Skip to content
a legnagyobb fák portéi

Interjú: A természet faóriásainak portréit két tasmán famániás készíti

Steve Pearce fotós, természetjáró és dr. Jen Sanger kutató – a The Tree Projects keretében – megmássza és dokumentálja azokat a több száz éves faóriásokat és famatuzsálemeket, amelyeket unokáink lehet, hogy már csak kép formájában láthatnak. A famentés közben pedig ők is tanulnak a természet tiszteletéről, arról, hogy milyen kötelet érdemes választani egy több száz méter magas fa megmászásához, vagy arról, hogy a természet miért jobb, mint egy nagyobb tévé. Tasmániából adtak nekünk interjút.

SIG: Mikor és miért döntöttétek el, hogy képekkel dokumentáljátok a világ legnagyobb és legöregebb fáit?

SP: 2015-ben egy kolléga blogot kezdett írni az új-zélandi vörösfenyőkről, és azzal keresett meg minket, hogy lenne-e kedvünk fotókat készíteni hozzá. Három hónappal később már Új-Zélandon fényképeztük a fákat. Azóta is ezt csináljuk. A fák és különösen a matuzsálemek, engem mint embert is megváltoztattak, és azt, hogy hogyan látom a világot és hogyan élem az életem. Ha egyszer valaki felmászik egy faóriásra, rögtön meglátja, hogy mi emberek mennyire kicsik vagyunk és jelentéktelenek.

Manapság az a legnagyobb probléma, hogy a legtöbb ember városokban él, és elvesztette a kapcsolatot a természettel. Fel sem fogják az emberek, hogy a természet mennyivel felettük áll. Már nem csodálkoznak rá a nagyságára.


SIG: Hogyan választjátok ki, hogy mely fákat örökítitek meg? Hogyan tudod leírni az érzést, amikor egy évszázadok óta az erdő mélyén álló fát megtalálsz és felmászol rá?

SP: A világon sok helyen élnek a természetben öreg fák, mi főleg ezeket keressük. Ilyen hely Tazmánia Ausztráliában, az Egyesült Államok csendes-óceáni északnyugati része és Borneó. De nem csak az öreg, hanem a nagy térfogatú fákat is kutatjuk, ott vannak például az óriási Banyon fák, amelyek a fügefák családjába tartoznak. Nekünk maximum az nehéz, hogy azt az egyedet kiválasszuk, amit lefényképezünk. A fényképek készítéséhez nem drónokat használunk, mert az nem olyan szórakoztató, mint a kötélen való felmászás (nevet). A fényképhez kiválasztott fának több követelménynek kell megfelelnie: további nagy fákra van szükség a kiszemelt fa közelében, és függőlegesen is elég térre van szükség mellette, hogy a fotós, mászós felszerelésünk is elférjen. Az is fontos, hogy fajtájának egy szép példánya legyen, az pedig csak plusz, ha valami történet is kötődik hozzá. Például a csendes-óceáni északnyugati duglászfenyő esetében öt erdei túra alatt tudtuk csak megtalálni azt a más fákkal is körülvett gyönyörű példányt, amit lefotóztunk. Gyakran négy vagy öt fát kell megmásznunk a közelben, hogy a kamerákat pontosan a megfelelő helyzetbe állítsuk.

A fa megtalálásának élménye semmihez nem hasonlítható! Egy fakedvelő ismerősöm azt mondta: “Nem kell PhD, hogy mérőszalagot tekerj egy fa köré, ezt bárki megteheti”. Azt hiszem, ő kicsit figyelmen kívül hagyta azt, hogy mennyire nehéz munka a vad természetben mászkálni.

Több mint valószínű, hogy azok a fák, amelyeket mi megtaláltunk, egyetlen emberrel sem találkoztak életük során.

SIG: Hogy lehet, hogy még mindig van mit felfedezni?

SP: Egyszerre nagyon könnyű és nehéz hatalmas, idős fákat felfedezni Tazmániában. Ugyan még mindig vannak titkos, rejtett helyek tele hatalmas fákkal, de nevetségesen nehéz megtalálni őket. Rettentő nehéz megközelíteni ezeket. Minden reggel 5 km-t futok és aztán egy órát menetelek az erdőben. Már ettől nagyon elfáradok, mert a felszín egyenetlen. Mászni kell, ereszkedni kell, sokszor kell újratervezni.

Végig menni egy túraútvonalon egy kijelölt ösvényen egészen más, mint a vadonban mászkálni, ahol sokkal kevesebb igazodási pont van. Kemény munka, de a jutalma megtérül: kint lenni egyedül és a természet felé fordulni.

Szerencsénk van, hogy még maradtak ilyen helyek.

SIG: Őrzöl-e valami különleges történetet egy-egy fáról vagy mászásról, amely fontos neked?

