“Az önismeretre való igény már nem tabu” – Interjú Jónás Verával és Halas Dórával a Back-Pack című közös előadásuk kapcsán

In Képzongora by BM

Az örökölt minta és identitás meghatároz, de egyben formálható, megérthető is. Erről, vagyis örökölt sorsunkról, családi és egyéni múltunkról, jelenünkről és jövőnkről készül közös, performatív előadást színpadra állítani – Back-Pack címmel – Jónás Vera énekes-dalszerző és Halas Dóra, a Soharóza kórus vezetője. A kórusimprovizációkkal átszőtt, határkereső hangzásokat keresztező produkció nem titkolt célja, hogy a családi, európai, emberi hovatartozásunkról való közösségi párbeszédet ösztönözze, ehhez pedig a kórus játékos, zajokkal, zenékkel kísérletező attitűdje és a Vera által alapított Jónás Vera Experiment zenekar szabad, utaztató dalai szolgálnak hajtóerőül. A Művészetek Palotájában márciusban sorra kerülő ősbemutató kapcsán beszélgettünk Jónás Verával és Halas Dórával művészi pályájáról, útkeresésről, mintákról.

SIG: Honnan jött az együttműködés ötlete?

JV: Az első közös munkánk után többször beszélgettünk, kávéztunk együtt, és sokszor a családi mintákra, öröklésre, identitásra terelődött a szó, majd amikor beültem egy Soharóza-próbára, akkor kiderült, hogy a kórustagok is nyitottak ezekre a dolgokra. Akkor gondolkoztunk el azon, hogy ezekből a témából kiindulva csinálhatnánk valamit közösen a kórussal és a zenekarommal.

SIG: A MüPában márciusban debütáló Back-Pack előadás milyen stádiumban van; hogy állnak az előkészületek?

HD: Most a Vera által hozott egyperces dalkezdemények kibontásánál tartunk. Ha kész lesznek, a kórussal a dalok közé magyarázó, játékos közjátékokat szeretnénk kitalálni. Ezeket a köztes elemeket recitativo-nak hívjuk, mint az operában. Ezekben a részekben vannak a történések, a dalban pedig – ahogy az operában az áriában – meg az érzelmek. Például az egyik ilyen játékos kis betét az “Akármit csinálok, mégis mindig…” mondatkezdéssel fog majd foglalkozni. Ezt a kezdést majd minden kórustag úgy fejezi be, ahogy ő gondolja. Ezzel minden kórustag be is mutatja magát. Én egyébként azt szoktam mondani, hogy akármit is csinálok, mindig táblázatokban látom a világot, a dolgaimat. (nevet). 

JV: Elég hamar kirajzolódott, hogy az egészet egy tematikus koncertnek képzeljük el, ami a dalok és a konferálások között performatív részeket is tartalmaz. 

Személyes hangvételű és sokszor mélyebb témákat feszegető produkciót írunk, de igyekszik megtartani egyfajta könnyedséget, a magyarázó részek humorosak, játékosak, a dalok pedig ezek között utaztatják a nézőt.

Forrás: soharoza.hu

SIG: Jellemző még szerintetek, hogy nem töltünk elég időt a múltunk megismerésével? 

HD: Szerintem egyénileg már sokan foglalkoznak azzal, hogy megismerjék, hogy honnan jöttek, kik ők, milyen családi mintákat hoznak. Közösségileg azonban még nem jellemző, hogy beszélnénk ezekről.

JV: Nincs még kapcsolat a múltunk és a jelenünk között. Én úgy látom, hogy tízmillió frusztrált embert országa vagyunk; mindenki frusztrálódik azért, ami vele történt és a családjával.

Ha Magyarországon megnézel egy családot, akkor rájössz, hogy ezer millió ágból mutatnak az egyes egyénekre kulmináló dolgok pl. hogy mi történt vele vagy a családjával a világháborúban vagy a kommunizmus idején. A családjaink múltját – ami a 20 században elég sokrétű volt – fel kell először tárni, hogy egyáltalán megtudjuk mi történt. Ezután jöhet az, hogy magunkat is megértsük a múltunk és a családunkkal történtek tükrében. Ez nagy feladat, ezzel foglalkozik a Back-Pack. 

SIG: Nem lehet elmenni amellett, hogy az örökölt sors, identitás témája már könyv formában is nagyot robbant, szerintetek miért most jött el, jön el a szembenézés ideje?

HD: Mi már akkor beszélgettünk ezekről a témákról, mikor még nem jelent meg az Örökölt sors című könyv, ami azóta egyébként körbejár a kórustagok között. Mi főleg olyan dolgokról szeretnénk beszélni az előadásban, amelyeket mi lerostáltunk a saját beszélgetéseinkből, nem akarjuk megmondani a tutit, és nem akarunk pátoszos, sírós előadást sem.

JV: Érdekes, hogy a könyv és az előadás ötlete összeért, szerintem most ért oda a világ, hogy az önismeretre való igény már nem tabu. Már nemcsak arról van szó,  hogy a múlt sebeit tépjük fel egyénileg, hanem

van egy réteg, amelynek már van arra forrása, lehetősége, hogy a valódi érdeklődés, kíváncsiság által hajtva az évtizedek, évszázadok ismeretanyagát megismerje. 

