Skip to content

Hiszek a szivárványban, egész életemben próbáltam túljutni rajta – Gondolatok a Judy című filmről

A címben idézett mondatot Hollywood egyik legfoglalkoztatottabb színésze, Frances Ethel Gumm, vagy ahogy mindannyian ismerjük, Judy Garland mondta saját magáról. De, hogy ezek a szavak valójában a magánéletben boldogságot kereső vagy a túlhajszoltságtól kimerült, a világhírrel járó felhajtásból elvágyódó nő szavai-e, esetleg mindkettő egyszerre, az elgondolkodtató. Peter Quilter Brodaway-t is megjárt darabja alapján most magunk is beleláthatunk az Oscarra is jelölt hollywoodi legenda (Ítélet Nürnbergben, Csillag születik, Találkozunk St. Louis-ban) tragikus életének utolsó hónapjaiba, amelyek alatt az Oscar-díjas Renée Zellweger kelti életre a színésznőt. Alakításáért a napokban átvehette a legjobb női főszereplőnek járó Golden Globe-díjat. Gondolatok a Judy című filmről.

A szivárványon innen

Judy Garland olyan nekem, mint a hollywoodi történelem egy darabja. A mai napig hatással vannak rám filmjei, az arcán egyszerre látom a szikrázó tehetséget és a sikerért hozott áldozatait, miközben az is mindig letaglóz, ahogy végtelen energiával adja oda magát minden egyes szerepéért. Élete egyszerre felemelő és tragikus, életműve megkerülhetetlen, és az, hogy a hollywoodi gépezet kíméletlenül bedarálta a belé nevelt hihetetlen munkabírása ellenére, vagy talán pont ezért, még mindig elborzaszt. 

Életrajzát olvasva az az érzésem, hogy családja, ügynöke és a stúdiók a hangja és a tehetsége miatt már egész kicsi korában meglátták Frances Ethel Gumm-ban a nyerő lottószelvényt, amit szinte csak be kell váltani.

Szülei már két és féléves korában feltették a színpadra, a szinte még járni is alig tudó gyereket, ezzel elvetették lelkében a megfelelési kényszer magjait, majd a kétségek közt gyötrődő kamaszlányból Hollywood a tisztaságot és az ártatlanságot megtestesítő tökéletes szobrot faragott, majd filmről filmre tovább fényesített.

Az életre kelt alkotás, Judy Garland, pedig tökéletesen pörgött-forgott és énekelt, mintha csak egy zenélődobozból lépett volna elő.

Ez a tökéletesség azonban emberáldozatba került, Judy kiskorától kezdve élénkítőket kapott, hogy ne aludjon el a hosszú forgatásokon, étvágy-csökkentőket, mert molettnek találták, majd nyugtatókat, hogy tudjon néhány órát aludni. Ezek a dolgok pedig nem múltak el nyomtalanul. A színésznő több segélykiáltással próbálta a világ tudtára adni, hogy neki ugyanolyan joga van a boldogságra, mint bárki másnak: ötször házasodott, egyszer öngyilkosságot kísérelt meg, és többször került szanatóriumba gyógyszer-függősége és alkoholproblémái miatt.

Ami bennem az örök ellentmondást táplálta vele kapcsolatban az az, hogy a vászonról sugárzó hihetetlen ereje és  karizmája ellenére az életben végtelenül aprónak és tehetetlennek bizonyult az elé kerülő akadályokkal szemben. A színésznő szervezete mindössze 47 évig bírta a harcot.

A fájdalmasan rövid élet utolsó néhány hónapjának bemutatására vállalkozott Rupert Goold rendező, amelyhez Peter Quilter a Tony-díjra jelölt „End of the Rainbow”című színdarabját vette alapul.

