Madarász Zsuzsa nyelvtanár 25 éve tanít. Magyarokat olaszra és külföldieket magyarra. Hivatásának szépségeiről és nehézségeiről kérdeztük, és arra is kíváncsiak voltunk, hogy a világjárvány mennyire alakította át a jól bevált módszereit és tanítási stílusát.
SIG: Hogy indult a pályafutásod?
MZS: Szerencsésnek tartom magam, hiszen már egész fiatalon éreztem, hogy mi az én utam. Tudtam, hogy mozgalmas hétköznapokra vágyom, és olyan munkára, amiben kiélhetem a kreativitásomat, és segíthetek az embereknek. Beszélni, magyarázni mindig szerettem. Szerintem a kommunikáció és a nyelv mindennek az alapja; ez működteti a világot egyéni és társadalmi szinten egyaránt.
A nyelv nemcsak az eszközünk, a kommunikációnkban benne van a saját személyiségünk, az egész életünk. Sőt, az őseink története is.
Csodálatos megtapasztalni nap mint nap, hogy különböző anyanyelvű emberek mennyire más logikával gondolkodnak. Mennyire máshogy közelítenek meg problémákat, és milyen, merőben eltérő megoldási stratégiákat állítanak fel egy-egy kérdés kapcsán. A diákjaimtól én is folyamatosan tanulok, kultúrájukról, életükről. Az első diákom egy Ausztriában dolgozó magyar fiú volt, akit még egyetemistaként tanítottam olaszra. Nagyon lelkes volt, teljesen magával ragadta ez a különleges, csodás kultúra. Akkor még nem volt trend az online oktatás, sőt internet sem igen volt, ezért az órákat félúton szerveztük meg: én Szegedről – ahol tanultam – hetente hazajártam Budapestre, azért, hogy taníthassam. Ő is szorgalmasan utazgatott haza, egészen addig amíg kiválóan meg nem tanult olaszul. Ma már – úgy tudom – Olaszországban él, olasz felesége és családja van.
SIG: Mi jellemzi a tanítási stílusodat, hogy kell elképzelnünk egy órádat?
MZS: Alapvetően a személyes tanítás híve vagyok. Mindig szerettem az aktív órákat, a szituációs játékokat belevinni a tanításba, amit persze most, hogy a világjárvány online világba kényszerít minket, nehezebb kivitelezni, de nem lehetetlen. A kreativitásunkat ebben a formában is ki lehet bontakoztatni, igenis tudunk azért tenni, hogy ne csak egy fej és egy váll látszódjon belőlünk a képernyőn. Nagyon jó közösségi feladatokat lehet találni a neten, amiket csodálatosan be lehet építeni, illetve elég csak szétnéznünk otthon, máris megvannak a kreatív segédeszközeink a „képernyős” tanításhoz.
Lassan már egy éve, hogy teljesen át kellett helyeznem a munkámat a virtuális térbe. Páran emiatt lemorzsolódtak, ők egyszerűen nem hittek benne, hogy Skype-on keresztül is működhet a „kémia”. Akik viszont maradtak, mára már kifejezetten megszerették az online nyelvtanulást, és van, aki már szívesebben tanul ebben a formában.
SIG: Azoknál a tanítványoknál, akik alkalmazkodtak az új felálláshoz, mit tapasztalsz, miért tud működni az online tanítás, tanulás?
MZS: Egyrészt, mert akarják, hogy működjön, és minden tőlük telhetőt megtesznek. Másrészt próbálom a pozitív hozzáállásomat is belecsempészni az órákba.
A kialakult helyzetet ugyanis igyekszem nem problémaként, hanem megoldandó feladatként kezelni. Hiszek benne, hogy ha az ember nyitottan áll hozzá a nehézségekhez, a küzdelmesebb életszakaszok hozhatják a legnagyobb felismeréseket, akár pozitív élményeket.
Érdekes, hogy a monitor előtt egyébként teljesen máshogy viselkedünk, mint személyesen. A tanulás szempontjából azt tapasztalom, hogy lehet, hatékonyabb is az online kapcsolattartás. A gép előtt valahogy jobban fókuszálunk. Tudjuk, hogy meghatározott időnk van a tanulásra, mindenki pontosan „érkezik”, és az idő elteltével már köszönünk is el egymástól. Míg a személyes találkozásokkor mindig van valamennyi ráhangolódás, egy tea, kávé, a végén pedig egy kis levezetés is mindig belefér. A Skype órák ridegebbek, de koncentráltabb benne az ember. Végeredményben személyesen és online is ugyanaz a metódus, mégis teljesen máshogy közelítjük meg a két szituációt. Teljesen eltérő a hozzáállásunk.
SIG: A nyelvtanítással emberi sorsok alakításában vállalsz szerepet, lehetőséget teremthetsz a tanítványaidnak a boldogabb, teljesebb életre. Mennyire nyomja a válladat ennek a felelősségnek a súlya? Nem fáradsz bele időnként?
MZS: Édes teher ez, nagyon örülök, hogy segíthetek másoknak. Az egyetlen fárasztó dolog most az, hogy a monitor előtt kell ülni egész nap, de a tanításra egyébként nem munkaként, hanem inkább életformaként, hobbiként gondolok. Sosem érzem, hogy belefásulnék, inkább mindig csak feltölt és ad. Ahány tanítványom van, annyiféle emberi történet színesíti az én napjaimat is, nincs egy unalmas, vagy előre kiszámítható óra. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor pár évre elhagytam a tanári pályát, és elmentem egy multicéghez dolgozni. Ott döbbentem rá, hogy az mennyire nem az én közegem, és mennyire stresszes is lehet az élet. Mikor sikerült visszatérnem a tanításhoz, fellélegeztem, mert tudtam, hogy ez az én utam, itt vagyok boldog, és itt vagyok önmagam.
