Mindannyiunk örömére újra fogad látogatókat a Fővárosi Állat- és Növénykert. Az elmúlt időszak azonban olyan szokatlan néhány hetet tartogatott a dolgozók és az állatok számára, amelyre eddig még soha nem volt példa. Legutóbb 1956-ban volt zárva az állatkert, akkor is csak pár hétre. Néhány állatra nagyobb hatást gyakorolt a változó helyzet, mint a többiekre. A látogatók elmaradása miatt az oroszlánok például mindenkit megbámultak, aki nem állatkerti dolgozó volt. Az újranyitásnak pedig a fókák és a jegesmedvék örültek a legjobban. Különösen érdekes helyzetbe kerültek a kert legfiatalabb lakói, Hada, a tapírlány, Arun, a kis elefánt és a többi állatgyerek, amelyek életük egy jelentős részét nagyközönség nélkül töltötték, ők most kezdenek hozzászokni a látogatókhoz. Körkép a bezárt állatkertről Hanga Zoltánnal.
SIG: Milyen változásokkal járt a kényszerű bezárás, és hogyan hatott ez az állatok viselkedésére?
HZ: A koronavírus járvány, illetve járványveszély miatt március 15-e óta nem fogadtunk látogatókat (habár a megelőző napokban is voltak kisebb-nagyobb korlátozások). Ez komoly változást jelentett Állatkertünk életében, hiszen intézményünk egyik legfőbb sajátossága, hogy az év minden napján nyitva állunk a látogatók előtt, még karácsonykor, szilveszterkor, sőt újévkor is. Szóval az, hogy két hónapig zárva voltunk, nagyon szokatlan volt a mi életünkben,
hiszen megelőzőleg 26 éven át egyetlen olyan nap sem volt, hogy ne nyitottunk volna ki. Olyan eset pedig, hogy több héten át zárva legyünk, utoljára 1956-ban fordult elő (habár most már az akkori zárva tartásnál is hosszabb ideje voltak zárva a kapuk).
Amikor még csak pár napja voltunk zárva, az még nem volt különösebb hatással az állatokra. Ennek az az oka, hogy az év során ugyebár vannak nagyon látogatott és kevésbé látogatott időszakok is. A nagyon látogatott időszakban a napi közönségszám a 10 ezer főt is meghaladhatja, de az olyan téli hétköznapokon, amikor különösen goromba idő van, előfordul, hogy száz fő alatt marad a látogatottság. Ez pedig az állatok által érzékelt látogatói jelenlét szempontjából nem sokban különbözik attól, amikor egyáltalán nincs senki. Szóval néhány napig még nem volt meglepő az állatok számára, de azért hetek elteltével már mindenképpen érzékelték, hogy itt valami szokatlan dolog van. Főleg, hogy közben az időjárás meg egyre kellemesebb lett.
A legfőbb tapasztalat az volt számunkra, hogy néhány hét elteltével az állatok hozzászoktak a látogatók hiányához abban az értelemben, hogy ha láttak valakit, aki szemmel láthatóan nem állatkerti dolgozó, azt igencsak csodálkozva figyelték.
Az oroszlánok például normál körülmények között nem nagyon reagálnak az egyes látogatókra. Nem találják csodálatra méltó, és ezért alaposan megvizsgálandó dolognak, ha valaki a kifutójuk előtt megjelenik, hiszen ilyesmi napjában több százszor, több ezerszer is megesik. Most viszont, amikor napok teltek úgy el, hogy a gondozóikon, és még néhány, a környékre beosztott állatkerti munkatárson kívül senkit nem láttak. Igy ha bárki más megjelent a kifutójuk közelében, feszült figyelemmel követték, hogy vajon mire is véljék ezt a rendkívüli dolgot, s az ember, akire figyelmesek lettek, ugyan mi okból volt a territóriumuk közelében.
Adott esetben még azt is megpróbálták megmutatni neki, hogy itt ők az urak, ez okból például Basil, a hím oroszlán némi erőfitogtató magatartást is tanúsított.
