Lassan-lassan a nyár harsogó kék-zöld horizontjának helyét az őszi színskálába fordult táj, a nyári ruhák pettyeinek helyét az esernyőnkön kopogó esőcseppek veszik át. Azonban az álmos reggeli BKV-zás és a korai sötétedés ellenszereként előkaphatunk pár könyvet, meleg takarót és forrót italt, hogy az őszi hétköznapokat is átszínezzük izgalmakkal.Ehhez adunk most egy kis muníciót legutóbbi olvasásélményeinkből.
Eric Vuillard: Napirend – A második világháború szponzorai
Itthon szinte teljesen ismeretlen a gall szerző, aki a 2017-es rangos, francia irodalmi díjat, a Gouncourt-díjat is kiérdemelte a Napirendért. Itthon a 21. Század Kiadó szárnyai alatt ültették át magyarra tavalyi megjelenéssel. Nincs mit csodálkozni azon, hogy nem keltett nagyobb feltűnést a pandémia legkeményebb hónapjaiban. Azonban érdemes a karcsú kis kötetnek esélyt adni. A Napirend című regény a második világháborúhoz vezető,
sorsdöntő, informális tárgyalásokat eleveníti fel, amelyeken a diplomáciai kapcsolatok ingoványos szövevényességén keresztül élére vasalt eleganciával vezényelték Európát a világégésbe.
Az író lényeglátó, rövid fejezeteken keresztül világít rá a német ipar olyan óriásainak szerepére, mint a Krupp, az Opel vagy éppen az Allianz. Ezen cégmammutok képviselőinek részvételével tartott beszélgetésekbe ejtőernyősként ereszkedhet le az olvasó, aki igazán úgy érezheti, mintha csak illetéktelen kukkolóként lehetne tanúja az eseményeknek. A történet szerint az öltönyös társaság különböző feltételekhez kötött anyagi támogatásáról biztosítja Adolf Hitlert, miközben észrevétlenül lépre is csalják a megdöbbentően naiv osztrák kancellárt, ezzel megágyazván Ausztria annektálásának. A lapokon Winston Churchill is megjelenik a rendezvényen, ahol Neville Chamberlain búcsúztatja Joachim von Ribbentropot, Németország addigi londoni nagykövetét, akit hamarosan a náci kormány külügyminiszterévé neveznek ki. Ha a borítóval ellentétben, fekete komédiának nem is nevezném, mivel huszadik század eseményeinek ismeretében,
nekem egyáltalán nem támadt nevethetnékem (még kínomban sem). Annál inkább éreztem a szöveget jelenbeli mementóul szolgáló figyelmeztetőnek a kétszer már a világ katasztrófájába torkolló úton.
A nézőpont és az elbeszélésmód is kezdetben próbára teszi az olvasót, de pont ezek miatt érdemes a II. világháború időszakának eddig kevés figyelemmel illetett epizódját saját magunk is feldolgozni.
Jean-Louis Curtis: Tea a ciprusok alatt – Pszeudo társadalmi szatíra mediterrán tájakon
A szerencsének és egy könyvmentő csoportnak köszönhetően akadtam rá a számomra teljesen ismeretlen szerzőre, akivel kapcsolatban az internet is elég szűkszavú (annyi bizonyos, hogy ő is a Goncourt díjazottja). Az író titokzatossága és a találó cím miatt rögtön kézbe is vettem a könyvet. A cím szerinti teát már szinte rögtön az első oldalakon megkaptam. Sőt!
Az elegánsan karcsú kötet történetei nyárból átszűrődő napsugárként melegítettek át. Ciprus-illat és eltartott kisujjal kortyolt csésze tea. Dolce vita.
Porciózott nyáradagok, öt történetbe csomagolva, Itália egy-egy jellegzetes vidékéről: Firenze, Spoletó, Velence, Róma és Capri tájain járunk. A sorok által a nagyvilági élet társasági eseményeinek elnehezült levegőjéből szippanthatunk, miközben az olaszok temperamentumos életigenléséből is kapunk egy adagot. Mi más is lehetne a novellák témája, mint a férfi-női kapcsolatok bonyodalmai, szerelem, melankolikus ifjonti töprengések,
leheletnyi finomsággal, néhány félmondatba ágyazott társadalmi szatírával is megbirizgálva az olvasót.
Curtis kitűnő megfigyelő, mikro- és makrovilágot ugyanolyan részletességet láttatni tudó alkotó, aki visszaidézi a huszadik századi felső középosztály élethazugságait és opportunista életfilozófiáját, mindezt kimódolt, szépen huzalozott társasági eseményekbe ültetve.
Az ordító erkölcsi konfliktusok a szöveg alatt lappanganak, de alig, vagy egyáltalán nem kerülnek a felszínre, ahol kényelmes mederben folyik a társasági csevej művészetről, politikáról, közéletről.
Hazai Attila: A maximalista – Szép,alpári életünk
Nagyon fiatalon elhunyt, csillogóan tehetséges alkotó, aki friss levegőt engedett az egyezményes szabályrendszerrel kikövezett irodalmi körökbe az irodalom határait feszegető írásaival.
