Skip to content
Jamie cigizik

Számomra ott hal meg a jó zene, ahol a pénz belép a szobába – Villáminterjú Jamie Winchesterrel

 
Alkalmanként szívesen jár vissza  Magyarországra koncertezni, mert mindig örömmel zenél jó fej emberekkel, de egyelőre nem adja fel az Írországban megtalált egyensúlyát Jamie Winchester. 2012 óta a szigetországban élő zenész ugyanakkor nem zárja ki, hogy a jövőben lesz olyan zenei felkérés, amire, igent mond; sőt, a jövő nyáron esedékes 50. születésnapja alkalmából már most tartogat meglepetést a közönségének. A BoomBoom zenekar alapítóját, majd Hrutka Róberttel közös zenekarát és önálló albumait is sikerre vivő dalszerzőt ma esti budapesti koncertje előtt csíptük el pár kérdés erejéig.
 
SIG: Ma este a BoomBoom-mal koncertezel Budapesten, holnap pedig Hrutka Robival is újra színpadra álltok; kell-e készülnöd lelkileg ilyenkor a nyilvánosságra? Vagy az évek során a haza látogatások alkalmával már megszokott rutinod van az ír és a magyar létállapot közti váltásra?

JW: A lelkemmel nem foglalkozom különösebben ilyenkor. Az benne van a pakliban, hogy nagyon más közeg a két ország számomra. Ezert is szeretek ingázni, mert így valahogy egyensúlyban marad a két ‘én’-em. Leginkább az foglalkoztat ilyenkor, hogy hosszú szünet után a hangomat újra helyzetbe hozzam.

 

De ez a fajta ‘nyilvánosság’, ahol jó fej emberekkel felállok egy színpadra és pár órán keresztül jó fej embereket szórakoztatunk, az sosem okozott túl nagy gondot.

SIG: Úgy tudom egy interjúból, hogy az „Írjál olyan dalokat, amiket életed végéig játszhatsz, és nem kell szégyellned.” elvhez tartottátok magatokat Hrutka Robival korábban, ezt most is vallod, ha igen miért? Idővel nem változhat az ember annyira, hogy saját dalaihoz is másképp viszonyuljon, pl. a jó dalt rossznak lássa, vagy nem szívesen játssza, nálad volt-e ezzel kapcsolatos tapasztalat?

JW: A zeneszerzésben van egy veszély, amikor az ember elkezd tudatosan “slágert” írni, azért, hogy több pénze legyen. Nálam mindig az volt a tiszta határvonal. Mivel másokkal rendkívül kritikus vagyok, egyszerűen soha nem engedtem magamnak olyasmit, amit mástól megvetnek, vagy lenéznek.

Jól működik a ‘bullshit’-detektorom, messziről kiszagolom ha valaki üzletből ír zenét, és nem vagyok hajlandó beállni a sorba. Nem is volt sok pénzem soha.

Az más kérdés, hogy ma visszahallgatva, van-e olyan dal, amihez most másképpen nyúlnék. Nyilván van. De olyan, amiért ma nem tudnék tükörbe nézni, az nincs.

Fotó: Kleb Attila


SIG: Továbbra is könnyű tartani magad ahhoz, hogy Írországban ne zenélj? Nincs késztetésed, hogy az ottani zenei közeget megismerd? Volt erre esetleg kísérleted?


JW: Nem volt még, tartom magam. Az előbb említett egyensúly miatt leginkább.

Találtam egy törékeny balanszt a pesti pörgés és az itteni nyugi között, ami kifejezetten jót tesz a lelki nyugalmamnak, és azt nem szeretném kockáztatni.

SIG: Látsz-e esetleg különbséget a magyar közönség zenei fogyasztása, attitűdje és az ír szokások között? Mi a különbség, ha van?

JW:  Bevallom őszintén, Magyarországon évek óta csak a saját bulijaimra járok (ahol csupán jó ízlésű kultúremberekkel találkozom, ugye), így nem igazán tudom milyen a magyar közönség zenei fogyasztása manapság.

Néha bele-bele hallgatok a rádiókba, de attól elég hamar elmegy az életkedvem.

