A hal, amelyet nem igazán neveznénk állat-szépségversenyre, azonban az élet misztikus körforgásáról – a maga módján – páratlanul szép példázatot tanít a tudósoknak. Minden angolna a Sargasso-tengerben születik, lárvaként ússza át az Atlanti-óceánt, majd évtizedekig él édesvízben, így hazánkban is. Korai életszakaszában az angolnának nincs neme, nem foglalkoztatja más, csak a szabad élet. Egészen addig, amíg kap egy titokzatos jelet. Akkor előhívja emlékeit szülőhelyéről, a táplálkozást örök életére abbahagyja, és elindul vissza a hazájába, hogy ott találjon párt, ott rakjon ikrát, ahol maga is megszületett. De mi hajtja? Miért csak itt szaporodik és miért tér vissza? Ezekre, és még sok más kérdésre adandó válaszok a mai napig rendre kicsúsznak a tudósok kezei közül. Az angolna köztudottan az emlékezés szimbóluma is. Egy svéd újságíró, Patrik Svensson, Tenger a tengerben című könyvében, a veszélyeztetett angolna sorsának összefoglalásával és a megmentéséért folytatott tudományos harcon keresztül, maga is emlékeztet. De Svennson ennyivel sem éri be: megrázóan őszinte gyermekkori történetein keresztül angolnahalász édesapjának is emléket állít. Mindezekkel pedig talán – saját sorsunkon keresztül – minket is emlékeztetnek az ember és a természet közötti kapcsolat törékeny harmóniájára. A regény tavaly elnyerte az egyik legrangosabb svéd irodalmi díjat, az August-díjat. Patrik Svensson újságírót e-mailes interjúban kérdeztük.
SIG: A könyved első oldalaitól egyértelmű volt, hogy ezek az érdekes állatok sokat jelentenek neked, de miért volt fontos könyvet írnod róluk?
PS: Először is azért, mert egész gyermekkoromat azzal töltöttem, hogy apámmal angolnát horgásztam. Egész életemben az angolnákat az apámmal kapcsolatos emlékekkel kötöttem össze. Másodsorban azért, mert figyelemre méltó állat, hosszú és különleges tudományos háttérrel.
Az évek során sok ember megpróbálta megérteni és megmagyarázni az angolnát magát és az angolna viselkedését – Arisztotelésztől Sigmund Freudig – és kudarcot vallott. A természettudományban már hosszú ideje beszélünk az „angolna kérdésről” mint egy egyedi és egyedülállóan nehéz, megoldandó problémáról.
Honnan származik? Hogyan szaporodik? Hol szaporodik? Vannak egyáltalán hímek és nőstények? Hány évig élhet? Egyáltalán hal-e?
Még mindig annyi mindent nem tudunk biztosan az angolnáról! Harmadsorban, mivel őszintén hiszem, hogy az angolna – ahogyan él, ahogyan kerüli a figyelmet, ahogy az egyes angolnák az életük bizonyos pontján egyszer csak visszatérnek a szülőhelyükre, az élet forrásához – mond valami nagyon alapvető fontosságút az emberről is.
Az angolna könnyen filozofikus hangulatba hoz, és meggyőződésem, hogy tényleges és tudományos megközelítést adhat a valóság megértéséhez, ugyanakkor azt is lehetővé teszi, hogy foglalkozzunk kicsit a természet csodáinak nagy és nem olyan könnyen meghatározható kérdéseivel, és rájuk csodálkozhassunk.
SIG: Foglalkoztál korábban is természettudományos témákkal, vagy ez volt az első alkalom, hogy ilyen témához nyúltál?
PS: Régóta érdekel a tudomány, és újságíróként is többször írtam már természettudományos témákról. De ez az első alkalom, amikor tényleg ilyen mélyreható és nagyon széles körű kutatást végeztem egy adott témáról. Mindent elolvastam, amit találtam, a könyvektől a tudományos dokumentumokig, és természetesen nagyon nehéz és időigényes volt, de nagyon kifizetődő is, hiszen elkészült a könyv.
SIG: Nagy jelentősége van a hazatérésnek az angolnák életében, és egy helyen te is azt nyilatkoztad, hogy a könyv megírása neked is ezt jelentette, miért?
PS: Nos, azt hiszem azért mondtam ezt mert, ez a könyv az apámról és a kapcsolatunkról is szól, és arról, hogy mit tanultam tőle az angolna segítségével gyerekkoromban.
Végül arról, hogy valami olyasmiről írtam, ami már gyerekként lenyűgözött. A könyv megírása egyfajta út volt ahhoz, hogy visszatérjek oda, ahonnan jöttem.
