Skip to content
Borító_Gera Pál_könyv

“Minden megváltozik, amikor az ember kezébe kerül egy sérült, védtelen állat” – Gera Pál kutatóval beszélgettünk

Egy híres vidra, Fekete István Lutrája egész sorsát meghatározta. Gera Pál ugyanis ennek a könyvnek a hatásárára döntötte el, hogy életét a kisragadozók kutatására teszi fel. Harminc évig dolgozott a fővárosi állatkert állatgondozójaként, a 2000-es tiszai ciánszennyezés idején megszervezte és irányította a megmérgeződött terület vidravédelmi munkálatait. Vidramenhelyet alapított és számos ismeretterjesztő könyvet írt. A kutató az olyan állatok gondozásával, megfigyelésével mint a vidra, a hermelin, a menyét, a nyuszt, a nyest vagy a borz, nemcsak a kisragadozók titokzatos életének alaposabb megismeréséhez járult hozzá, hanem az állat és az ember közötti kapcsolatról is sokat tanult. Gera Pál a Corvina Kiadó gondozásában megjelent Füttyőstől a Duzzogóig c. kötetében legérdekesebb állatmentéseinek történeteit osztja meg a közönséggel, de ennél többet is: az állatokkal való kapcsolódáson keresztül mesél emberségről, elköteleződésről, felelősségről.

SIG: Könyve elején bevallja, hogy nem lehet igazán megfogalmazni miért érdekli annyira a kisragadozók élete. Azon gondolkodott-e miért érezte fontosnak, hogy írjon róluk?

GP: Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem a szabadban. Tömörkényen, ahol laktunk, rengeteget kirándultunk a határban, ahol láttam, hogy az akkor még vadászható kisragadozókat – főleg a halállományt tizedelő vidrát – az emberek folyamatosan csapdázzák, és semmitől sem riadnak vissza, hogy távol tartsák őket.  Mi, gyerekek azonban az állatoknak szurkoltunk. Egyik este kiosontunk és összeszedtük a vidráknak kirakott csapdákat. Másnap a halászok persze észrevették a csapdáik eltűnését.

Oda is jött hozzám egy Mihály nevű halász, rám nézett, és azt mondta: “na, kölyök ha ennyire szerelmes vagy a vidrába, akkor ezt olvasd el”, és kezembe nyomta Fekete István Lutráját. Így kezdődött.

Miután elolvastam a könyvet, elkezdtem a kisragadozókról szóló szakirodalmat tanulmányozni, és sokat kirándulni az országban. Rájöttem, hogy nagyon kevés és ellentmondásos tudásunk van ezekről az állatokról. Ekkor döntöttem el azt is, hogy a kisragadozók – főleg a vidra – kutatásával szeretnék foglalkozni. Mikor a kötelező katonaság után leszereltem, felvettek az állatkertbe, ahol a Marci és Lulu névre hallgató vidrák állatkerti gondozója lettem. Ezzel párhuzamosan barátaimmal kutatási és tudatformálási céllal egy vidrákkal foglalkozó alapítványt is létrehoztunk. Hamarosan elkezdtek előadásokra felkérni, iskolákba hívni, majd egy ismerősöm azt is felvetette, hogy leírhatnám megfigyeléseimet, állatkerti történeteimet. Így kezdtem el írni. 

Hermelin
Fotó: dr. Kalotás Zsolt

SIG: Habár biológia óráról mindenkinek ismerős, hogy a ragadozók a tápláléklánc csúcsai, Ön hogyan fogalmazná meg azt, hogy miért töltenek be a hazai élővilágban fontos szerepet a kisragadozók?

GP: A kisragadozók, különösen a vidra, kiváló jelzője az élőhely állapotának. Ahol a vidra megtelepszik, ott megfelelő az élőhely biológiai egyensúlya is. Ezek az állatok a  zsákmány után mennek, ha nincs számukra táplálék, értelemszerűen odébb állnak. A hermelinek kicsivel érzékenyebbek. Ha valamilyen tartós stressz éri őket, ha nem is tűnnek el teljesen az adott élőhelyről, de előfordul, hogy a nőstények nem termékenyülnek meg.

A tiszai ciánszennyezés idején is fontos jelző szerepet töltöttek be a kisragadozók. Amikor észleltük, hogy a vidrák visszatértek a környékre, akkor már tudtuk, hogy ez a szennyezett terület regenerálódásának a jele.

SIG: A tiszai ciánszennyezéskor saját bőrén tapasztalta meg mindenki, aki a folyóhoz kötődött, hogy milyen katasztrofális hatása lehet az emberi tevékenységnek…

GP: Ez egy őrült időszak volt. Január 30-án történt. Gyorsan reagáltunk: megbeszéltem az állatkerttel, hogy egy akkor futó vidrakutató program keretében odamegyek a Tiszához és a Szamoshoz kutatni, menteni az állatokat, megfigyeljük mi történik. Egy évig ott is maradtam. Több éves kutatássá nőtte ki magát a kezdeményezés. Az évek alatt szépen helyreállt az élővilág, habár a folyók továbbra is nagyon szennyezettek nehézfémekkel, de legalább már cián nincs bennük. Ami viszont továbbra is nagyon szennyezi őket, az a lakossági szennyvíz, amelynek természetes vizeinkbe való illegális eresztése miatt a természet hamarosan benyújtja a számlát. 

