A Bebalanced Pszichológiai Pont Önismereti Napot szervezett, amelyet Varga Livius, Ónodi Eszter és Dr. Karner Orsolya pszichológus párkapcsolatokra fókuszáló kerekasztal-beszélgetése nyitott meg. A Valentin-nap ugyan véget ért, de a szerelem és az önismeret örök kérdése megmaradt. Éppen ezért úgy gondoltuk, hasznos meghallgatnunk az előadásokat és a beszélgetést. Íme az önismereti nap vitaindítói részletei. I. rész.
A beszélgetés kezdetekor a résztvevők megállapították, hogy ha a „szerelem” szót meghallják, először a párkapcsolat kezdeti, heves szakasza jut eszükbe.
Livius szerint ez az a pillanat, amikor egyszer csak valaki végre fontosabbá válik számunkra saját magunknál.
Eszter ezt a kezdeti fázist felfokozott, gondolkodást mellőző érzelmi viharként jellemezte, amikor nem analizálunk, csak hagyjuk magunkat elragadni. Ebből az állapotból aztán jó esetben kialakul a mélyebb, párkapcsolati szerelem, ami már egy más minőség. A „szerelem” szó önmagában talán nem is elég kifejező szó rá. A szakértő, Dr. Karner Orsolya elmondta, hogy a szerelemnek alapvetően három fő összetevője van, az intimitás, a szenvedély és az elköteleződés. Ahogy a párkapcsolat alakul, fejlődik, ennek a három összetevőnek az aránya változik, más lesz a motivációs tényező egy-egy életszakaszban. A szerelem kezdeti szakaszában a szenvedély dominál. A hangsúly azonban az idő múlásával eltolódik az elköteleződés felé.
A szenvedélynek természetesen nem kell teljesen a háttérbe szorulnia azért, mert a másikkal hosszú távon tervezünk. Az arányok azonban nem változnak meg varázsütésre, mindkét félnek folyamatosan dolgoznia kell a kapcsolaton.
Ezt a munkát két fokon lehet és kell elvégezni. Egyrészt mindenkinek dolgoznia kell önmagán, a saját önismereti szintjén, másrészt – mintegy következő lépésként – a kapcsolatot folyamatosan, minden nap építeni kell együtt is.
Árnyalja a helyzetet, hogy egyszerre fejlődünk egyénenként (pl. munkahelyi helytállás során, hobbik megélésével stb.), miközben a kapcsolatnak is van egy önálló evolúciója. Ezt a kapcsolati fejlődést nagyban lehet hasonlítani ahhoz a fejlődéshez, amit gyerekként a hozzánk legközelebb álló személlyel, jellemzően az anyánkkal éltünk meg. Teljes ragaszkodással indult az a folyamat is, és teljes ragaszkodással indul a párkapcsolat is. Ahogy a rózsaszín köd oszlani kezd, de a másikba és a párkapcsolatba vetett bizalmunk nő, lazul a szimbiózis, az úgynevezett „összeolvadás” idejét felváltja a „differenciálódás”. Mindenki kicsit jobban kezd koncentrálni a saját dolgaira, több időt szentel a saját érdeklődési körének.
A harmadik szakasz a „gyakorlás”. Ekkor már kitapasztaljuk, hogy miként tudjuk működtetni a saját és a közös életünket együtt. A felismert megoldásokat pedig próbálgatjuk nap mint nap.
A párok dinamikája teljesen új alapokra helyeződik akkor, amikor a párból család lesz. Ettől kezdve már a család evolúciójáról beszélünk, ami egy teljesen új fejezet.
Egyéni és kapcsolati szinten is rengeteg gyakorlást igényel valamennyi új állapotnak a be- és elfogadása. Különösen az első és valamennyi gyerek születése, a gyerekek kisgyerek-, majd kamaszkora, végül az az időszak, amikor a gyerek kirepül.Eszter és Livius is egyetértett abban, hogy a gyerek a lehető legszorosabb kapocs két ember között.
Eszter és a párja ugyan nem házasok, de nem is érzik ennek az intézménynek a szükségét. A gyerek olyan kohéziós erő számukra, ami mindenek felett áll. Ráadásul ő is és a párja is jó mintákat hoznak, szerető, összetartó családokból jönnek. Így nem tartanak attól, hogy a kapcsolatuk bármikor szét tudna esni csak azért, mert nem házasok.
Szerinte a párkapcsolat ugyanúgy funkcionál, és ugyanúgy megvan a maga evolúciója, mintha házasok lennének.
Livius elmesélte, hogy nagyon korán lett apa, mindössze 23 éves volt az első gyermeke születésekor. Két év után bár elváltak a feleségével, a közös gyerekük által mégis örökre egyek maradtak. Ugyanúgy részt vesznek egymás életében, mint addig, csak teljesen más minőségben.
