voltam zárva. A könyv áprilisban jelent volna meg eredetileg, és ezt egész nyáron úgy népszerűsítettem volna, hogy fesztiválról fesztiválra járok Rocival, és előadásokat tartunk, állatsimogatóval kombinálva. Ehhez képest a holland mezőgazdaságban kötöttem ki, ahol megtapasztalhattam a kelet-európai rabszolgamunkások nehéz kenyerét, egy kis időre.
Amint újra megnyílt a spanyol határ, gyorsan vissza is mentem a megszokott helyeimre re-kreálódni, immár szamár nélkül. Szeptember elején végül hazajöttem, most már teljesen jól vagyok, és pörgetnek a könyv körüli teendők.
(A képek Banka Roland engedélyével kerültek felhasználásra)