SIG: Ha már a kisragadozók és a környezet kapcsolatánál tartunk, a klímaváltozás hogyan befolyásolja őket, mennyire tudnak az állatok alkalmazkodni?  

GP: Ma is elég szép vidraállomány él Magyarországon, azonban a hosszú, forró nyarak próbára teszik őket. Vizes élőhelyeink zsugorodnak, erre jó példa, ami idén a Velencei-tóval történt. 

Jelenleg is zajlanak a kutatások, ezért még pontosan  nem tudjuk, hogy mekkora veszélyforrás rájuk a klímaváltozás, de például az  már biztos, hogy az egyre sűrűbb úthálózat sok ragadozó életét követeli.

Rengeteg állatot ütnek el az autók. A természetvédők, állatvédők próbálják felvenni a kapcsolatot az útkezelőkkel, hogy megoldást keressenek. Tíz éve, amikor egy-egy előadáson a kutatásaimmal kapcsolatban emlegettem a globális felmelegedést, még körbe mosolyogtak. Ma már teljesen másképpen néznek rám, ha ezt említem. Ennyit változott a világ viszonylag rövid idő alatt. Nem szabad elfelejteni, hogy a fentieken kívül a mai napig tizedeli az állatokat az orvvadászat is. 

Nyuszt
Fotó: Bagosi Zoltán

SIG: Ha jól tudom, Ön is vadász végzettségű, mégis a könyve alapján úgy tűnik, sok véleménykülönbsége adódott a saját állományukat védő vadászokkal, halászokkal. Hogyan alakul most velük a kapcsolat?

GP: Mostanában egy konszenzusos állapot alakult ki, az országban mintegy 60 ezer vadász van, és természetesen nem mindenki “ellensége” az állatoknak. A legtöbben elfogadják a kisragadozók jelenlétét. Persze szívják a fogukat, ha elvisznek a jószágaikból, de a legtöbben mára odafigyelnek a kisragadozókra. Érdekes történet például  egy Közép-Tiszán, Szolnok közelében élő halász ismerősömé, aki nagyon nem szívlelte a vidrákat. Minden megtett, hogy kiirtsa őket a területéről. Majd jött a ciánszennyezés, és nem maradt se hal, se vidra, se semmi a környéken. 

Aztán egyszer csörgött a telefonom, és a szolnoki halász kezdett el lelkendezve üvölteni a kagylóba, hogy “visszajött a vidra, visszajött az élet is, Gera úr!” Az élmény hatására, az egyik legnagyobb elkötelezett vidrabarát lett belőle!

SIG: Ennyi kutatás, tapasztalat után, mit gondol javul ezeknek az állatoknak a megítélése?

GP: A hazai kisragadozókkal kapcsolatban a mai napig megvannak azok a régi “bélyegek” a fejekben, amik szerint ezek az állatok kártékonyak, dúvadak, távol kell őket tartani. Hosszú időn keresztül többnyire negatív jelzők kapcsolódtak hozzájuk.  A nagy zsinórmértéknek tartott természetírók is erre erősítenek rá, mint pl. Fekete István Lutrája, aminek a végén a vadász végül elejti a vidrát, habár a filmes változatban már nem.

A megítélésüket nem segíti, hogy sok mindent a mai napig nem tudunk róluk, pl. hogy rejtélyes módon kölyök korukban, a legtöbbször mielőtt kinyílik a szemük, jó néhányan teljesen váratlanul elhullanak.

Előfordult, hogy egyik nap megetettem őket, és mire húsz perc múlva visszamentem, meghaltak. Míg mások, napokig szenvednek, nem esznek, nem isznak, aztán egyszer csak erőre kapnak. Tudni kell azt is, hogy például mikor a vidrakölykök pár hónaposan vadászni tanulnak, és ráéreznek a vadászat ízére, sok halat összerágnak, de nem eszik meg őket, csak otthagyják a tetemeket. Ezek természetes ösztönök, az ilyen károkra fel lehet készülni.

SIG: A könyvében őszintén ír munkakereséséről,  betegségéről is. Ezen embert próbáló élmények közben változott-e az állatokkal való kapcsolata?  

GP: Két gerincműtét után leszázalékoltak, egy évet voltam betegállományban, ezt követően megszűnt az állatkerti munkahelyem. Úgy volt, hogy ha jobban leszek, visszavesznek, de ez végül nem történt meg.

A betegség alatt és a munkakeresésem közben nagyon felértékelődött az állatokkal való kapcsolódásom.