(Halas Dórinak ekkor el kellett mennie, Verával folytattuk a beszélgetést.)

SIG: A múltra figyelés, a múlttal kapcsolatos nagyobb kép megalkotására való igényt  a mostanában megélt, befelé figyelő időszakod hozta el?

JV: Nekem hobbim az önismereti dolgokba való betekintgetés, mindig sokat foglalkoztam a saját sorsom megértésével. Az, amit most csinálunk nagyon a közepébe vág annak, amit a legszívesebben csinálnék a képességeimmel, eszközeimmel, ahelyett, hogy “csakúgy” rocksztárnak képzeljem magam.

Van egy átalakulás bennem a zenész pályámmal kapcsolatban; annyi biztos, hogy a dalszerzés, a látva levés a családi mintáimban gyökerezik. 

Apukám nagy álma volt, hogy zenéljen, pár éve végre lett egy hobbi zenekara, anyukámat is mindig érdekelte a zene, ő is évek óta kórusban énekel. Úgy érzem, hogy bizonyos szempontból az ő álmaikat tudattalanul váltottam valóra, mikor zenélni kezdtem. Ezek örökölt, tudattalan vágyak voltak, amelyek után mentem. Amikor erre ráismertem, a vágy ki is pukkant. Ezért is gondolom azt, hogy mikor nem érzem magam biztosnak a zenei pályán, az azért is lehet, mert ez nem csak az én akaratom. Egyébként engem sosem tereltek erre a pályára a szüleim, nem erre neveltek; sőt inkább arra, hogy legyen “rendes” vagy “rendesnek vélt” diplomám, szakmám. 

SIG: Beszélgetsz a szüleiddel a saját önismereti fejlődésedről?

JV: Igen, van amibe bevonom őket, van, amibe nem. Nem biztos, hogy mindent ki kell, meg kell beszélni, vannak olyan sérülések, amiket ha úgy pendít meg az ember, akkor felszakíthatnak dolgokat. Nekem a saját életemet kell rendbe rakni.

Szerencsém van, mert velem a szüleim mindig nagyon jó fejek és nyitottak voltak. Sokat beszéltünk arról is, hogy hogyan neveltek vagy nem neveltek engem, ezek mind nagyon segítenek az utamon.

SIG: Hogyan kezeled a popszakmán is végbemenő változásokat; azt, hogy – mint másutt – itt is minden egyre jobban pörög, kliptől klipig él sok zenekar, folyamatosan és gyorsan kell(ene) termelni az újdonságokat? 

JV: Ez is egy munkahely, tud ez is mókuskerék lenni. Egyszer visszaolvastam az első velem készített interjút, aminek az volt a címe, hogy “Nem akarok berobbanni”. Ez tökéletes kirajzolja azt, ahogy arról gondolkodom, amit csinálok.  Ugyanakkor nekem a színpad és a látva levés mindig is az élet-esszenciám volt, nagyon fontos eleme a személyiségemnek, hogy engem lássanak.

Fotó: Korbán Szilvia

SIG: Mit gondolsz honnan jön a látva levés késztetése?

JV: Nem tudom. Annyi biztos, hogy már gyerekkoromban is mindig elemem volt, de azt azért nem látom magam előtt, hogy majd életmű koncertet adok hetvenévesen.  Nem érzem azt, hogy életem végéig lemezeket fogok készíteni és turnézok; nekem ennél kicsit sokfélébb az érdeklődésem, nem érzem, hogy szükségszerűen a zene az egyetlen utam. A baráti társaságom is sokféle, több fajta impulzusra van szükségem a személyes környezetemben is, a “lemez, klip, turné,  fesztiválok, ősszel klubok” ez is tud egy olyan körforgás lenni, ami egy idő után lehet unalmas.

A Back-Pack projekt azonban most olyan teljesen újfajta impulzus, ami igazi vérfrissítést jelent a zenekaromnak, és nekem is nagyon jól esik.

SIG: Elképzelhetőnek tartod, hogy akár néhány év múlva valami teljesen mással  foglalkozz?

JV: Elképzelhető, persze. Szívesen visszamennék az iskolapadba is tanulni valami mást. Mostanában például a művészetterápiás képzéseket bújom.

A Back-Pack írása alatt, de a zenekarom eddigi koncertanyagai játszása közben is izgatott, hogy lehet az előadást közösségi élményként kezelni. Számomra a színpadon levés nem csak egyoldalú dolog, hat rám a közönség, együtt “csináljuk meg az estét”!

SIG: Miért érzed fontosnak a közösségi élménnyé tételt?

JV: Az egész előadóművészet átalakulásban van itthon és máshol is.

Ehhez hozzáadódik, hogy van egy  kvázi apokaliptikus világkép körülöttünk, és sokszor úgy érezzük, nem tudjuk, hogy mi fog történni a jövőben, a jövőnkkel. Ez egyfelől  elidegenítő módon hat a közösségekre, másrészt lehetőség egyfajta építkezésre.

