Skip to content
Borító Al Pacino és Robert de Niro

Hiszek egy…miben? – Martin Scorsese maratoni morális töprengése

Elsősorban a filmben való hitre volt szükségük Az ír alkotóinak, hiszen minden nagyobb filmes stúdió rácsapta az ajtót a rendezőre irtózatos költségvetésével és nevetségesen hosszú forgatókönyvével, aztán mégis tipikus hollywoodi véget ért a megpróbáltatás: elkészült a 209 perces film. Így már nekünk sem esett nehezünkre hinni Scorsese új alkotásában, ráadásul hónapok óta zengik az internetes fanfárok, hogy még a színészek CGI-os megfiatalítása ellenére is az év filmjét tartogatja 2019 végére az Aljas utcák rendezője. Majd mikor megneszeltük, hogy a pesti Corvin moziban bemutatják – ugyan még nincs karácsony, de – nekünk már ez is felért egy kisebb csodával. A film  november 27-én debütál majd a Netflixen, de addig is kap egy szűk körű mozis forgalmazást. Gondolatok Az írről.

A haszonleső Netflix-tündér és Robert de Niro

A  Netflix zsoldosai szeretnek fehér lovon bevágtázni a nappalinkba, hogy két lábra ágaskodva nyújtsák le az exkluzív tartalmat a szöszmösz-mackóban várakozó halandóknak. Most ló helyett kikölcsönöztek egy csodatévőtündér-jelmezt, hogy a kedves, aranyos kis Robert de Niro bácsi és Martin Maffiafőnök Scorsese álmait valóra váltsák. Öntöttek is egy vagonnyi pénzt a nagy rendező nagy filmjére.

A maskarát szerintem azért csak kölcsönözték, mert továbbra sem tervezik hosszú távon a moziba lapátolni a pénzt a streaming helyett, de a stúdiónál még mindig sokan apellálnak egy helyre a nagy stúdiók fehér abroszos Oscar-asztalánál, hogy együtt rágják tövig a körmüket a “The winner is…” kezdetű mondatokon.

Az egész egyébként úgy kezdődött, hogy Robert de Niro elolvasta Charles Brandt Hallom, szobafestő vagy című könyvét, és rögtön meglátta benne nagy visszatérése lehetőségét. Nem hiába: a könyv a hatvanas évek nagy dumás és rocksztár szakszervezeti vezetőjének, Jimmy Hoffának az életéről  kellemes fecsegő stílusban mesél el minden szaftosat, amit a korszakról tudni érdemes. A hírhedten hisztérikus vezér a mendemondák szerint szoros kapcsolatban állt a maffiával is, és sok olyan ügybe is beleszállt, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy 1975-ben nyom nélkül eltűnjön, s miután sosem találták meg a holttestét, hét évvel később halottnak nyilvánították. Senki sem tudja, mi történt Hoffával, bár természetesen számos elmélet terjed róla: az egyik ilyet Brandt írta meg a fenti könyvében. 

 

Az elhivatott szobafestő-mázoló 

Az alapul szolgáló regény címe egyébként alvilági mondás a bérgyilkosokra, amely létre Scorsese szerint Frank “Ír” Sheeran (Robert de Niro) is rendeltetett. A történet az első képkockától kezdve szinte panoptikumszerűen sorakoztatja fel a rendező régi múzsáit.

A kamera olyan önfeledten pásztázza a nagy ikonokat, mintha csak egy vadász puskacsöve előtt jelennének meg újra a kihaltnak hitt nagyvadak.

Scorsese nagy boldogságára három és fél órán át játszadozik velük: sok közelin, és különböző formában jeleníti meg de Niro-t, sok évvel fiatalabban, majd idősen is, a fiatalításkor egyedül a mozgása és reakciói azok, amiken nem tudott a “botox” segíteni, így azok továbbra is megmaradtak  egy hetvenéves színész kicsit esetlen mozdulatainak.

A CGI-de Niro azonban mások kiiktatását olyan természetességgel teljesíti, mintha csak a postára menne csekket feladni. Nem nagyon látni az arcán se kételyt, se drámát – mondjuk ez a technika miatt van főleg, – de hiába kárhoztatják sokan, a szerephez hozzátesz szerintem az olykor kifejezéstelen, “sírig tartsd a pofád” maszk. A mázoló-karrier közben pedig olyan olajozottan halad előre, mint egy ambiciózus HR-esé.

