Skip to content
Nők körben ülnek

Mikro-találkozások Szibériában: a végtelen sztyeppétől a baskír jurtakészítő-mester műhelyéig – Szöllősi Mátyás fotóriportert, írót a Transzszibériai Expresszel tett útjáról kérdeztük

Hat időzóna érintésével közel 82 órát utazott és mintegy 5700 kilométeres távolságot tett  meg a Transzszibériai Expresszel Moszkvától Ulan-Udéig, Burjátia központjáig,  Szöllősi Mátyás (Váltóáram, Simon Péter) író, költő és fotóriporter. A Budapest Katalógus nevű portrégyűjtemény szerző-szerkesztője Nyizsnij-Novgorodon, Permen, Krasznojarszkon, Irkutszkon át vezető úton a vonaton töltött napokat és a szibériai tájat fotókon örökítette meg. Majd Novoszibirszken át Ufába, Baskíriába vezetett az útja, ahol a környékbeli falvakba tett hatnapos látogatása során baskír családok engedték be otthonaikba, hogy tradicionális, ugyanakkor már modern mindennapjaikat képeken dokumentálhassa. Az Expresszen, a sztyeppéken és a baskír falvakban jártunk egy beszélgetés erejéig Szöllősi Mátyással.

 

SIG: Ha jól számolom, negyedjére tértél vissza Baskíriába, ráadásul ezúttal a Transzszibériai Expresszel utaztál. Visszatekintve hogyan értékeled ezt az utat a korábbiakhoz képest, miben volt más, mint a többi?

SZM: Az említett vasúti útvonalon való utazás alapjában véve másmilyenné tette ezt a túrát, úgymond megalapozta, mert az első több mint négy nap arról szólt, hogy gyakorlatilag a vagonba zárva haladtunk elsőként Szibéria, azon belül is Ulan-Ude felé. Abban hasonlított, hogy régészekkel, és egy antropológussal utaztam most is, akárcsak a korábbi alkalmakkor, most viszont nem ásatásokra mentünk, hanem egy konferenciára utaztak ők, én pedig kísértem őket, és lehetőségem nyílt fényképeket készíteni ezen az útvonalon is. Maga az expressz, és az, amit abból/onnan lát az ember ez alatt a sok ezer kilométer alatt, tényleg elképesztő, és nagyon remélem, hogy a képeim visszaadják ezt. Nyizsnij-Novgorodon, Permen, Krasznojarszkon, Irkutszkon át jutottunk el a Bajkál-tó mellett fekvő Ulan-Udéba, mely Burjátia központja, s bár még az orosz föderáció része, erősen érződik a mongol hatás. Szűk egy hetes ott tartózkodás után repültem aztán Novoszibirszken át Ufába, Baskíriába, ahol a helyi múzeum munkatársainak segítségével, akiket szintén a korábbi régészeti expedíciók alkalmával ismertem meg, jutottam el a Dél-Urál közelében fekvő sztyeppés részekre, Kirgiz-Mijaki, Akjar vagy épp Szibaj környéki kis falvakba, hogy elsősorban portrékat készítsek az ott élőkről.

Nagyon feszített volt a tempó, mert a segítőim úgy gondolták, hogy az a jó, ha minél több helyre el tudunk jutni, így egy folyamatos, nagyjából kétezer-ötszáz kilométeres utazás volt az út második fele kocsival, s mivel leszervezett programok is voltak, természetesen ezen már nem lehetett változtatni, és ez nem is baj.

Rendkívül fárasztó volt, de ezt csak a visszaérkezésem után éreztem csak igazán, mert akkor, amikor benne vagyok egy alkotási folyamatban, amikor menni, és csinálni kell, mindaz jócskán fölülírja a fáradtságot. Különös falvakba, vidékekre jutottam el, és azt hiszem, az elkészült portréanyag is értékes lett.

SIG: Hogyan “viselkedett” az utazásod alatt a sztyeppés táj, mennyire volt könnyű fényképezni?

SZM: Nagyon más volt természetesen, mint az uráli rész, ahol már többször jártam. Zordabb volt, nehézkesebb számomra, valamivel barátságtalanabb, bár ez nem a legtökéletesebb kifejezés. Rengetegszer esett az eső, hideg volt, fújt a szél, szóval meg kellett küzdeni időnként az elemekkel is.