Ez jól látható volt olyan esetekben, amikor például a bezárt kapuk mögötti Állatkertről tudósító újságírókkal jártunk a kertben, akik az állatok számára meglehetősen szokatlan látványt nyújtottak, mint nyilvánvalóan nem állatkerti munkatársak. Természetesen a kérdéssel olyan szinten is foglalkoztunk, hogy előre készültünk az újranyitás időszakára, hogy ez minél kevésbé legyen éles váltás az állatoknak. Például én minden vendégünket, akivel valamilyen hivatalos feladat miatt az Állatkertben dolgoztunk a zárás alatt (természetesen szigorú szabályok betartása mellett), elvittem az oroszlánok felé, többek között azért is, hogy az állatok szokják a nem állatkerti személyek jelenlétét is. És ennek lettek is érzékelhető eredményei, mert bár az állatok így is csodálkoztak egy kicsit, de azért nem annyira, mint korábban…
Azért úgy általánosságban nem lehet mondani, hogy a látogatók elmaradása drámai törést okozott volna az állatok lelkében. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy az állatokról minden tekintetben ugyanúgy a legmagasabb színvonalon gondoskodtunk, mint máskor. Kifejezetten célnak tartottuk, hogy az állatok lehetőleg semmit ne érzékeljenek a világban sok nehézséget okozó rendkívüli helyzetből.
Szóval ugyanúgy etettük őket, ugyanúgy gondoskodtunk róluk, ugyanúgy megtartottuk az állattréningeket is (amelyek egy részét a közönség például webkamerán keresztül is figyelhetett).
SIG: Voltak-e olyan állatok, amelyeket látványosabban érintett a látogatók elmaradása, mint másokat?
HZ: Persze vannak olyan állatok, amelyek életében a többinél nagyobb szerepet tölt be a látogatók jelenléte. Például az állatsimogató lakóira gondolok, vagy a lovakra és a tevékre, amelyeken rendszeresen lovagolni, tevegelni lehet. Az ő életükben nyilván jelentősebb volt a változás, mivel munkatársaink folyamatosan foglalkoztak ezekkel az állatokkal is, itt sem történtek drámai változások.
Abban nem láttunk viszont különbséget, hogy az idősebb vagy a fiatalabb állatok reakciói mások lettek volna arra, hogy a látogatók elmaradtak. Bár az egészen fiatal, az elmúlt két hónapban világra jött állatainknál természetesen ennek az is az oka, hogy ők még nem nagyon láttak látogatót megszületésük, kikelésük óta.
SIG: Mit lehet tudni a legfiatalabbak fejlődéséről? Hada, a kis tapír, Arun, a kis elefánt pl. hogyan cseperedtek, míg a látogatók távol voltak?
HZ: Az egyre kellemesebb időjárásnak köszönhetően Hada egyre több és több időt töltött a kifutón anyukájával, illetve a Dél-Amerika kifutóban lakó többi állattal együtt. Újabban a kifutóhoz tartozó medencét is elkezdte felfedezni. A tapíroknak nem kell úszni tanulniuk, hanem azt ösztönösen tudják, de gyakorlásra, az úszással kapcsolatos izmok erősödésére azért Hadának is szüksége van. A vízben egyébként már elég ügyesen mozog. Amit még egy kicsit gyakorolnia kell, az a vízre szállás és a medencéből való kievickélés. Ebben viszont anyukája gyengéd szeretettel szokta segíteni.
Amikor meg nem a medencével van elfoglalva, a kifutóban nagy vágtákat csap. Sőt, abban is örömét leli, ha a kifutó kisebb termetű lakóival kergetőzhet. Ezeket a pillanatokat kisfilmen is megörökítettük.
Arun, az immár két és fél éves kis elefánt a hónapok, évek számát tekintve persze sokkal idősebb azoknál a kisállatoknál, akik az elmúlt hónapokban jöttek a világra. Az elefántokról azonban mindenki tudja, hogy hosszú életűek, és ennek megfelelően a fiatalok egyedfejlődése is elég sokáig tart. A két és fél éves állat az elefántoknál még bőven gyereknek számít. Az elefántoknál még korábban, április derekán már érdemes volt feltölteni a kültéri medencét, úgyhogy azóta
Arun egyik legkedvesebb szórakozása éppenséggel a strandolás. Nemcsak a fürdést, pancsolást, fröcskölést élvezi, hanem a labdáját is magával szokta vinni a medencébe. Ez persze nem hétköznapi játékszer, hanem egy speciális, óriási, kifejezetten elefántok számára tervezett labda. Ez a labda azt is kibírja, ha egy ilyen többtonnás állat ránehezedik.
Arun egyik kedvelt játéka az, hogy a medencébe magával vitt labdát igyekszik teljesen a víz alá nyomni, ami nem épp egyszerű feladat, hiszen a labda ilyenkor – a felhajtóerő miatt – mindig a felszínen akar maradni. Arun mindenesetre nagyon élvezi ezt a játékot. Hadán és Arunon kívül persze sok más kisállat is cseperedik most is az Állatkertben. Így aztán valóságos „baby boom”-ról beszélhetünk.