SIG: Meg tudod határozni, hogy mit jelentenek neked az angolnák?
PS: Az „angolna kérdés” felbukkant már gyerekkoromban, mikor apámmal angolnára horgásztam.
Késő nyári éjszakákon a patak mellett, a fák árnyékában, apám mesélt nekem a Sargasso-tengerről, ahonnan az összes angolna jön, amely egy titokzatos, szinte varázslatos hely, sokkal varázslatosabb, mint amit magamtól el tudtam képzelni. Egy egész életen át tartó rajongás kezdődött el akkor bennem az angolnák iránt.
Később rájöttem, hogy létezik is egy ilyen kifejezés, az „angolna kérdés”, azokra a kérdésekre szokták használni, amelyeket a tudomány addig még nem tudott megválaszolni, mikor erre rájöttem, úgy tűnt, mintha a saját történetem, életem valami sokkal nagyobbhoz kapcsolódna.
SIG: A könyved címe angolul „The gospel of the eels”, azaz „Az angolnák gospel éneke”, eredeti svéd nyelven pedig „Ålevangeliet” mit akartál ezzel kifejezni?
PS: Igen, az „Ålevangeliet” alapvetően „az angyali evangéliumot” jelenti. És a könyv nemcsak az angolna evangéliuma, hanem természetesen apámé is, így emlékezem meg róla, arról, hogy mi hiányzik nekem belőle a mai napig, és mi fog hamarosan hiányozni az embereknek, ha az angolna eltűnik. Az elmúlt negyven évben a világ angolnaállományának 95%-a tűnt el.
A probléma pedig az ember. A klímaváltozás, a szennyezés, a halászat és a különböző angolnákat is fertőző betegségek tizedelik őket. A tudomány megpróbálja jobban megérteni az angolnát, hogy megmentse.
SIG: Volt olyan rész, amit nehéz volt megírni?
PS: A legnehezebb, de leginkább kifizetődő feladatom az volt, hogy a tudományt izgalmassá tegyem. Szeretek történeteket mesélni, és rájöttem, hogy ha nemcsak a „Mit tudunk?” kérdést, hanem a „Honnan tudjuk?” kérdést is felteszem, akkor a tudományos történelem tele van nagyszerű történetekkel. Ez különösen igaz az angolna esetében, ugyanis az angolna története tulajdonképpen figyelemre méltó emberek története – Arisztotelésztől Sigmund Freudtól Rachel Carsonig -, akik elképesztő erőfeszítéseket tettek a tudomány nevében.
Az emberi természet egyik leginkább tartós késztetése, hogy megértsük a körülöttünk lévő életet, megértsük, hogyan működnek a dolgok, és hogy mi ebben az egészben hova tartozunk.
Olyan könyvet akartam írni, amely irodalmi stílust és módszereket – metaforákat, mesemondókat, nyelvet – használ, ugyanakkor tudományos értelemben is korrekt. Így próbáltam megragadni nemcsak az angolna, hanem a természet, az egész élet bonyolultságát is, amely körülöttünk áll.
SIG: Mint tudjuk a delfinek, a pandák olyan aranyosak, hogy kis túlzással de, sokan „rögtön felkapják a fejüket”, ha hallják, hogy veszélyben vannak,. Ilyen értelemben az angolna bajban van nem előnyös külleme miatt. Mit gondolsz egy állat „szerethetősége”, szépsége hogyan van hatással a túlélésére?
PS: Igen, ez igaz. Az embereknek erősebb érzelmi kötődése van az aranyos állatokhoz, jobban tudnak kötődni hozzájuk.
Az angolnák a legtöbb ember számára kicsit ijesztőek és idegenek. Úgy gondolom, hogy ez szintén gondot fog nekik okozni a túlélésben.
SIG: Sok, sok kérdést olvastam a könyvedben, amelyek közül néhányat költőinek is lehet mondani, de néhány még mindig megválaszolásra vár a tudomány által.
PS: Valójában ez engem lenyűgöz, még tudományos értelemben is.
A kérdés, amit nem tudunk, természetesen ugyanolyan érdekes, mint amit tudunk. A rejtély önmagában csábítás.
Mindenhol ahol találsz egy kérdést, amit még nem válaszoltak meg, ott találsz egy embert is, aki kitartóan keresi a választ!
SIG: A tudományos irodalomban fontos August-díjat is megkaptad a könyvedért, mit jelent ez neked?
PS: Ez elsősorban elismerést jelentett. A díj a legnagyobb és legismertebb könyvdíj Svédországban, tehát elismerést jelentett nemcsak nekem, hanem a könyvnek is. Ezenkívül természetesen a legfontosabb az, hogy a könyv sok olvasóhoz megtalálta az utat.