Ami az embereket illeti, ugyanazzal a befogadó, kedves, nyitott és érdeklődő szemlélettel találkoztam, mint a baskíroknál általában, szóval – bár nyilván voltak segítőm, de – könnyű volt a kapcsolatot fölvenni, kialakítani az ott élőkkel, megtalálni a „hangot”, hogy nyitottak legyenek arra, hogy fényképeket készítsek róluk a saját, intim szférájukon belül is.

SIG: Milyen hangulatokon mentél keresztül az út folyamán, az utazási kellemetlenségeket hogyan kezelted?

SZM: A korábbi utazások során Oroszországban volt bennem azért egy bizonytalanság, főleg akkor, amikor 2015-ben autóval utaztunk ki, az egy 11 ezer kilométeres utazás volt. Nem beszélem a nyelvet, ami nagy hátrány, és azért az a közeg más, és sokféleképpen más, mint amihez itt mi hozzá vagyunk szokva. Most szinte végig nagyon nyugodt voltam, készültem is az útra, vártam nagyon, hogy menjünk, és minden legalább annyira jól alakult, mint ahogyan azt elterveztem, illetve szerettem volna, hogy legyen.

Az utazás elsősorban a vonaton volt nehézkes, hisz nem volt fürdési lehetőség, a vécét is csak időközönként lehetett használni, nagyon szűk volt a kupé, főleg négy embernek, és hát, hosszú az az 5700 kilométer, nem nagyon tudtam aludni.

De a táj, az az érzet, hogy úton vagyunk, a társaim figyelme, történetei, egy kis vodka, a beszélgetések mindezt teljes mértékben fölülírták, szóval, azt hiszem, elég jól kezeltem, sőt élveztem magát a helyzetet.

SIG: Az útról készült internetes posztjaidban kiemelted, hogy sok területet, leromlott állapotú városrészt éppen visszafoglal a természet. Azt írtad, a természet burjánzása, térfoglalása nyugalommal töltött el, miért?

SZM: Sokan szörnyülködve írtak vagy kommenteltek, hogy milyen szomorú, hogy olyan lepusztult mondjuk Ulan-Ude egy bizonyos része, és hogy milyen furcsa, hogy a természet valóban ilyen erősen jelen van a városon belül is.

Most olvastam valamelyik nap, hogy József nádor anno azt mondta, hogy a fának nincs helye a városban. Remélem, ez a szemlélet ma már erősen megváltozóban van. (nevet)

Nyilván vannak valóban lepusztult, szegény részek, ugyanakkor a zöldnek, a fáknak, magának a növényzetnek a megléte a városban sokkal élhetőbbé, és persze szebbé is alakítja azokat a helyeket, amiket elrondított mondjuk a kommunizmus, nem hagyta a valódi szépséget, kreativitást, szabad gondolkodást és alkotói tevékenységet kibontakozni. Ilyen nálunk is volt, viszont az mindig szomorúsággal tölt el, hogy Budapesten, vagy legalábbis annak részén milyen kevés a zöld, s hogy sokszor nem elültetik a fákat, hanem kivágják, mondjuk, hogy több parkolóhely létesüljön. Ez rettenetes, ez nem lehet jó irány. Nyilván ez összefügg a méretekkel, bizonyos igényekkel is, de abban nem hiszek, hogy ne az volna a többség igénye, hogy jobb legyen a levegő minősége, hogy sétálni lehessen egy barátságos, élhető környezetben.

Igen, néhány képpel szerettem volna erre is felhívni a figyelmet, erre a dologra ráirányítani a tekinteteket, és nagyon jó volna, ha nálunk is egyre több park lenne, sétálóutca, s ha az autók kiszorulnának bizonyos városrészekből.

Számos példa van erre a világban már, naponta jönnek velem szembe olyan cikkek, melyek arról tudósítanak, hogy épp melyik város alakított ki újabb sétálós részt vagy épp tiltotta ki a gépjárműveket egy bizony területről.