A botrányoktól sem mentes író fordítóként, zenészként, szinkrontolmácsként és reklámszöveg-íróként is dolgozott. Életében meglehetősen kánonon kívülinek számított, amely státuszára nekem a műveiből áradó zabolátlan szabadságérzet is ráerősít. Csokornyi alkotást tartalmazó rövidke életművét a Magvető Kiadó pár éve kezdte újra megismertetni a közönséggel. 2015-ben Hazai – korábban nagy részben, különböző szépirodalmi folyóiratokban megjelent – novellái A maximalista kötetben láttak újra napvilágot. A könyv szerkezete vad és zabolátlan, ahogy Hazai egész prózája. Csapongása miatt pedig minden írása egy újabb meglepetés.
Az író igazi rock and roll attitűddel minden szabállyal szembe megy, miközben ezzel egyszerre dönti le a megmerevedett irodalmi szabályokat, és kísérletezik valami sajátosan újszerű létrehozásával.
A legtöbb történetben alig vagy egyáltalán semmi különös nem történik. Talán ettől nehezednek még az átlagosnál is jobban az olvasóra. Az élesen pontos részletességgel kidolgozott leírások megfeszítik a könyvet tartó izmokat. Akarok én mindent ennyire részletesen tudni?
Az „Ahogy Ági a férjét kicsinálja” és a címadó „A maximalista” a mindennapi élet történéseit felmaró groteszk mozzanatai tovább fokozzák a kényelmetlenséget, és szinte zavarba ejtővé teszik a szöveget.
Az írások a legkevésbé sem kiszámítható fordulatokkal vannak megtűzdelve, amitől a kötet összhatásában olyan, mint a könyvborítóról ránk sandító gumikrokodil várható találkozása a dárdával. Az, hogy ebből mekkora durranás kerekedik, azt mindenki eldöntheti maga.
Marie Aubert: Felnőtt emberek – Teljesítménykényszeres kapcsolatok
Ügyes vagy! – Sokan megkapjuk néha ezt a dicséretnek szánt minősítést, ahogy ezt a negyvenes, egyedülálló építész főhős, Ida is hallja a szüleitől a norvég Marie Aubert Felnőtt emberek című regényében.
Az ügyesség azonban számomra a cirkuszi mutatványok kunsztjaira a legtalálóbb. Emberek sikereire ugyanezt a megállapítást árnyalatnyi lesajnálásba csomagolt buksisimogatásnak érzem.
A megbízhatóság mintaképe, Ida – a fenti tőmondatnyi megállapításokon túl – szívfacsaróan boldogtalan életének momentumai elevenednek meg a lapokon. A nyelvi fodrokat teljesen nélkülöző szöveg meztelen őszinteséggel mutatja be, hogy
attól, hogy valaki a szabályok szerint játszik, ugyanúgy érezheti magát egy nagy rakás szerencsétlenségnek. Az író ennyivel nem is elégszik meg. Ida életét azzal ellenpontozza, hogy a legtöbb szituációban hisztérikus csivavaként acsarkodó, nárcisztikus húgnak, Marthának, az élet tálcán szolgálja fel a tökéletes családi idillt.
Anyjuk szemében ráadásul a terhességet, nevelt gyereket és férjet magáénak tudó Martha, sikeresebbnek minősül, mint a világ életében megbízható, független nővére. Minden tekintetben övön aluli. A történetbe egy családi nyaraláson kapcsolódunk be, amely során Ida megpróbálna életében először több elismerést kiérdemelni, mint testvére. Marie Aubert karakterei a testvérek közötti jól ismert, életen át tartó gyermeki rivalizálás felnőtt eszközökkel gyakorolt manipulatív toposzait vonultatja fel: apró szurkálódások, passzív-agresszív játszmák, érzelmi viharok. Ezek képében érkezik sorra a vereség Ida számára, habár egyik családtagot sem a rossz szándék, sokkal inkább a görcsbe fordult megfelelési kényszer és a csillapíthatatlan szeretetéhség vezérli. Diszfunkcionális család teljes fordulatszámon. A családi adok-kapok közben a háttérben azonban egy nagyobb belső konfliktus – a gyermekvállalás – kérdése feszül Ida szöveteinek. Az, hogy lehet-e még gyereke, vagy örökre egyedül marad, talán a felszíni családi perpatvarok felfokozottságához képest is nagyobb feszültséget ad a szöveghez.
A nyelvileg szinte már-már profán, rövid mondatokban egyszer csak magunkra ismerhetünk: félelmeink, gyengeségeink, örökölt mintáink ugranak ránk a sorokból. Még egy úszómatracra sem kapaszkodhatunk fel. Aubert kíméletlen őszinteségével húz a lefelé.
Amikor már teljesen belecsavarodtunk – Ida sorsán keresztül – a személyes és családi problémáink mélyben örvénylő gyökereibe, rájöhetünk: érdemes lenne a régi beidegződéseket egyszerűen kigyomlálni, és új mintákat keresni, felnőtt módra.