Csak az titok, amit legfeljebb három ember tud, de ebből már kettő halott

A karrier alakulását olyan korabeli melódiák kísérik, mint a The Five Satin-től az In the Still of The Night vagy Donnie Elberttől a Have I Sinned című dal amelyek lendületesen pörgetik a gengszterélet hétköznapjait, de Robbie Robertson melankolikus szájharmonika-dallamai is kietlen harcmezővé rendezik a kivégzések gyors snittjeit, és persze a robbanások robbannak, a kígyók kígyóznak…a szimfónia tökéletesen megkoreografálva történik a vásznon. Mindeközben a rendező egy felskiccelt társadalmi tablóval is megdobja az ötvenes-hatvanas évekről mesélő gengsztertörténelem-órát, és olyan események hátterében sejteti a maffia szerepét mint a kubai rakétaválság, a Kennedy-elnökválasztás és gyilkosság.

Scorsese minimalista eleganciával még azt is odasúgja, hogy ami egy fél évszázadon keresztül bombabiztos túlélési taktika volt a politika és a maffia világában, az napjainkban sem történhet másként, egyszóval a játékszabályok ugyanazok, csak a szereplők változnak időről időre.

A joviális bérgyilkos Sheeran közben fokozatosan összebarátkozik az  egész országot markában tartó szakszervezeti vezetővel, az Al Pacino által megformált Jimmy Hoffával. Hoffa pontosságával, öltönyével és hisztérikus jellemével már önmagában egy letűnt világot képvisel, és sejthető, hogy a harsány, potens jelleme előbb-utóbb trónkövetelőkre talál. A szinte parodisztikus Al Pacino-i kirohanásokat tűpontosan ellenpontozza a kimért, higgadt Russel Buffalinót (Joe Pesci), aki tőmondatos végítéleteivel fehér asztal mellett százak életéről dönt.

A szerep hálás ujjgyakorlat, Pesci kevésbé CGI-áldozatul esett arcának minden ráncában feszültség ül.

Miután lőszerem javát kilőttem

A filmet két oldalról de Niro kockás plédje öleli körbe, amiben az idősek otthonában burkolózva végre végiggondolja, hogy ki is ő valójában, miben hitt, és miben nem. Sheeran lányában, Peggy-ben (akit az Anna Paquin alakít) már gyermekkorában megmozdul a gyanakvás, az ő tiszta személyisége zsigerből ledobja a felnőttek hamis és veszélyes világának lekenyerező gesztusait.  Sheeran kötelességtudó agyáról azonban csak évtizedek után szállt fel a köd, nem is csoda, hogy szinte gyorstalpalón igyekszik az addig totálisan elcseszett családi kapcsolatait összelapátolni.

De hát nincs mit tenni, mert nyilván mikor az ember gyors egymásutánban loccsantja ki mások agyát, akkor nincs sok ideje teketóriázni, a shownak mennie kell, és van amikor eltart mindez harminc-negyven évig. Aztán mikor már az öreg festőt egy instant gyóntató kegyeire bízza a sors, akkor már nincs min csodálkozni. Bibliai főbűnök, töprengések  és Tesco-gazdaságos megoldások.

A szimbolikus gesztusok elégikus hömpölygése kiszámítható akkordokat pakol a történet befejezéséhez, itt néhány jelenetben úgy éreztem, mintha több fekvőrendőrön döccentünk volna át, miközben már amúgy is csak kettesben vánszorogtunk.

Gengszters not dead

Azonban minden – lassan a végelgyengülés felé – hömpölygő jelenete ellenére nincs olyan szőrös szívű véleményvezér, aki ne olvadna el Az írben attól, hogy a régi mozi nagy sztárjait  egy gengszterkorzón láthatja újra felvonulni.

A “na még egyszer utoljára” jeligére hangszerelt visszatekintés egyfajta tiszteletadás Scorsese életművének, másrészt biztos recept a nosztalgiadivat meglovagolására is. És milyen rendező az olyan, aki a Casino, a Nagymenők és A tégla után egy újabb maffiás filmmonstrum epilógussal akar megvenni az életünkből egy újabb estét? És aki párás tekintettel simogatja meg az olyan sok szép hollywoodi házat és díjesőt eredményező nagy színészeit? Hát olyan, aki nem fél megrendezni saját halotti miséjét, hogy utoljára még egyszer kiürítse a tárat, és füstölgő puskacsővel elsétáljon a naplementében.