SIG: Az utóbbi írországi éveidet lehet-e a befelé figyelés éveinek nevezni? Van-e olyasvalami amire az utóbbi, kicsit csendesebb időszak rávilágított?

JW:  Van. Sok minden van. De ezek nagyon folyamatban lévő dolgok, és egyszerűen korai lenne bármiről is határozott dolgokat mondani, mert meg én sem tudom merre vezetnek.

SIG: Úgy tudom, nem szereted az állóvizet, ha nincs változás körülötted. Most mit tartasz a leginkább izgalmas projektnek az életedben?

JW:  Jövő nyáron 50 éves leszek, és most aktívan dolgozunk egy nagy ünnepi koncerten, és meg az is lehet, hogy előkerül némi új zene is.

SIG: Azt olvastam, hogy egy időben az alkotási kényszer néhányszor gondot okozott az új dalok megírásában, az írországi élet levette a megfelelési kényszert a válladról akár magad vagy a közönség felé? Esetleg mostanában írtál valami újat?

JW:  Az egyik főmotiváció az elköltözésben az volt, hogy nem akarok soha többé ‘megélhetési’ zenész lenni. Erről beszéltem az előbb is,

számomra ott hal meg a jó zene, ahol a pénz belép a szobába.

Kellett jó néhány év, hogy ezt az egészet lerázzam magamról, és újra kedvből nyúljak a hangszerekhez. Tavaly elkezdtem új dalokat írni. Vannak egész jók.

SIG: Adnád-e mostanság szívesen valamihez  (ügyhöz, témához, konkrét elképzelés is lehet) a zenédet (ha ezúttal Te mondhatnád meg, hogy mi legyen a reklám)?

JW:  Mindenre nyitott vagyok, ha büszke tudok lenni a végeredményre. Kapok ilyen/olyan felkéréséket, és a legtöbbre kénytelen vagyok nemet mondani, mert nem érzem az én helyemet a dologban. De attól nyitott maradok.

Radó Norbert #photoinvisible


SIG: Az eddigi pályád alapján úgy látom egyáltalán nem (és soha nem is volt) célod a szenzáció és a lájkok bevonzása, pedig mostanában szinte ki kell ordítani a médiazajból, hogy észrevegyék a művészi teljesítményt (is). Szerinted hogyan lehet értéket közvetíteni (mondjuk kezdő zenészként), úgy hogy közben az ember ne hasonuljon meg a népszerűségre törekvés közben?

JW:  Passz. Saját magamnak sem oldottam ezt meg, nemhogy másoknak osszak tanácsokat. Az én megoldásom egyszerű. Olyan emberekkel állok össze, akiket szeretek és tisztelek, és megpróbálunk összehozni valamit, amire mi büszkék vagyunk. A többi nem a mi kezünkben van.

 

Proust-teszt so it goes-módra Jamie Winchesterrel:

Kedvenc hangnemed: E-moll. Akusztikus gitáron az a bejárati ajtaja sok szép szobához.

Kedvenc népdalod: Hat ez most gáz, de nincsen. Imádom a népzenét, régen a Baba Yaga-val rengeteg folk fesztiválon játszottunk, és az az egyik kedvenc közegem. De most dal címet nem tudnék mondani.

Kedvenc budapesti helyszíned, amihez egy jó történet kapcsolódik: Most, hogy a BoomBoom-ra készülünk, a régi Old Man's jut eszembe. Pár évig játszottunk ott minden szerdán, és az egy rendkívül színes, heves, szélsőséges korszak volt, ami nagyon sok mindent megalapozott az életemben. Mondjuk egy időben elég sok minden szét is esett. 
Mindenesetre pörgős volt.

A hely, ahová mindig elmész, ha itthon vagy (a Barba Negra nem ér...): Ráday utca, Claro.

Kedvenc irodalmi hősöd: Nincs. Nem a hősökért olvasom.

Aki/ami miatt zenész akartál lenni: Sting, a korai Police-ben.

Dolgok, amiktől valahol otthon érzed magad: Táskarádió, kutya, vízforraló, és el vagyok.

Utóbbi idők legjobb zenei élménye: John Mayer dublini koncertje

(A borítófotót Robin Winchester készítette.)