SIG: A tanításban miket élsz meg személyes sikerként?
MZS: Oh, szinte minden siker nekem. Nagyon örülök annak, hogy aki elkezd nálam tanulni, szinte mindig ki is tart a céljáig, nem áll meg félúton. Aki nyelvvizsgát szeretne, az nem adja fel addig, amíg le nem vizsgázik, aki jól szeretne kommunikálni az anyósával, az addig marad, amíg le nem nyűgözi a drága mamát. Amikor egy adott nyelven a diákjaim a napi dolgaikat, élethelyzetüket már el tudják mesélni, az is egyfajta siker. Az egyik legnagyobb áttörés a nyelvtanulásban, mikor valaki eljut arra a szintre, hogy el mer rugaszkodni a tankönyvi példáktól, és a saját érdeklődési köréről tud és mer beszélni.
Persze, az is csodálatos eredmény, mikor a külföldi tanítványaimnak sikerül elboldogulni az itthoni bürokráciával, vagy valaki el tud beszélgetni az óvodában az óvónénivel magyarul a kislányáról.
SIG: Miért kezd el valaki olaszt vagy magyart tanulni?
MZS: A magyar diákok általában azért keresnek fel, mert nyelvvizsgára van szükségük, a külföldiek pedig jellemzően azért jönnek hozzám, mert vegyes házasság révén ide sodorta őket az élet, és nem csak külső szemlélők szeretnének lenni, hanem a magyar hétköznapok szerves részévé akarnak válni. Általános tapasztalatuk, hogy ha boldogulni akarnak, akkor bizony meg kell tanulniuk a nyelvet, itthon ugyanis még mindig viszonylag kevesen beszélnek angolul.
SIG: A magyarul tanulókat nem ijeszti el a nyelv nehézsége és komplexitása?
MZS: Valóban, nincs könnyű dolga annak, aki magyart kezd el tanulni. Különböző kutatások készültek a témában, amik lényegében a magyar nyelvet a világ három legnehezebb nyelve közé sorolják. (a kínai, és az arab mellett). Mindig azt szoktam mondani, hogy ez egy egész életen át tartó projekt, de persze ahhoz, hogy valaki megértesse magát, és ki tudja fejezni mindazt, amire szüksége van, rövidebb idő is elég lehet. Sok múlik a tanuló szorgalmán és motivációján.
Volt például egyszer egy ausztrál diákom, aki egy turistacsoport tagjaként jött Budapestre, ahol teljesen váratlanul, filmbeillő módon eltalálta őt Ámor nyila. A Bazilikából kilépve a lépcsőn meglátott egy lányt, megszólította, leültek egy padra beszélgetni, és szinte nyomban egymásba habarodtak. A fiú csoportja ugyan a következő héten hazament Ausztráliába, de ő itt maradt, és elképesztő sebességgel megtanult magyarul.
SIG: A külföldi diákjaidat ugyanazzal a módszerrel tanítod, vagy teljesen egyénre szabod az órákat?
MZS: Nem csak a külföldi diákok óráit, a magyar diákok óráit is teljesen egyénre szabom, mert mindenkinek más a személyisége, igénye és érdeklődési köre is. Egy bizonyos nyelvi szinten már mindenkivel arról beszélgetek, ami őt a legjobban érdekli, legyen az akár a Biblia, vagy éppen a legújabb orvostudományi fejlesztésekről szóló híradás. Szerintem ez csak így tud hatékony lenni. Érdekes egyébként tapasztalni, hogy a különböző kultúrából érkezők milyen különbözőképpen állnak hozzá a tanuláshoz. A német diákok első órától kezdve táblázatokat gyártanak, ahogyan a thaiföldiek is nagyon precízek.
A japánok szeretik minden formában rögzíteni az anyagot (hang, kép, írás), az olasz diákok pedig lazák, és viccesen fogják fel a nyelvtanulást.
Volt például egy tanulóm, aki soha semmit nem írt le, és már az első órán elhagyta a könyvét és a tollát. Láttam, hogy nála a hagyományos módszerek nem fognak működni, ezért rögtön karon fogtam, és kimentem vele a városba, hogy a hirtelen helyzetekben, gyakorlatban érezzen rá a nyelvtanulás ízére.
SIG: A pályaválasztás előtt állóknak mit tanácsolsz, ki válassza a tanári pályát?
MZS: Akik most fognak érettségizni, azoknak azt tanácsolom, hogy akkor jelöljék meg a tanári szakot, ha éreznek elhivatottságot magukban, és ha kellően érzékenyek és empatikusak. Ha nem szívből jön a döntés és valakiből csak azért lesz tanár, mert például a pályaválasztáskor nem volt jobb ötlete, abból valószínűleg sohasem lesz jó tanár, és előbb-utóbb megkeseredett emberré válik, ami neki sem jó, és a diákokra is visszaüt. Szerintem nincs annál rosszabb, mikor egy tanár veszi el a diák kedvét a tanulástól.
SIG: Mit kívánsz magadnak, mit hozzon az új év?
MZS: Jó volna, ha ebben az évben is lennének olyan újabb tanulni vágyók, akiknek megmutathatnám az olasz, illetve a magyar nyelv fantasztikumát és azon keresztül azt, hogy milyenek vagyunk mi valójában.
Én lennék a legboldogabb, ha nem csak az jutna mindenkinek eszébe a magyarokról, hogy „gulyás” és „paprika”, hanem az, hogy a magyar egy intelligens, kreatív és páratlanul jóhumorú nép.
