A szerelem jobban véd az öregedéstől, mint a szemránckrém?! – Gondolatok a Bánatos kurváim emlékezete című előadásról

In Képzongora by BM

Gabriel García Márquez életműve olyan, mint egy színes gyümölcsökkel teli tál. Sokakat csábít, hiszen aki a Száz év magány vagy a Szerelem a kolera idején kötetének lapjain megismerte az író stílusát, azt hívogatják más darabjai is. A Bánatos kurváim emlékezete vékony kötet, amely azért éretlen, kicsit göcsörtös, de ha igazán megízleljük, újszerű, csodás ízeket tartogat, elsősorban ironikus, közvetlen hangneme és a felszíni pikáns történet mögött rejlő gondolatisága miatt. Sűrítménye a világunknak, a nyelvi gazdagságunknak, emberi mivoltunknak.  A  könyv színpadra állításával a Mozsár Műhely alkotói bátran beleharaptak a gyümölcsbe, Hegedűs D. Géza hömpölygő monológban adja át a márquezi gondolatokat. Cikk az előadásról.

(… csak annak lehet panasza, aki él. Az viszont az élet igazi diadala, hogy az öregek emlékezete mindent kiejt magából, ami felesleges, de az olyan dolgok esetében, amelyek igazán érdekelnek minket, ritkán mondja fel a szolgálatot. Cicerónak van erről egy igen találó mondata: Nincs az az öregember, aki elfelejtené, hogy hova rejtette el a kincsét.)

/Részlet: Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete/

 Az örömlányhoz örömért

Ráérősen, anekdotázva sétál végig a nézőtéren az aggastyán újságíró főhős. Már az első pár mondatban rögtön beavatást nyerünk: egész életét önként vállalt egyedüllétben töltötte, azonban sohasem magányosan.

Régóta látogat rendszeresen örömlányokat, a helyi bordélyház joviális vezetőjének, Rosa Cabarcasnak a közvetítésével, a legényélet hevületének alkalmi csillapítására. Az asszony minden titkát kiszimatolja, ismeri ízlését, szinte már egy különös családot alkotnak.

Egyébként pedig a kötelességtudó tollforgató rezignáltan gyártja középszerű írásait a helyi lapba, miközben – így, hogy közeledik  kilencvenedik születésnapja – könnyű számvetést végez nőügyeiről paksamétája alapján, amit egy ideig papíron, majd fejből vezetett élete nőiről. A visszaemlékezés alkalmával pedig könnyen kibújik belőle az újságíró: jegyzetei kiváló nyersanyag lesznek kisiklott élete szánalmas eseményeinek elbeszéléséhez is. Majd címe is heuréka-szerű villanással ugrik be neki: Bánatos kurváim emlékezete.

Aztán mintha csak egy cikk csattanós befejezésének szánná; elárulja, hogy éppen egy utolsó, szenvedélyes estet tervez eltölteni egy érintetlen, kamaszlánnyal, Delgadinával, akit megbízható kerítője, Rosa szervez neki. 

Fotó: KÁLLAY–TÓTH ANETT

 

Marquez korántsem volt kilencven, azonban a nyolcvanhoz közelített már, amikor ezt a kötetet megírta. Valójában saját memoárján dolgozott, miközben – úgy képzelem – csakúgy kiszakadhatott belőle ez a kis mű, egy szuszra, őszintén, kertelés nélkül. Legalábbis ezt a hatást érte el tökéletesen nálam, mikor huszonévesen olvastam.

A kötet epikus, türelmes kibontakozása helyett ezúttal az élőszövegben pár perc alatt fényévekre távolodunk az alapszituációtól, az önironikus, szarkasztikus félmondatok könnyedén, de ravaszul rögtön az emberi lét lényegi kérdéseivel kólintanak fejbe: az öregkort el kell gyászolni, és szerényen búcsúzni, vagy a szerelem kendőzetlen ünneplésével lehet még egyet harapni az életből? 