SP: A legviccesebb történet Tazmániában esett meg, ahol egy olyan fát gyűrűztünk meg, amelyet azelőtt sosem másztam meg. Elkezdtem felfelé haladni a 85 méter magas fán. Bíztam a képességeimben, de a szél azon a napon nagyon erős volt, kb. 60 km/h, így a fa és az egész környezete mozgott, remegett.

Az óriási fák között átsuhanó szél hangját hallgattam mászás közben, ami olyan volt, mint egy tehervonat, amely óriási sebességgel halad feléd. Amikor elérte a fát, én is és a fa is megrázkódtunk. Nagyon szórakoztató és félelmetes volt!

Szerintem minden fa fontos, történettől függetlenül. Mondom ezt úgy, hogy nem mindig szerettem a fákat! A világ óriási erdőiben szerzett tapasztalataim révén láttam meg, hogy a fák a város utcáin és az erdőkben olyan alapvető munkát végeznek, amelyet csak kevesen ismernek fel. A legtöbb ember csak elmegy egy kis fa mellett, amelyet a városban lát, és nem igazán gondolkodik azon, hogy milyen előnyöket nyújt az embernek és a város egészének ingyen (nevet)! Tazmániában igazán szerencsések vagyunk, hogy van néhány olyan erdő, ahol a fáink akár 100 méter magasra is megnőhetnek. Az viszont nagyon szomorú, hogy a mai napig vágjuk ki ezeket a nagy erdőket. Különösen bosszantó úgy, hogy már pontosan ismerjük az éghajlatváltozás és az emberi tevékenység kapcsolatát. A Föld nyújt otthont számunkra, nem mi neki. Ezt is elfelejtjük. Mindannyiunknak sokkal figyelmesebbnek kellene lenni az életével és a fogyasztásával.

Mi nagyon egyszerűen éljük az életünket. Eldöntöttük, hogy nem vállalunk gyereket. Egy kis lakásban élünk, van egy kis autónk, ennyi. Az igaz, hogy sok fényképezőgépünk és mászóeszközünk van (nevet).

A világ fejlett helyszínein, Európában, Amerikában és Ausztráliában sokaknak annyi mindenük van, amit a környezetből vesznek ki. Nekem otthon csak a tényleg szükséges dolgok vannak. Mindezt azért, hogy mindenkinek több erdője, tisztább óceánja és tisztább levegője legyen.

Nem tekintem azt sem áldozatnak, hogy a környezetnek és annak védelmének szentelem az életem, nem pedig a fogyasztásnak. A természet fizikailag és mentálisan is jobb érzéssel tölt el, mint egy nagyobb TV.


SIG: Milyen speciális felszerelést igényel a fák megmászása?


SP: A famászó-felszerelés nagyon speciális. Teljesen más, mint a sziklamászók cucca. A legnagyobb különbség az, hogy nem dinamikus. A dinamikus azt jelenti, hogy ha egy sziklamászó esik, akkor a kötél úgy tartja meg, hogy közben megnyúlik, hogy tompítsa az esést. Nekünk statikus köteleink vannak. Ezek könnyítik a mászást. Azonban ha esünk, az sokkal megviselőbb érzés. A famászás közben nem a fán haladunk, hanem a kötélen, és csak a fa legtetején érjük el az ágakat, és “sétálunk” a lombkorona tetején. Minden mászás legnehezebb része a zsinór feljutása a fára. Ehhez pneumatikus ágyút használunk, ez kilő (akár 60 méterre) egy súlyozott táskát, amihez egy nagyon vékony, erős zsinór van rögzítve. Miután ez a kötél visszatért a földre, akkor felhúzhatjuk mászási “vonalainkat”. Ezek azok a vonalak, amelyen fel tudunk mászni. A nagyon nagy fáknál két-három mászási útvonalat is fel kell húzni, hogy felérjünk a fa tetejére. Több száz méternyi kötelet cipelünk magunkkal.

SIG: Ezek a mászások nem kicsit tűnnek veszélyesnek. Hogyan birkóztok meg közben a félelemmel?

SP: Mindig van egy nagy adag félelem bennem, mikor elindulok egy fára. Ez azonban olyasmi, amit már megtanultam élvezni. A félelem mellett ott van ugyanis az eufória, amit az egész mászás ad. Általában amikor mászok, eljutok egy olyan pontra, ahol megzavarodok, és azt hiszem, hogy nem tudok feljutni a lombkorona csúcsáig.

Néha a félelem el is uralkodik rajtam. Ilyenkor egyszerűen körülnézek. Amikor pedig látom, hogy milyen csodálatos helyen vagyok, amit a hatalmas, könyörtelen természet vesz körül, akkor a félelem hirtelen elszáll.

Tajvani fenyők

Ez a legnagyobb felfedezés, amire egyébként bárki rájöhet a famászás során. Láttam olyat, hogy egyesek nagyon idegesekből nagyon magabiztosak lesznek egy-egy mászás során mind a mászóképességükben, mind önmagukban.