Ha az állatok mentése közben elért sikerekkel és kudarcokkal is teli időszak nem tartott volna a felszínen, most nem itt lennék. Olyan ösztönzően hatott, hogy szükség volt rám, hogy támaszkodtak arra, amit mondtam, hogy ez átsegített a saját problémáimon. Függetlenül attól, hogy az állatkerti munka elvesztése egy darabig teljesen padlóra vitt. A kollégákkal azóta is tartom a kapcsolatot, táv-vadállat ápoló lettem. Mindig szívesen segítek, ha adódik valamilyen kérdés. Harminc évig jártam be az állatkertbe dolgozni, nehéz elengedni. Jó lenne visszamenni oda dolgozni, de az élet enélkül sem állt meg, mentem tovább. A kisragadozóktól írt kézirattal megkerestem  a kiadókat, és a Corvina rögtön fantáziát látott bennük, aminek nagyon megörültem. Eddig nagyon pozitív visszajelzések érkeztek a könyvre, most azt tervezzük, hogy ősszel iskolákba visszük el, hogy előadásokat tartsunk a kisragadozókról. 

SIG: Most van-e olyan állat, amelynek mentésében segít?

GP: Van pl. a Tiszánál egy vidrakölyök, az anyját elütötték. Három hónapja van a nevelőszülőknél, jól van, nemsokára elkezdődik az elvadítása. Ekkor elkerül egy teljesen új környezetbe, tavasszal fogjuk elereszteni.

Baranya megyében is nevelkedik három hermelin fióka, egy nagy vihar után találták őket a határban. Még vakok, ha felnőnek, akkor ősszel mehetnek szabadon, addig telefonon tartjuk a kapcsolatot a nevelőivel. 

SIG: Érdekes volt a könyvében, hogy valamennyi kis állatot találó kiránduló legutolsó gondolata az volt, hogy állatkertbe beadja őket. Holott a legtöbben laikusként nem tudták, hogyan kell őket szakszerűen gondozni. Ennek ellenére vállalták a felelősséget, ami egy pár hónapos vadállat felnevelésével jár…

GP: A legtöbb ember rácsként, ketrecként tekint a mai napig is az állatkertekre. Ugyan maga szívesen kimegy oda a családdal, és szereti az ottani állatokat, ugyanakkor ha egy talált kis állatot tart a kezében, mégis úgy gondolja, hogy az ne állatkertben élje le az életét, hanem legyen inkább szabad. 

Szerintem minden megváltozik, amikor az ember kezébe kerül egy sérült védtelen állat, amelyet neki lehetősége adódik megmenteni. Valódi inspiráció, hogy tőlünk függ, hogy egy állat életben marad-e.

Ez hatalmas változásokat indít el az emberben. Ismertem egy debreceni illetőségű, ötvenes urat, aki életében soha nem tartott semmilyen állatot, sőt még szomszédjában sem tűrte meg ha kutya vagy macska van. Egy kirándulás alkalmával azonban talált egy görénykölyköt, majd úgy döntött, hogy ő neveli fel. Annyira megszerette az élmény hatására az állatokat, hogy azóta egy kisebb állatkertet hozott létre saját házában.

SIG: Több évtizedes tapasztalata alapján mit tud mondani: hogyan lehet harmonikusan együtt élni a gazdálkodó embereknek a kisragadozókkal, mit javasol ehhez?

GP: Tudni kell utánajárni a dolgoknak, informálódni. Ha a ragadozók károkat okoznak, annak a megtérítésében a zöldhatóság, nemzeti parkok tudnak segíteni. A  vadőr, természetőr is tud apró szakmai trükköket mutatni, ha valaki azt észleli, hogy dézsmálják az állatait. Meg lehet találni a párbeszédhez vezető utat, csak akarni kell. Kecskemét környéki vadász ismerős is érdekes folyamatot élt át, amikor taván azt tapasztalta, hogy megtelepedett a vidra. Tanácsot kért tőlem, hogy hogyan védheti meg a halait a portyázók elől. Javasoltam, hogy kerítse körbe a tavat, tegyen ki villanypásztort, állítson őrkutyát. Egyik este éppen a lesben ült, amikor meglátta, hogy egy anyavidra a tóhoz vitte vadászni tanítani két három hónapos kölykét.

Borz
Fotó: Bagosi Zoltán

Ahogy tanítgatta a kicsiket, az teljesen megragadta a vadászt. Onnantól kezdve nem akarta őket távol tartani. Csakhogy, a vidra olyan, hogy egy idő után magától odébb áll! Mikor a vidracsalád elment, ugyanez a vadász azzal hívott fel, hogy segítsek neki, hogyan tudná visszacsalni őket!

Így vált belőle lelkes természetfigyelő, aki azóta is küld fotókat az észleléseiről. 

SIG Ennyi történet és kutatás után, össze tudná foglalni,  mit jelentenek Önnek az Ön által legtöbbet kutatott és mentett vidrák? 

GP: Gyerekkoromban rájuk tettem fel az életemet. Az azóta összegyűlt eredményekből, információkból rengeteget tanultam. Azt tapasztaltam, hogy ezeket az emberek szívesen fogadják tőlem, sőt, egyre több megkeresést kapok szakemberektől, szakiskolákról, és észrevettem, hogy számít, amit mondok. Ha ennyit elértem, ez nekem már sokat jelent.