Mert ugye ki mondja meg, hogy a főhős lehet-e még szerelmes élete alkonyán, ráadásul éppen egy kamasz, serdülő lányba? Valódi szerelem-e ez, megfiatalodhat-e a lélek, ha a test már hanyatlik? Valódi érzések-e ezek vagy önmagunk kiszolgáltatása érzelmeinknek?  És egyáltalán mit tudok azzal kezdeni a #metoo korában, hogy egy öregember vonzódik egy fiatal lányhoz? 

Állásfoglalást nem erőltet senkire sem az előadás, sem a könyv, csakis saját gondolataimat hallom átszűrődni a szövegfolyamon.

Birkózás Marquezzel

Hegedűs D. Géza  Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, aki hatvanhat évesen  játszik, rendez és tanít is,  gyakran halljuk őt felolvasni színpadon és rádióban egyaránt.

Mindezek ellenére (vagy éppen ezért) sem szándékozik kényelmesen elhelyezkedni a díjakból és elismerésekből ácsolt színészi trónuson, gyakorlatilag az első percektől látszik, hogy a mai napig bizsergeti minden felkérés, a birkózási lehetőség izgalma a világirodalom egyik nagy mágusával végig ott vibrál az alakításában.

Óvatosan indítja, lassan parázslik fel benne az élet, először még néhány vaskosabb kifejezéssel tart érzelmi távolságot valamennyi nőtől, akivel dolga volt, aztán összekacsintós, de szemérmes humorral osztja meg kalandjait élete asszonyairól. Majd a saját maga számára kitalált ajándékkal, Delgadinával való tényleges találkozás alkalmával

agyát cunami módjára borítják el a szerelem érzésének hormonjai, gondolatai cikáznak, egész lénye megélénkül, mint aki gyorspostával kapta meg az életelixírt.

Azonban sem fizikailag, sem lelkileg nem történik meg a szerelem viszonzása, hiszen a lány mindegyik találkozásukat átalussza, az aggkorú pót-nagyapának és gondoskodni vágyó szerelmesnek annyi jut, hogy a lányt, mint egy kiállított, felbecsülhetetlen értéket csodálja, nézegesse.

Ez a szerelem elég ahhoz, hogy gesztusait, mozdulatait, egész lényét megolajozza. Az ordító szerelmes, kilencvenéves kamasz felhevülten írja fel a falra: “Őrülten szerelmes vagyok”. A rátörő érzés pedig rávilágít egy nagyobb tényre is: arra, hogy még mindig él!

Fotó: KÁLLAY–TÓTH ANETT

 

Sohasem késő újra felülni a biciklire

A színpad végletekig lecsupaszított, mintha csak az alkotók azt akarták volna, hogy az áramló érzelem és energia akadálytalanul juthasson el a  közönségig. De a puritán szobabelső is elég ahhoz, hogy a karibi kisváros fülledtségét, kesze-kusza íratlan játékszabályait, a semmiben lebegő jövőjével együtt megfessük saját magunknak.

A főhős a szerelemszérum friss lendületétől megittasodva újra biciklizik, zenét hallgat, tervezget és gondolkodik az üres falak között, persze az önkritikus humor és bölcsesség végig ott csillog minden mondatában.

A vén szerelmes tételmondatai, jelmondatai nem transzparensre való Insta-idézetek, “csak” egy mellénk lehuppanó ismerős felkavarodott lelkéből kiszakadó, őszinte sóhajok és kiáltások. A közel másfél órás szövegfolyás azonban mégis grandiózus annyira, hogy egyszer csak átcsapjon rajtunk, és egyszerre érezzük magunkat zavarban és megérintve. 

A  hírgyártó mesélő eltökélt érzelmi emigrációban töltött élete alkonyán  a vég küszöbén megtörténik vele az újjászületés, a halál küszöbén a megújulás. Vagy ahogy francia színésznő, Jeanne Moreau mondja: a kor nem véd meg a szerelemtől, de a szerelem bizonyos fokig képes megvédeni az öregedéstől! Szerelmet és szeretetet kívánok hát mindenkinek szemránckrémek helyett!

Fordító: Székács Vera. Játssza: Hegedűs D. Géza. Az előadás létrehozói: Erdeős Anna, Gál Tünde, Klopfer Alexandra és Vörös Róbert.