SIG: Azt olvastam a posztjaidban, hogy a Bajkál-tóban is megfürödtél, mit adott neked ez az élmény?

SZM: Különleges élmény volt. Hatalmas az a tó. Szinte tenger, nem is tó. Nagyon hideg volt már, kora este, mikor odaértünk, de egy novoszibirszki régész meg én azonnal bementünk a vízbe. Nem volt egy hosszú élmény, de annál intenzívebb és összetettebb.

A vagonban eltöltött órák és napok után igazi felfrissülés és átlényegülés volt a 10 fokos vízbe belecsobbanni, és érezni a hullámok erejét, s hogy egy olyan víztömeg van körülöttem/alattam, amely összességében a Föld édesvízkészletének 1/5-e. Döbbenetes még belegondolni is.

SIG: Milyen a tó vidéke manapság, láttad-e ezeken a területeken bármi jelét a klímaváltozásnak?

SZM: A tó nagyon tiszta, és szerencsére a környezete, a körülötte elterülő vidék szintén. Bizonyára azért is, mert elég távol van mindentől, de úgy tudom, és azt tapasztaltam, hogy az oroszok igen csak odafigyelnek rá, felbecsülhetetlen érték, hiszen több száz madárfaj, édesvízi fóka, sok olyan állat él ott, mely máshol nem megtalálható, nagyon összetett és változatos hely. A turizmusnak is alig láttam jelét.

Utaztunk a tó mentén majdnem háromszáz kilométert, és nagyon jó volt azzal szembesülni, hogy nincsenek igazán hajójáratok, üdülőparadicsomok, nyomát sem láttam annak, hogy engednék, hogy az ember átvegye ilyen értelemben az irányítást.

SIG: A konferencia után egyedül utaztál tovább, hogy a baskírok életét dokumentáld. Miért érdekel téged ez a nép, és miért pont ők?

SZM: Maga a táj, ami először megfogott Baskíriában. Az, hogy nagyon hasonló Erdélyhez. Aztán az ásatások során egyre több baskírral ismerkedtem meg, egyre több helyre jutottam el, például Shulgan-Tasba (Kapova-barlang), ez egy több kilométeres barlangrendszer a Dél-Urálban, ahol 15-20 ezer éves, különleges barlangrajzok találhatók. Maga a kultúra, a különös/különleges öltözetek, az, hogy a régi vallási hiedelmek összekeverednek a muszlim hagyományokkal. Úgy éreztem, már 2017-ben, hogy szeretnék többet megtudni erről a közel hárommillió főt számláló népcsoportról, akiknek élő, saját nyelvük van, és arra gondoltam, hogy érdekes és hasznos lenne egy komoly portré-, illetve dokumentarista sorozat róluk, a mindennapjaikról.

SIG: Ha rövid idő erejéig is, de beleláttál a baskír családok életébe. Hogyan alakítja a hagyományos életformájukat a modernizáció, mennyire hatja még át mindennapjaikat pl. a vallás? Mit láttál a fiatalokon; fontosnak érzik ápolni, adaptálni, továbbadni az őseik tradícióit?

SZM: Igen érdekes az, amikor egy menyasszonyi rituálét fotóz az ember egy magánháznál, ahol nyilvánvalóan több száz évre visszanyúló dolgokat ismételnek, szövegeket mondanak el, mozdulatokat tesznek meg, s közben ott van a led-tévé a falon, vagy valaki, még a rituálé kezdete előtt, mobilon szól át a szomszédba, hogy akkor kezdenénk. Szóval, nyilván nagyon meghatározza őket már a modern technika, de a szeparáltság, a környezeti adottságok, az egzisztenciális helyzet, meg még bizonyára sok minden más miatt, sokkal inkább tartják a hagyományokat és ragaszkodnak azokhoz, mint mondjuk mi, a hétköznapokban.

A közös étkezés, az imádság, a hagyományos baskír ételek napi szintű fogyasztása, a közösségbe járás, az ismeretlennek tűnő dolgok felé való nyitottság, ami talán a félelmeken való felülkerekedést, annak leküzdését is jelzi, számomra erős visszaigazolás volt abban az értelemben, hogy ők kiegyensúlyozottabban, és talán bensőségesebben élik meg a mindennapokat.