Találkozunk Londonban

A film Garland életébe egy látszólag banális, egyszerű szállodai bejelentkezés alkalmával kapcsolódik be, amikor a díva szembesül anyagi helyzetének súlyosságával: nem tud éjszakára gyerekei, Lorna Luft (Bella Ramsey) és Joey Luft (Lewin Lloyd) feje fölé tetőt biztosítani. Egy ilyen helyzet bármelyik épeszű embert megroppantaná, Judy azonban elképesztő önuralommal parancsolja taxiba a gyerekeit egy lehetséges éjjeli hajlék reményében, majd határtalan eltökéltséggel igyekszik az esti lefekvéshez a megszokott módon, egy pohár tejjel jó éjszakát kívánni.

Nekem ez a nyitójelenetet alaposan megalapozta a hangulatot, még pedig azért, mert Judy Garland egész életének tragédiáját magába sűríti. Mert mekkorát csalódhat az az ember magában és a világban, aki átdolgozott gyerekkora árán sem tudja két gyerekének az alapvető minimumot biztosítani? Mekkora önfegyelem kell ahhoz, hogy ne borítsa rá az asztalt a recepciósra, és őrjöngve követeljen egy szobát? Hát nagy, nagyon nagy. 

De Judy innen áll fel újra, és vállal el egy londoni kabaréba szervezett turnét, hogy stabilizálja anyagi helyzetét, ehhez ráadásul rögtön gyerekeit is hátra kellett hagynia Amerikában. Összetörten és elcsigázottan érkezik Londonba, ahol elvileg a sziporkázó dívára számít a közönség. 

Ez már marhára nem Kansas

A film, közben még Judy karrierjének indulását skicc-szerű visszatekintésekkel tűzdeli meg, főleg az Óz forgatásán járunk, amikor a sárgán kikövezett út csábítóan ragyogott előtte, hogy könnyedén a hollywoodi stúdiók címszalagjaihoz vezesse.

Louis B. Mayer (Richard Cordery),  az MGM feje valódi nőstény oroszlánjává tréningezte ebben az időben, megkockáztatom, hogy a harcias MGM-oroszlán intró helyére Judy-t is bevághatták volna akkoriban, olyan energiákat mozgatott meg a vásznon és olyan központi figurájává vált a Metro-Goldwyn-Mayer „istállójának”,

míg a valóságban nemhogy egy félős oroszlán vagy egy Toto, de még egy bádogember sem volt, aki megvédte volna a bizonytalan, kételkedő fiatal komikát.  

Ebből az időből nagy ecsetvonásokkal elkenten sejtetik csak az alkotók, hogy molesztálások és nem kívánt közeledések is érhették a lányt, holott a valóságban Judy Garland nyíltan beszélt arról, hogy az Óz forgatásán zaklatták, a stúdió pedig konkrétan az egész gyerekkorát ellopta. Nem tudom miért lett ennyire óvatoskodva kezelve ez az időszak, talán nem akartak túlságosan hatásvadász módon beszélni erről, ha már úgysem tudtak mélyebben belemenni, vagy mert úgy gondolták mindenki pontosan tudja a #metoo korában, mivel járhatott az ötvenes-hatvanas években tiniként a hollywoodi stúdiók közelében lenni. Bárhogy is, de ahhoz, hogy teljesen átérezzem Judy utolsó hónapjait, nekem kicsit több alapozásra lett volna szükségem.

Renée, Judy és Frances

René Zellwegeren az első percektől látszik, hogy tudja, milyen lehetőséget kapott, a Chicago-ban fényesen megcsillogtatott énektudását is leporolta, és a Come Rain or Come Shine vagy a Be myself alapján most sem lehetne kivetnivalót találni benne. Természetesen azt az erőt, ami Judy-ban volt, nagyon keresni kell a hangjában, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hatott meg a Somewhere over the Rainbow vagy a For Once In My Life. Zellweger ezúttal is nemcsak majdnem ugrott ki a bőréből, hanem teljesen, mert a Bridget Jones után Judyként is a felismerhetetlenségig megváltoztatta külsejét; tartása, gesztusai, beszéde is megidézi a dívát.

