Brunhilde Pomsel. Titkárnő. Gépelt és iratokat rendezett egy életen át. Csakhogy egy ideig a náci bürokrácia egyik legfontosabb embere, Joseph Goebbels mellett tette mindezt. Szerelmét és barátnőjét is elvesztette a világháború miatt, a dolgok alakulásában azonban nem érzi magát bűnösnek. Legfeljebb idiótának és ostobának, ahogy ő mondta. A 103 éves nő harmincórás életösszegzéséből az osztrákok dokumentumfilmet készítettek, valamint Egy német sors címmel könyv is feldolgozta életét. Brunhilde Pomsel 2017. január végén hunyt el, 106 esztendős korában Münchenben. De vajon tényleg „csak” buta volt? Esetleg saját magával is elhitette, hogy nem tud a borzalmakról? Hogyan lehet egy ilyen életre egyáltalán visszatekinteni? A Hatszín Teátrumban – az Orlai Produkció előadásában – Molnár Piroska kelti életre a titkárnő múltját, amelyből – azt hiszem – nem csak egy német sorsa rajzolódhat ki.
Akivel megtörtént a történelem
Megjósolni sem lehet, hogy az első és a második világháború traumaanyagát mikorra dolgozza fel az emberiség, azonban időről időre születnek róluk meghatározó alkotások. Talán ezekben is kevés szó esik azokról, akik közvetve, de asszisztáltak a háborús gépezet működéséhez. Brunhilde Pomsel élettörténete könyvben és a vele forgatott dokumentumfilm anyaga alapján rávilágít arra, hogy élete a 20. századi német történelem valóságos keresztmetszete. Fiatal nő, aki – szülei által belé nevelt tekintélytisztelettel, engedelmességgel – szorgalmasan dolgozott, nem kérdezett sokat, gyorsan kapta az új munkalehetőségeket. Így történt az is, hogy egyszerre vállalt munkát egy biztosítási ügyekkel foglalkozó zsidó ügyvédnél és egy memoárjait diktáló nácinál a harmincas évek Berlinjében. Nem is volt ebben semmi különös. Pezsgő éjszakai élet, sanzonok, a fiatalság reményei a kifújt cigaretta-karikák füstjével vegyültek a levegőben.
A színpadra tolókocsiban betolt idős titkárnőben, akit Molnár Piroska alakít, azonban már nyoma sincs a fiatalkori lendületnek. A szék fogságából tekint vissza életére, egy íróasztali lámpa ötszörösére nagyított gigantikus példánya lóg be a feje fölé, mint Damoklész kardja.
A groteszk bútordarab mellett a főszereplő védtelenebbnek, sebezhetőnek és esendőnek tűnik. Azt hinnénk a sokat látott matróna megtörten fog visszaemlékezni a megalkuvással teli, diktatúrába fojtott fiatalságára. Azonban még mielőtt bármi konkrétat hallanánk róla, rögtön az első mondatában leszögezi, hogy nem követett el semmit, nem bűnös. Akár haza is mehetnénk, nem?!
Ahogy a lámpa és a tolószék a színpadon, a nő gondolatai is megingathatatlannak, szilárdnak tűnnek.
Brunhilde aztán lassan elkezdi felgombolyítani életét. A kezdetekre úgy emlékszik, mint bárki más a tinikorára, fiatal volt, boldogulni szeretett volna, a politika hidegen hagyta. Majd amikor elárulja, hogy tulajdonképpen az NSDAP-be is csak azért lépett be, hogy munkát kapjon, miközben valójában a tagdíjra is sajnálta a pénzt, akkor azért felhördül a nézőtér.
Majd azt is bevallja, hogy akkoriban a legtöbben rajongtak a Führerért, tapsoltak neki, és eszükbe sem jutott, hogy mit zúdít majd rájuk. Azt mondja, meg sem hallották, mit mondtak nekik Hitlerék, csak arra figyeltek, hogyan mondták. Tehát nem gondolkodtak, csak lelkesedtek, legalábbis innen úgy látja, vagy úgy akarja látni az akkori önmagukat.
Aztán persze azt is hozzáteszi, hogy valószínűleg a pártra is szavazott, ahogy mindenki abban az időben. Innen nézve, ez már letaglózó ténynek számít, a mondatok kijózanító pofonként csattannak.
