Az elkövetkező három hétben bemutatunk három olyan lemezt, amire szerintünk megéri odafigyelni. A Pearl Jam, a The National és S. Carey albumai tíz, húsz vagy akár harminc év után is tudnak újat adni, akárhányszor hallgatjuk őket, mindig felfedezünk bennük olyan részleteket, amiket korábban nem vettünk észre, vagy valamiért még nem álltunk készen a befogadásukra. Molnár Csaba, vendégszerzőnk ajánlója.
Pearl Jam – MTV Unplugged
Fakó díszletek, kopottas farmerek, hasító füttyszó és egyre erősödő taps… A ’90-es években nem kisebb legendák léptek az MTV Unplugged színpadára, mint a Nirvana, az Alice in Chains és a Pearl Jam. Megannyi fiatal, Seattle-i zenekar, egymást támogatva, barátként kezdte el akkoriban megépíteni a grunge éra alapjait. Ezt a helyzetet megragadva az MTV-nek sikerült egy olyan koncertsorozatot létrehoznia, ahová tökéletes üzleti és zenei érzékkel kiválasztott kezdő, de potenciálisan világhírűvé váló bandákat hívott meg.
Ugyanitt – 1992-ben -, pár lázadó zeneiségű, loboncos hajú arc – a két évvel azelőtt megalakult Pearl Jam -, egy durván félórás akusztikus fellépéssel megkezdte útját az igazi hírnév felé. Akkor még nem tudták biztosan, hogy világsztárok lesznek, azt viszont igen, hogy sikerült lenyomniuk egy igazán őszinte koncertet.
Harminc éven keresztül csak különleges fizikai kiadványok bónusz anyagaként (Record Store Day [vinyl], Ten – Legacy Edition [DVD]) adták ki ezt a hét dalból álló, ikonikusnak számító felvételt. Digitális és különálló CD formátumban azonban sosem jelent meg, egészen mostanáig. Tavaly októberben, a harmincéves jubileumának alkalmából a Pearl Jam visszanyúlt a kezdetekhez, konkrétan ehhez a koncerthez. Az MTV Networks and Epic Records kiadó gondozásában jelentették meg a hanganyagot, amivel igyekeztek kedveskedni a rajongóknak.
Szerettek volna bedobni a közösbe valami olyat, amire mindenki örömmel emlékszik vissza. Mert a ’90-es évek igenis menő volt és megismételhetetlen.
Az időzítés egyébként is találó, pont jókor frissítettek fel egy olyan emléket, ami a napjainkra kialakult. A bezárt világban adhat némi szabadság-élményt.
Noha, ez a most kiadott a live album egyáltalán nem nevezhető hosszúnak, mégis komplex és teljes érzetet kelt bennünk. A titok egyszerűen a hangszerelés és a gondosan megválasztott dalsorrend.
A számok alapvetően ércesek és gitár központúak, amiket Eddie Vedder (énekes) hűvös hangszíne és jelenléte fog egybe. A relatíve sűrűnek mondható hangzást zabolázta meg a banda, majd ültette át akusztikus hangszerekre. A lemez csúcspontja egyértelműen az Alive, a Black, és a Jeremy dalok hármasa. Maradandó értéket képviselnek, és egyáltalán nem árnyékai az eredeti stúdióverziónak, köszönhető a profi újragondolásnak. Az eljátszott dalok mindegyike a debütáló nagylemezükről, a Ten-ről került a programba, kivétel a State of Love and Trust, ami a nem sokkal később megjelent Facérok (Singles) című film egyik betétdala is lett. Aki nagy grunge rajongó, annak ez a film kötelező darab. Már csak azért is, mert a zenekar több tagja is szerepel benne, plusz hallhatjuk a Soundgarden frontemberének, Chris Cornell-nek talán élete legszebb dalát is (Seasons). A jubileumi kiadvány kapcsán az egyik legjobb érzés azt megtapasztalni, hogy a Pearl Jam az évek folyamán végig ugyanaz a zenekar maradt. Semmi körítés, mindenük a hangszerük és a rajongótáboruk.
Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az teszi őket különlegessé, hogy igazából nem is akarnak különlegessé válni. Zenélnek és ennyi pont elég.
forrás: NME, antiMusic, DEADPRESS, RollingStone, RecordingAcademy