Persze a város egészen más, mint a vidék, akár a Dél-Urál, vagy a sztyeppe, ezt talán részletezni sem kell, de voltam például egy esküvőn, ahol a fiatal pár ugyan nem tudta kívülről az arab szövegeket, és a komolynak szánt pillanatokba is sok nevetés, viccelődés szűrődött be, de mégis az volt a benyomásom, hogy van igényük arra, hogy bizonyos szertartásokat megtartsanak, gyakoroljanak.

SIG: A posztolt képeiden láttam, hogy nők, asszonyok több csoportját, rítusát is megörökítetted, milyennek láttad a baskír nőket?

SZM: Nagyon nyíltnak, mosolygósnak, kedvesnek, intenzívnek, befogadónak. Akikkel találkoztam, azok nagy része igen aktívnak tűnt, és jó pár olyan asszonyt is fotóztam, aki egyedül él, és ők is nagyon életigenlőnek tűntek.

Azon a rituálén, amire utalsz, sok nő gyűlt össze, hogy tanácsokkal, ajándékokkal lássák el a menyasszonyt, és hogy aztán ő táncoljon az idősebbeknek, előttük tisztelegve ezzel.

Szép volt, és jó látni, hogy mennyire örültek egymásnak.

SIG: Sok képeden megörökíted az idős generáció tagjait, miért érdekelnek az idős emberek? A kommunikációs nehézség ellenére hogyan sikerült elnyerni a bizalmukat, kikről tudtál portrét készíteni?

SZM: Szerencsére megvolt az az előnyöm, hogy voltak kísérőim, baskírok, így a kommunikációs nehézség csak részben igaz, meg ez a nyíltság-dolog amúgy is segített, és azt hiszem, a Budapest Katalógusból és más fotós projektekből fakadóan egyébként is megtanultam már ilyen módon kapcsolatot létesíteni az emberekkel.

Az különösen jó, hogy a saját környezetükben készíthettem el róluk a felvételeket, ez részben könnyített, részben nehezített a dolgon, mert hát, otthonosan érezték magukat, viszont néhol, mivel nem tudták, pontosan mit akarok, zavarban voltak, tehát kellett idő, hogy megtaláljuk a „hangot”, azokat a pillanatokat, amikor működhet a dolog.

Nekem konkrét elképzelés volt már nagyon hamar a fejemben, hogy mit szeretnék, hogyan szeretném ábrázolni őket, és úgy vélem, egységes is lett az a több mint negyven, főleg valóban időseket ábrázoló portré, amit a sztyeppén található falvakban készítettem. Az idősek valóban közel állnak hozzám, nagyon szoros viszonyom volt dédnagyanyámmal, Kerekes Teréziával és az egyik nagymamámmal is, Kovács Katalinnal, illetve egy ideig részben egy idős hölgy, Bencsik Margit nevelt, vigyázott rám gyermekkoromban, talán ezért.

SIG: Azt olvastam, hogy egy baskír jurtakészítő-mesterrel is találkoztál, aki nagyon megörült neked, miért volt fontos számára és számodra ez a találkozás?

SZM: Mert a találkozás spontán volt, nem a tervezett programok közé tartozott, s mert azonnal szimpatizáltunk egymással, és örült neki, mivel tud pár szót magyarul, hogy olyan ül az asztalánál, akivel nem csak oroszul és baskírul beszélhet. A feleségével jártak is Tihanyban, tehát van elképzelése az országunkról, és élményei, melyek számára nyilvánvalóan fontosak, és ez engem is jó érzéssel töltött el, és persze jó alap volt a beszélgetésünkhöz. Számomra azért is volt különleges tapasztalat, mert amit csinál, lenyűgöző, jártam a műhelyében, mely precizitásról, következetességről, profizmusról árulkodik, és mert úgy érzem, egy jó embert ismertem meg, aki elhivatott egy dolog, egy szakma iránt, hisz benne, önmagában is, és így folyamatosan bővíti a tudását és kihívásokat keres.

(A képek Szöllősi Mátyás tulajdonában vannak, felhasználva engedélyével)