Az egész famászás egy önismereti túra is. Szerencsénk van, hogy maradtak még ezekből a hatalmas fákból, amik taníthatnak minket.

Fel kell ismernünk, hogy túl sok élőhelyet semmisítettünk meg. Tazmániában például az erdőink nagy részét az 1940-es és az 1980-as évek között kitermelték, csak azért, hogy újságokat készítsenek.

A déli félteke legnagyobb és legmagasabb fái közül a legjobbakat feldarabolták és papírként használtak fel, amit már másnap a szemetesbe dobtak.

Ünnepeljük azokat a fákat, amik még megmaradtak. Küzdjünk azért, hogy életben maradjanak mint erdőink és a környezetünk őrei.

SIG: Van-e bármi kapcsolatotok a fakitermelő vállalatokkal? Esetleg van-e – lehet naivan hangzik – bármi tárgyalási szándékuk a legnagyobb, legfontosabb fák megmentésére (legalább a fák kivágása előtti megörökítéssel)?

SP: Ezzel furcsán hangozhat, de Tasmánia eléggé visszafelé halad az erdészet terén. Tasmániának ugyan van stratégiája az óriás fák és az erdők megőrzésére, a fenntartható fagazdálkodásra, de a szabályzat valójában csak egy darab papír. Nincs elszámoltathatósága vagy jogi érvényesíthetősége. Ez nekem egy kicsit olyan, mintha a villanyszerelőnek előírnák, hogy nem okozhat a munkájával senkinek áramütést. Ha pedig valaki mégis meghal miatta, nem lehetne felelősségre vonni.

Csak az elmúlt évben öt famatuzsálemnek számító fát találtunk fakitermelési területeken. Ez nem hangzik soknak, de sajnos mi is kevesen vagyunk. Hányat találnánk, ha többen lennénk? Gyakran kapunk olyan képeket, amiken hatalmas farönkök utaznak teherautókon.

Nagyon sok matuzsálem fát vágnak ki egész Tazmániában, nem tudunk mindenhol ott lenni.

SIG: Melyik volt a legidősebb fa, amit megmásztál és megörökítettél?

SP: A legtöbb fa, amit megmásztunk olyan 400-500 éves lehet, mert az összes fa nagyjából hasonló magasságú, habár vastagságuk változó (hideg környezetben a fák lassabban nőnek, melegebben gyorsabban). A Csendes-óceán északnyugati részén fényképeztünk egy olyan fát, ami magasan volt, és a törzse lényegesen vékonyabb volt, mint az alsó magasságban növő fa.

Dolgoztam egy kutatási projektben Kaliforniában, ahol óriás mamutfenyőket vizsgáltunk. Ott 2000-2500 éves fákat is megmásztunk.


SIG: Van-e benned szomorúság a fák kivágása miatt, az erdők pusztulása miatt? Ha igen, hogyan birkózol ezzel meg?

SP: Sok csalódás után megtanultam, hogy mindig a céljaimra összpontosítsak. Ha folyamatosan mesélünk a világnak óriásfáinkról, az szélesíti a látóhatárt. Ezáltal is sok ember megismeri őket, és így talán a fák és így a természet ügye mellé állítja az embereket. Ha csak arra összpontosítanék, mi az, ami már megsemmisült belőlük, összetörnék. Inkább a jövőbe tekintek és küzdök azért, ami még megvan. Nem sajnálkozok azon, ami elveszett. Ha üzenhetnék a jövő környezetvédőinek, azt mondanám hogy válasszanak maguknak egy kis területet, egy témát, amiért küzdenek, és ne az egész klímaváltozás ügyét akarják megoldani.

Változtassunk kicsiben és értelmesen a saját életünkben! A probléma nagy, de egy nagy probléma megoldásához a kulcs, ha azt apró darabokra bontjuk. Remélem, hogy az én kis darabom közelebb visz a megoldáshoz.

SIG: Sikerült már meglátogatni, lefényképezni a világ egyik legnagyobb fájaként számon tartott mammutfenyőt, a Hüperiont a kaliforniai Redwood National Park? Vagy a legöregebbnek tartott Svédországban élő Tjikkot (kb. 9550 éves) ?

SP: Többször meglátogattuk Kaliforniában a parti vörösfenyők vidékét, de úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el a legnagyobbakhoz. Úgy gondolom, fontos megőrizni titokként ezeknek a fáknak a pontos helyét. Ha naponta több ezer ember járja körbe a törzsüket, az kihat a fa egészségére.

A természettel bizonyos szempontból a legjobbat akkor tesszük, ha tisztelettel magára hagyjuk. Egyszerűen nincs alanyi jogunk mindent megnézni. Egyes dolgok szentek, és akkor tesszük a legjobban, ha hagyjuk, hogy a természet természet legyen, és nem turisztikai attrakció.

képek: TheTreeProjects.com/Steve Pearce