Ugyan nem tudom teljesen elfelejteni, hogy Renée-t látom, de ez nem zavar, mert legalább annyi Judy van benne, mint Renée. A kettő valahogy együtt is működik a vásznon. Még valami nagyon furcsa olvasztja számomra eggyé a két embert: a szeretetre való törekvés.

Mind az igazi Judy-ban, mind Reneé Zellwegerben közös az, hogy az az érzésem, hogy nagyon-nagyon vágyják a szeretetet. Ez és az „űzött vad” utánérzés adja ki a két ember szimbiózisát, ami egészen elképesztő, és nagyon ritkán megfigyelhető metamorfózis  a vásznon. 

A londoni hetek alatt játszódó filmben gyakran a sarokba szorított állatok kétségbeesett tekintetével néz ránk Garland, a ráncok, a szarkalábak mélyen ülnek az arcán, minden ruha olyan rajta, mintha csak a lélek tartaná, és az egész jelenség, csak pár pillanatra van az összeomlástól. 

Ugyanakkor csodáltam azt, ahogy a londoni időkben is eltökélten igyekszik saját életének fonalát kézben tartani: legyen az egy idegenekkel való hajnalig tartó beszélgetés, vagy néhány önfeledt óra a szerelmével, sokszor az az érzésem, Frances ha néhány órára is, de ragaszkodik ahhoz, hogy kibújjon a tökéletes Judy-kosztümből, az arcába világító reflektorok fénye alól.

Azonban talán a benne zajló lelki morajokon túl az emberekkel való kapcsolatait esetleg érdemesebb lett volna markánsabb tónusokkal vászonra vinni. A többszörös díjnyertes ír színésznő, Jessie Buckley (Csernobil), aki az angyali türelmű londoni asszisztenst, Rosalyn Wildert alakítja, több interakciót és játékidőt érdemelt volna, nem beszélve az ötödik férjet, Mickey Deanst alakító Finn Wittrockról. A mellékszereplők számára az egyetlen összetettebb jelenet a Judyért rajongó párt alakító Andy Nymanra és Daniel Cerqueira-ára jutott a közös éjszakai főzéssel, ami felkiáltójeles bizonyítéka a színésznő magányosságának, ugyanakkor kedves gesztus a rajongói felé.

A szivárványon túl

Judy a showbiznisz örökmozgójára jó néhány alkalommal sikeresen kapaszkodik vissza a londoni hetek alatt, azonban az egyik nagy jelenetben fájdalmasan tragikus módon látjuk fizikailag és lelkileg is összeomlani, amely közben végig úgy szorítottam, mintha nem tudtam volna magam is, hogy mi következik.

Úgy éreztem, a film nem megy el a végsőkéig, nem merülünk eléggé mélyre sem a történet szövésében, sem a drámaiságában, egy „könnyűbúvár felszereléssel úsztunk a felszínen” ahhoz képest, hogy tudjuk, hogy a színésznő a valóságban milyen traumákon ment keresztül gyermekkorától kezdve. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól sem, hogy valahol a mai napig azt a jelenséget csodálom a vásznon és azt a hangot hallom, amelyet Judy Garland önmaga felemésztése árán kaptam, ráadásul ez az egész – a csillogás ellenére – Judy számára nagyobb részben leginkább gyötrelmes volt.

A film alatt arra is rájöttem, hogy számomra egyre inkább az a fontos, hogy az életrajzi filmek – annak ellenére, hogy vékony jég – lázadjanak a szépelgés, a finoman elkendőzés és a szoborállítás ellen, a hiteles képet ettől a mozitól emiatt nem kaptam meg. A film így szerintem nem, de Zellweger megérdemli a díjakat, mert sikerült megmutatnia valamit abból az energiából és hangból, amitől Judy vált Francesból, és abból a Francesból is, aki az őszinte és önfeledt életre vágyott, talán ezt kereste annyira a szivárványon túl is.

Ahogy maga mondta; egy nap csak egy óráig Judy Garland, a többiben ő is azt szeretné, amit mindenki más: otthont, családot, szeretetet.