Az intimitás megszűnt, de a kapocs sosem fog. Olyannyira, hogy a második feleségétől született második gyerekének az első felesége a keresztanyja.
Ő és a második felesége házasok, de nem hoznak jó mintákat. Mindenki elvált környezetből jön, ami érződik is a párkapcsolatuk dinamikáján. Komoly munka mindkettőjüknek, hogy elcsitítsák az egojuk folyamatos háborgását („márpedig nekem van igazam”), és képesek legyenek egymásra figyelni. Azért, hogy minél jobbak legyenek, önmaguk is, és a párkapcsolatuk is, párterápiára járnak, amit nagyon hasznos eszköznek tekintenek. Ha ugyanis egy ember rossz mintát hoz, és elmenekül előle egy (két, három) válással, úgyis meg fogja kapni ugyanazt az férfit vagy nőt, lényegében ugyanazt a problémát, újra és újra.
Ha az ember fejlődik, akár úgy, hogy ebben szakember segítségét kéri, akkor viszont van esély rá, hogy a rossz berögződéseket elengedje. Ezt mondja kelet és nyugat is, ugyanez a tanítás megjelenik a védikus tanokban és a modern pszichológiában egyaránt.
A szakértő elmondta, hogy a legjobban fejlődni egy párkapcsolatban lehet, ahol a másik folyamatos tükröt tart elénk.
Ha mégis azt érezzük, hogy nem tudunk kilépni a rossz mintából, célszerű segítséget kérni, amire nagyon jó eszköz a párterápia. De már az egyik fél változása is meg tudja indítani a párkapcsolati változást. A pár egyik tagja ugyanis a rendszer tagja, ha ő maga változik, az egész rendszer változni fog.
Livius mániákusan elemző alkat. A párkapcsolatban tudatosan akarja fejleszteni magát és a párkapcsolatot is. Elmesélte, hogy az önismeretének kitágítása révén ma már gyakorlatilag nagyon könnyen le tudják állítani a vitákat a feleségével. A viták ugyanis a legkevesebb alkalommal szólnak valójában arról, ami miatt kirobbantak. A tényleges kiváltó okuk szinte mindig az, hogy valamelyik fél érzékeny pontra tapintott a másiknál. Megnyomta az ő úgynevezett „fájdalom gombját”.
Ha valaki – mint ahogy már Livius is – tisztában van azzal, hogy mi is ez a gomb, egy elmérgesedő vitát le lehet azzal állítani rögtön, ha a fél észreveszi és jelzi a másiknak, hogy a „fájdalom gomb” átvette az irányítást. Livius egyik fájdalomgombja például az az érzés, hogy nem képes valamire egyedül, nem tud valamit megcsinálni. Ez valószínűleg onnan ered, hogy gyerekkorában, mikor az apja barkácsolt, azt ő csak nézhette, de be nem szállhatott.
Eszter szerint ezek, a szavak mögött meghúzódó motivációk a tényleges mozgatórugói az emberi kapcsolatoknak, amiket jó lenne, ha mindig fel tudnánk ismerni. Ebben a pszichológia óriási segítségünkre lehet, de a megértéshez akár a színház, az irodalom is közelebb visz. Eszter mindenkinek kötelezővé tenné a Csehov drámák elemzését, mert azt tapasztalja, hogy amikor ők ezeket a műveket a színházban vizsgálják egy-egy felkészülés során, érzelmileg, és lélektanilag is formálódnak, fejlődnek.
Livius szerint a lényeg, hogy magunkon kell tudnunk változtatni. Aki azt hiszi, hogy a másikat meg tudja változtatni, egyedül marad.
A jóga is azt tanítja, hogy figyeljünk a szavainkra, mert abból lesznek a cselekedetek, a cselekedetek szokásokká válnak, a szokások pedig formálják a jellemet. Ha feltétel és elvárások nélkül változtatunk, akkor azt visszakapjuk a másik féltől. Azonban ha előre megfontoltan, a másik megváltoztatása miatt teszünk bármit, akkor az nem lesz kifizetődő. Inkább gyakoroljuk a megelégedés szép művészetét önzetlen cselekedetekkel, akkor minden jó vissza fog érni hozzánk.
Eszter azt tanácsolja, hogy adjuk meg egymásnak a szabadságot, fogadjuk el egymást és magunkat, minden jó és rossz tulajdonságunkkal együtt, és dicsérjünk sokat.
Ezek a dolgok persze nem maguktól jönnek. Ez mind energia, közelítsünk hát türelemmel és nyitottsággal a másik fél felé, és akkor sokszorosan megtérül a befektetett munka.
