Voltak olyan időszakok, amikor csak túl akartam esni a mindennapi ügyviteli dolgokon: számlák befizetése, bevásárlás, hivatali ügyintézés; és ép bőrrel megúszni az egész napot. A pandémia miatti lezárások idején azonban átalakult a figyelmem: a kevesebb, kisebb, így felértékelődött találkozások során gyakorolt emberi gesztusok, a kedvesség nagyon sokat tettek a jobb közérzetemért. Ezt pedig, úgy gondoltam, érdemes lenne átmenteni a visszagyorsult valóságba is. Utánajártam, hogy a nem görcsösen gyakorolt, de tudatosan használt kedves figyelmességek miért teszik – hiába közhely, attól még igaz -, az egész napot könnyebbé.
A kedvesség az vajon mi?!
Mikor sorsfordító kérdések morajlanak a fejünkben, valóban nehéz empátiával közelíteni a másik – teljesen ismeretlen – felé. Sőt, olyannal is találkoztam, aki nem érti és értékeli a kedves szavakat. Az említett lezárások alatt pedig igazán sokunk nyakába szakadt hegyomlásnyi megoldandó probléma, mégis, érdekes módon az utóbbi másfél évben találkoztam a legtöbb kedves, emberi szóval, spontán beszélgetéssel. De egyáltalán mit lehet mondani egy ilyen pár perces beszélgetés alatt? Nem hamis-e a boltban a velünk társalgó ott dolgozók mosolya vagy érdeklődése? Egyáltalán idegen emberek, akik csak pár percre találkoznak, mi érdemit mondhatnak egymásnak? Minek energiát beleölni, ha felesleges beszéd nélkül is megkapjuk, amit akarunk? Hát megmondom miért.
Mert emberek vagyunk, nem gépek.
Nemcsak én – laikus – mondom ezt, és érzem a zsigereimben a kedves mondatok, az odafigyelés fontosságát, hanem tudósok is megvizsgálták, hogy milyen hatással van az emberi szervezetre, ha segítőkészen közelítünk egymáshoz. A sussexi egyetem két pszichológus kutatója, Jo Cutler PhD és Dr. Robin Banerjee úgy találta, hogy
a mások iránti kedvesség boldogabbá teszi az embert, ráadásul az agyat is pozitívan stimulálja.
Az Egyesült Királyság tudósai is ezt erősítették meg. Ők arra jutottak, hogy a kedvesség akár három nap alatt is növelheti a boldogságérzetet. A tanulmány három csoportba sorolta a vizsgált embereket: az első csoport tagjai mindennap gyakoroltak egy kedves gesztust; a másodikba tartozók új tevékenységgel, hobbikkal próbálkoztak meg, a harmadik csoportba tartozók pedig kontrollcsoportként, semmi extrát nem csináltak. Azon csoportok tagjai, akik kedvesek voltak, valamint akik új, izgalmas tevékenységeket próbáltak ki, jelentős mértékű boldogságérzetről számoltak be.
A kutatások szerint ráadásul sokkal erősebben stimulálja az agyat, amikor kedvesek vagyunk másokkal, mint az, amikor velünk kedves valaki.
Kedvességek apró, széles tárháza
A kedvesség eredménye sokszor pedig az érte kapott mosoly. A fenti kutatások úgy találták, hogy a látott vizuális reakció ugyanis automatikusan aktiválja ugyanazokat az agyterületeket, melyek a kedvességet kapóban is stimulálódnak, ezért olyan, mintha a jóleső jutalmazó érzést a kedvességet adó ember is megtapasztalná.