A főszereplőben ráadásul a megrendülés „előkészületének” morzsáit sem fedezhetjük fel. Mintha csak egy meséből hallanánk: a szorgalmas, jó képességű lányt ezután gyorsan megtalálták a filléres gondoktól megóvó ajánlatok is: 1933-tól a német birodalmi rádió hírosztályára került, majd 1942-től pedig Joseph Goebbels propagandaminiszter hivatalába hívták titkárnőnek, gyors- és gépírónőnek. És ugyan a hírek kozmetikázásában részt vett, koncentrációs táborokról nem tudott.
Mindeközben pedig a történelem legembertelenebb diktatúrája épül, miközben a zsidó származású, legjobb barátnőjének egyik napról a másikra való eltűnése, zsidó szerelmével való kapcsolatának lehetetlensége sem pendít meg benne semmit akkor sem, azóta sem.
A nyilvánvaló történelmi sorsfordító események közepén Brunhilde még mindig iratokat másol és vasalt szoknyában közlekedik. Ekkor már hitetlenkedek. A meggyőződéses jelentéktelenség, szolgalelkűség ennyire érzéketlenné tesz a valóság eseményeire?
Főnököm, Joseph Goebbels
Molnár Piroska azt mondta egy helyen, hogy nem szeret egyedül lenni a színpadon, de ez most kifejezetten jót tett ennek az alakításnak. Előadása végletekig statikus, egész végig ott ül, ahová betolták,
a főszereplő lelki világa is olyan csendélet-szerűen megkövesedett, amilyen mozdulatlannak látjuk az előadást.
Azonkívül, hogy a teáscsészéjét felemeli, meg sem mozdul, néha ír néhány mondatot a papírjára, hogy nyomatékot adjon a mondandójának.
A lámpa felülről tompán, mégis vallatóan világít. Ugyan senki nem kérdez tőle semmit, mégis olyan, mintha valami láthatatlan bíróságnak felelne, néha mintha magát is győzködné banális szerepéről, tehetetlenségéről.
Egyetlen forráspont az előadásban, amikor ártatlan gyerekek halálán rendül meg, de ezt sem tűnik valódi katarzisnak.
Talán belül zajlik egy másik monológ is, egy sokkal szenvedélyesebb, őszintébb, kint egy kicsit kérdő, kicsit tagadó, sebtében megkomponált visszatekintés bukik felszínre.
Nem bánok semmit sem?
Számomra még annak a megállapítása, hogy „abban az értelemben, hogy ostoba voltam, bűnös vagyok” sem igazán lehet megkapaszkodni, hiszen nem egy felszabadító felismerésnek hallatszik, csak egy olyan, általános megállapításnak, minthogy „süt a nap”. És ettől groteszk és hihetetlen az egész.
Ahogy a tea elfogy a bögréjéből, a mondandó is a lassan a végére ér. Az ital nem égetett, nem borult ki, csak elfogyott, ahogy az élet is. Igazi önvád, igazi megbánás, igazi szembenézés nem történik. Az eszetlen kötelességtudással leélt életre való visszanézés sem elég arra, hogy megrengesse alatta a földet.
Az egész színdarab egy felkiáltójel, ami önmaga puszta jelenlétével figyelmeztet.
Eszköztetelenségében rejlik ereje, hiszen a puszta mondatok súlyos erkölcsi és szellemi útravalóval pakolják meg a nézőt.
Korunk apokaliptikus eseményei között még mindig csak az elején tartunk annak, hogy felismerjük benne saját szerepünket, de mit mondunk arra, ami ennyi idő után már nyilvánvaló, és bűnbánásnak még sincs nyoma? Egyáltalán lehet-e ilyet várni egy 103 éves embertől? De akkor mi lesz azokkal az emberekkel és emlékükkel, akik az embertelenség közepén mutattak emberséget? Bűnös-e a buta, a korlátolt, vagy a nemtörődöm?
Saját életemből, életünkből nézve talán könnyen mondhatok, mondhatunk ítéletet: mi már okosabbak, felelősebbek vagyunk, és tanulunk az emberiség hibáiból. Tényleg? Biztos? Dosztojevszkij erre azt mondta: Remény nélkül az ember megszűnik létezni, úgyhogy csak egyetérthetek vele.
(Kiemelt kép: pexels. com)
