A sok felújítás ellenére még mindig bőven akad elhagyott, méltatlanul elhanyagolt állapotban lévő épület a világban. Azonban pont az ilyen helyekre vadásznak az (urban exploration) urbex stílusban alkotó fotósok. A recsegő padlóban, pergő vakolatban nem a felújítással járó nyűgöt vagy a bontással járó zajt látják, hanem a megörökítésre váró múlt egy darabját. Értékmentés fényképezőgép által. Pataki Tamás osztotta meg velünk a turista attrakcióktól távoli helyszíneken szerzett élményeit és fotóit.
SIG: Urbex (urban exploration) fotósként hivatkoznak Rád egy internetes oldalon. Ez mit jelent pontosan?
PT: Az urban exploration vagy röviden urbex, a nagyközönség elől elzárt és elérhetetlen helyek felkeresésének, azok kalandos felfedezésének hódoló sajátos hobbi. Az egész tevékenységnek egyetlen fontos, ámbár íratlan szabálya van, miszerint tilos a rongálás és a lopás.
Gyakorlatilag csak a lábnyomunkat hagyjuk ott. Ha egy ajtó zárva van, akkor az zárva is marad. Nem betörők vagyunk.
SIG: Te miért fordultál e felé a stílus, irányzat felé? Mióta fotózol?
PT: Körülbelül három éve vettem meg az első fényképezőgépemet, egy Canon 6D-t, és kezdtem el foglalkozni fotózással, autodidakta módon. A miért-et igazából már én sem tudom, de valószínűleg arról volt szó, hogy nem tudtam mit kezdeni a szabadidőmmel. Nos, mint látható, nem untam meg, sőt. Az elején nyilván én is fotóztam mindent, amit láttam; vagy ha esetleg barátok, ismerősök felkértek egy-egy esemény fotózásra, akkor azt elvállaltam. 2018 év elején egy régi álmom teljesült, mert eljutottam végre Csernobilba. Ekkor még ezt leszámítva, teljesen hidegen hagytak az ilyen jellegű helyek. Itt persze készült jópár kép, és rájöttem, hogy valójában ez az a téma ami tetszik nekem, még ha akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez egy létező műfaj, vagyis inkább életstílus.
SIG: Nálad is életformává alakult?
PT: Nálam teljes mértékben.
Nem tudok már úgy elutazni sehova, hogy ne azt keressem, hogy akad-e majd az utamba bármiféle ilyen témájú hely, ahol érdemes pár képet készítenem.
Bár az is sokat elmond, hogy sem itthon sem külföldön nem keresem fel a híres látnivalókat, hanem inkább az elhagyatott csodákat.
SIG: Mit szeretsz a legjobban az elhagyatott helyek felfedezésekben?
PT: Legfőképpen azt, hogy olyan dolgokat és helyeket látok, amiket viszonylag kevesen. Idehaza is megannyi olyan épület található, melyek történetük, vagy egykori funkciójuk miatt érdekli a embereket, de szervezett túrák hiányában nincs lehetőség bepillantást nyerni. Gondolok itt például a Rákosi-bunkerre, az egykori Balettintézetre vagy akár az OPNI-ra, de még bőven tudnám folytatni a felsorolást. Azonkívül
van valami furcsán megnyugtató érzés ezekben a helyekben.
SIG: Nem érzed-e betolakodónak kicsit magad a múltba (hiszen sok ember története, sorsának nyomai lehetnek ezeken a helyeken)?
PT: Nem. Én egyébként is inkább csak fotózni megyek. Nem szokásom régi dokumentumokat olvasgatni, márcsak az időhiány miatt sem. A kiszemelt hely történetének természetesen igyekszem utánanézni, de ennyi.
SIG: Hogyan választasz helyszíneket?
PT: Jópár ezzel foglalkozó Facebook-csoportban vagyok tag, ahol a hasonló érdeklődésű emberektől jó helyeket lehet látni. Instagramon is szinte csak ilyen témájú oldalakat, illetve embereket követek.
Ha megtetszik egy kép, pontosabban a hely, akkor jöhet a kutatómunka, hogy ugyan merre lehet. Van hogy egy helyet napokig keresek, ez nem egy egyszerű folyamat. Az esetek döntő többségében egy képről maximum azt tudom, hogy melyik országban készült. Mondhatnám, hogy ebben a szakmában mindenki irigy, de ez így nem lenne teljesen igaz.
Ha valaki talál egy jó helyet, akkor próbálja azt megvédeni az illetéktelenektől. Minél többen tudnak egy helyről, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valaki olyan is odatéved, aki nem csak gyönyörködni, felfedezni vagy fotózni menne.