A művészet egyik fontos célja lehetne az összetartozás, összefogás erősítése, közösségek létrehozása. A Back-Pack egy nagyon egyéni témával foglalkozik, viszont ha két lépést hátralépünk, láthatjuk, hogy mindannyiunkról szól kollektívan.

SIG: Ezt az aktivitásra késztetés és jó értelemben vett lázadás honnan jön?

JV: Nem csak magyar sajátosság, de itthon a popzenében nagyon kevés lázadást tapasztalok. A szüleink generációja sokkal határfeszegetőbb volt, több olyan kritikus szemléletű dal született, ami erősen hatott az emberekre.

Persze ez az akkori kornak szólt leginkább, ma viszont nincs igazán miért lázadni, a fogyasztásunk részévé vált pózként a nem szabálykövetés. Ma ha valaki csinál valamit, és felbolygatja a köz értékrendjét, lesz belőle egy diskurzus, két napig tart, és megy a süllyesztőbe. Gyorsan megy az infó, azonnal várják a következő slágert, klipet. Emiatt a gyorsaság miatt nincs igazi értelemben vett zenei forradalom sem. Nagyon nehéz kitűnni is, és olyan messzire ható kijelentéseket tenni, ami egy karriert el tud indítani. Sokan úgy vannak, hogy „csinálok inkább egy slágert, ami valamennyi pénzt hoz; lehet, hogy csak egy nyárig tart, de az is valami”. Tavaly nagyon felkapták a Childish Gambino This Is America klipjét, ma már nem tudjuk, mi van vele…

Anno az, amit a Pink Floyd vagy Jimi Hendrix csinált, az egy generációnak meghatározta zenei ízlését, stílusát, mindenki őket utánozta. Ma nincsenek ilyen ikonok, mert akkora médiazaj van, hogy nagyon nehéz kitűnni és fennmaradni.

SIG: A kritikus szemléletet is otthonról hozod?

JV: Igen, ez is a családomhoz kanyarodik vissza. Mindig nyitottságra, kíváncsiságra ösztönöztek.

Már a nagyapám is egy világra nyitott világutazó volt, aki amikor csak tudott ment.

Mikor már  nyugdíjasok voltak, akkor is képes volt elbuszozni Spanyolországba. Mindig azt mondta, hogy annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz, ahány országba voltál, ahány világot láttál. Ezt nagyon erősen hozzák a szüleim is, akik külkeresek voltak, többször voltak kiküldetésben. Így éltünk egy ideig Irakban, mikor kicsi voltam. Egész gyermekkoromban sokat utaztunk.

SIG: Mi maradt meg neked ezekből az utazásokból?

JV: Rengeteg helyen jártunk. Sokszor persze unalmas volt gyerekként múzeumokban mindenféle ókori kincseket nézegetni, de az

már akkor is nagyon megragadt bennem, hogy a kíváncsiság az az embert motorként tudja hajtani.  Az, hogy ne kívülállóként nézzek be egy másik ember, egy másik kultúra világába, hanem nyitottsággal, hogy megértsem azt. Ez engem a mai napig mozgat.

Nagy utazó vagyok, sokféle helyre megyek, és mindig az izgat a legjobban, hogy mikor tudok  inni egy teát egy helyi emberrel. Egy éve pont ilyentájt voltam Nyugat-Afrikában, ahol a turisták által kevésbé látogatott helyekre is eljutottunk.

Például találkoztunk Ghánában egy kis kocsmában  egy férfival, George-gal. Nagyon hosszan el tudtunk beszélgetni vele mindenről, pl. a házasság intézményéről és a vallásról is.

Nyugat-Afrikában a kereszténység nagyon egybeolvadt a természeti népek hitvilágával. George is magát keresztény embernek vallotta, ugyanakkor elárulta, hogy amikor a felesége meghalt, akkor tíz szűz vitte ki őt a tenger közepére, majd ott megfürdették, hogy a felesége szellemétől megtisztuljon. Végül pedig az is kiderült, hogy a George foglalkozása egész konkrétan az, hogy a lottó számokat megjósolja…De nagyon érdekes volt látni azokat a helyszíneket is, ahonnan az európai kultúra is táplálkozik, és megérteni, hogy mi honnan jövünk, megérteni, hogy ott miért szegények, miért gondolkodnak másképp. Az, ami a gyarmatosítással kezdődött és az iparosodással végbement és ahol most tartunk, az egy nagyon komplex történet; nem annyiból áll, hogy ne igyunk szívószállal, hanem egy sokkal grandiózusabb folyamat, amit nehéz megállítani.

Az afrikai úton engem az érdekelt, hogy hogyan lehet a világ jelenségeiből a nagyobb képet összerakni. Engem erre ösztönöztek a szüleim amióta csak élek. Ez hozta azt is, hogy a Back-Pack darabon dolgozzunk. 

 

 

(Képek Jónás Vera és Halas Dóra engedélyével)