És, hogy mi számít egyáltalán kedvességnek? (Összeírtunk pár ötletet :-), a lista szabadon bővíthető BÁRMILYEN segítő, mindennapi figyelmességgel)
- Beengedni magunk elé az úton egy autóst/biciklist/gyalogost/kutyást,vadászgörényest (csúcsforgalomban duplán számít)
- Megtartani az ajtót, ablakot, csillagközi féregjáratot valakinek
- Megkérdezni a másikat, milyen napja van (duplán ér pl. hétfőn, ünnepek, nyaralás után)
- Megdicsérni a szép gyümölcsöt, zöldséget, lisztet, panírmorzsát, selyemcukrot az árusoknál
- Megjegyezni, ha ízlett amit ettünk, ittunk, láttunk, észleltünk a kávézóban, bárban, talponállóban, késdobálóban
- Kollégánk frizuráját, ruháját, rúzsát, cipőjét, mosolyát megdicsérni
- Busz, villamos, metró, lanovka után futónak segíteni, esetleg méltányolni a szintidejét
- Sorban állva pár megértő összenézéssel, szemöldökrándítással nyugtázni a sorsközösséget, nyugtató citromfű teával megkínálva a sorstársat 🙂
Az, hogy milyen fontos tud lenni egy-egy figyelmesség, arra álljon itt egy hétköznapi szuperhősös történet, ami még a lezárások alatti január-februári időszakban történt velem.
A Déli Pályaudvar melletti mindenes üzletben (mi ezeket nemes egyszerűséggel „csodaboltnak” hívjuk) egy igen nyúzott nap után, további otthoni munkára felvértezvén magam, akartam venni egy csomag gumicukrot.
Egy (tényleg) ujjbegyig tetovált, de leginkább összefirkált (nem volt rajta konkrét motívum) húszéves forma srác egy kosár előrecsomagolt croissant mellett pakolt az egyik sorban. Feltéteztem (nagyon rosszul, mint kiderült), hogy a boltban dolgozik, és útbaigazítást kértem az egészségtelen medvék irányába. Pár perc múlva, mikor odaértem a kérdéses mackókhoz, megláttam ugyanezt a srácot már sorban állva teli kosár tartós étellel.
A sor – az univerzum megingathatatlan törvényszerűsége szerint – csiga lassan haladt, így az egy zacskó gumimedvével jegyet váltottam kb. tizenöt perc várakozásra is.
A sráccal lépegettünk előre, mire megállapította, hogy biztos nehéz volt a napom – ez nem csak az édességből, de valószínűleg a szemem alatti, vizes árok mélységű karikákból is megállapítható volt, – ezért felajánlotta, hogy ő gyorsan meg is veszi nekem ezt az édességet, hogy gyorsabban haladjunk. Erre szinte teljesen lefagytam, és a csak, „miért és hogy és de miért” kérdéseket variáltam, mire mondta, hogy ő szokott ilyet apró gesztusokat csinálni. A teli kosár tartós élelmiszert éppen most fogja vinni a hajléktalanoknak. Neki ez fontos, és, hogy ez az egy csomag cukor, már igazán semmiség. Talán nem is sejtette, hogy az az egy zacskó neonszínű zselatin, de leginkább a felajánlása, milyen sokat jelentett akkor nekem.
A mindennapok átléphetetlen, maximum maszk mögüli köszönésekre korlátozódó, kommunikációs buborékjaiból kizökkenve, ez az emberi gesztus ugyanis szinte sokkolt.
Fejben pedig még arra is gondoltam, hogy biztos a telefonszámomat szeretné ilyen kreatív módon elkérni, de ez a gondolat a meglehetősen zilált frizurámból és szinte az egész arcomat kitakaró maszkból kiindulva, azért elég gyorsan el is illant. A srác hallani sem akart arról, hogy kifizessem neki az édesség árát. Egy-két perc után le is tettem róla, mert a jelenetünk mögött lassan egy saját farkába harapó kígyóra hasonlító sor alakult ki. Cserébe annyit tudtam rögtönözni, hogy segítettem neki a megvett cuccokat gyorsan zacskókba lapátolni, majd kiérvén a boltból, visszazökkenve a saját utunkra, elköszöntünk, és mentünk tovább.
A történet napokig keringett a fejemben, és azzal a jóleső érzéssel töltött el, hogy mégsem vezető nélküli vonatként száguld a világ a semmibe, néha-néha akad, aki feltartóztatja pár kedves szóval.
Mutassatok fityiszt Ti is a világnak, legyetek kedvesek (aki igazán rockandroll-arc, az még akár hétfőn is)!