Lényegében van egy állandó versenyfutás az idővel: előbb érj oda valahova, mint a vandálok, fosztogatók, firkászok, vagy egyszerűen csak mielőtt lebontják vagy éppen felújítják a helyet.
SIG: Van-e olyan hely, ahová még feltétlenül szeretnél bejutni, és miért oda?
PT: Rengeteg hely szerepel a bakancslistámon, szinte a Föld minden pontján tudnék mondani valamit, ami miatt érdemes lenne oda elutazni, viszont próbálok nem túlságosan elrugaszkodni a valóságtól, mivel ez sajnos egy drága hobbi.
Belgiumban például van egy elhagyatott nagyolvasztó, azt idén mindenféleképpen meg akarom még látogatni. A miért pedig egyszerű: annyira ritka és egyedi látványt nyújt, nekem pedig annyi kép ötletem lenne, hogy muszáj ott fotóznom.
SIG: Melyik helyszín jelent Neked sokat és miért?
Van Olaszországban egy több mint 40 éves üresen álló elmegyógyintézet, tele mindenféle orvosi eszközzel, köztük egy teljesen érintetlenül megmaradt műtővel, abból a korból. Annak ellenére, hogy nem éppen egy barátságos múltú épület, az ahogy a természet visszahódította, ami az övé, egészen fantasztikussá tette a helyet. Órákat bolyongtam benne egyedül, de semmiféle félelmet nem éreztem, éppen ellenkezőleg: átjárt a nyugalom.
SIG: Kerültél-e már veszélybe ezeken az elhagyatott helyeken?
PT: Nem akarok túlozni, de az ilyen túrákon állandó a veszélyhelyzet. Sok esetben évtizedek óta üresen álló épületek, ahol a természet és az idő teszi a dolgát.
Az esetleges kiálló szögek vagy az üvegszilánkok a legkevesebb, de nem egyszer előfordul olyan, hogy araszolva lehet csak előre haladni, hogy ne szakadjon be a padló az ember alatt.
Nekem eddig szerencsém volt, egy rossz lépésből eredő bokaficammal megúsztam, de nem egy embert ismerek, aki szögbe lépett vagy pl üveg vágta szét valamijét.
SIG: Volt-e olyan hely, ahová nagy kihívás volt bejutni, jártál-e közben tilosban?
PT: Volt, nem is egy. Lisszabonban például az egyik legvágyottabb helyre a város közepén egy forgalmas utcán kellett bemászni, egy nagyjából 5 méter magas kerítésen, úgyhogy nyilván az emberek látták mit csinálunk. Ebből valószínűleg leszűrhető, hogy nem éppen legális látogatások ezek.
Amikor elkezdtem, még próbáltam engedélyeket szerezni (mármint itthon) de igen gyorsan falakba ütköztem. Ha pedig itthon nem jár sikerrel az ember, a külföldi címek még esélytelenebbek, így hát maradt az „illegalitás”.
SIG: Hogyan zajlik a kiszemelt helyekre való bejutás megszervezése?
PT: Nagy szervezés a bejutásban nincs. Inkább a helyek megtalálása időigényes folyamat. Ha az megvan, akkor Google Mapsen utcaképpel felmérem a terepet, hogy nagyjából mire lehet majd számítani, ha pedig már ott vagyok akkor legtöbbször rögtönözni szoktam.
SIG: Van-e segítséged, mentorod vagy közösség, ami segít?
PT: Segítségre itt nem sokat számíthat az ember, de szerencsére ezalatt a két év alatt szereztem annyi ismeretséget a szakmában, hogy megosztanak velem helyszíneket, illetve adnak tippeket akár a bejutáshoz, bár ezt ritkán veszem igénybe, nem is akarok visszaélni ezzel, ezt inkább csak arra tartogatom, ha valamit nagyon nem tudok megtalálni.
SIG: Milyen utat járnak be az elkészült képek? Milyen visszajelzések érkeznek rájuk?
PT: A képek elsődlegesen Facebookra illetve Instagramra mennek ki, amolyan közönség szórakoztatónak. Szerencsére a visszajelzések nagyon pozitívak, minden héten több üzenetet is kapok ismeretlenektől, hogy mennyire tetszik nekik a téma és amit csinálok. Tavaly ősszel megvolt az első saját kiállításom, amit azóta már több másik is követett, illetve
ismerőseim unszolására beküldtem pár képemet a tavaly meghirdetett Magyarország 365 Fotópályázatra, amolyan esélytelenek nyugalmával. Nos, mondhatom hatalmas meglepetés volt, hogy a neves szakemberekből álló zsűri az én képemet választotta a legjobbnak az „Épített és tárgyi örökség” kategóriában.
(Képek Pataki Tamás engedélyével felhasználva)