SIG: Ezek szerint megkezdődött a strandszezon is, hogyan készültek fel a nyárra?
HZ: A medencével rendelkező állatok egy részénél, mint a jegesmedvék, a fókák vagy a pingvinek, a medence természetesen egész évben, még a téli időszakban is fel van töltve. A forró égövi állatoknál ez másként van.
A vízilovak például a téli időszakban az Elefántház fűtött belső terében található beltéri medencét használják. Tavasszal, ahogy egyre jobb az időjárás, az átmeneti időszakban először kiengedjük őket a külső térben található kifutóra.
Ilyenkor még a kinti medencét kezdetben nem töltjük fel, hanem az állatok továbbra is a benti medencét használják (az ajtó nyitva van, a kifutóból bármikor bejöhetnek a belső térbe, ahol a feltöltött medence a rendelkezésükre áll). Ennek az átmeneti időszaknak persze az az érdekessége, hogy ilyenkor mindazok, akik kint látják a vízilovakat, üres kültéri medencét látnak mellettük. Akik nem tudják, hogy a nyitott ajtó mögött ott a beltéri medence, vagy pedig nem is akarják tudni, azok időnként felháborodott hangon kritikát fogalmaznak meg, hogy – úgymond – micsoda dolog, hogy a vízilovak nem kapnak vizet a medencéjükbe (nyilván előbb jut eszükbe ilyesmit feltételezni rólunk, mint meggyőződni a tényleges állapotról). Aztán jön a még jobb idő, amikor már a kinti medencét is érdemes feltölteni (mert nem kell tartani attól, hogy éjszaka egészségtelenül lehűl a vize). Ez általában április végére, május elejére szokott bekövetkezni.
Állatkertünkben hagyomány, hogy a vízilovaknál a strandszezon épp akkor kezdődik, mint a budapesti strandokon. Idén az időjárás megengedte, hogy már egy héttel május elseje előtt feltöltsük a kinti medencét. Idén azonban – sok-sok év óta először – úgy alakult, hogy a fővárosi szabadtéri fürdők ezzel egy időben – az ismert okok miatt – nem nyithattak ki.
SIG: Hogyan élték meg a gondozók a bezárás időszakát? Nem volt-e utópisztikus érzés a bezárt állatkertben dolgozni?
HZ: Az biztos, hogy a dolog munkatársaink, így az állatkerti állatgondozók számára is szokatlan volt.
Hiszen legtöbbjük már ebben az évszázadban lett az Állatkert munkatársa, de még a legrégebbi dolgozóink személyes munkatapasztalatai sem terjednek a múltban azokig az időkig, amikor egyhuzamban ilyen hosszú időn át zárva volt az Állatkert. Az utópisztikus élmény tehát mindenképpen megvan.
A helyzeten olyan sok élveznivaló azonban nem volt. Persze a látogatók nagyon sokfélék, és persze egy kis részük szokott problémákat okozni. Mostanában az ezzel kapcsolatos bosszúságok elmaradtak. De elmaradtak a látogatók jelenlétével kapcsolatos pozitív élmények is. Ráadásul minden munkatársunk tudja, hogy az Állatkert mégiscsak akkor tudja a legjobban ellátni a feladatait, és a legtöbb élményt adni a közönségnek, ha a kapuk nyitva vannak. Emellett a gondozóknak természetesen a rendkívüli idők rendkívüli munkafeltételeivel is szembe kellett nézniük. Szerencsére nálunk nincs olyan jellegű probléma, amelyet sok helyről hallani, hogy embereket kellene elbocsátani, illetve a meglévők illetményét csökkenteni. Ilyesmivel a mi munkatársainknak nem kellett szembenézniük. De a turnusokra osztott speciális munkarend, amely egyrészt munkatársaink egészségének védelmét szolgálta. Másrészt biztosítéka a teendők folyamatos ellátásának, nyilván jelentett némi kényelmetlenséget, hiszen elkerülhetetlen volt, hogy az élet megszokott rendjét valamilyen mértékben megváltoztassa. Az állatokkal való foglalkozás alapvetően ugyanúgy ment, mint máskor. Ebben nem volt nagy különbség a szokásos rendhez képes.
De mondjuk a lovak és a tevék esetében helyettesíteni kellett az állatok számára azt, amikor a közönség lovagolt, vagy tevegelt. Helyette ugyanis megfelelő időt kellett az állatok járatására szánni.
Ez mondjuk időben, elfoglaltságban nem jelentett pluszt, hiszen a lovagoltatás, tevegeltetés is a gondozók közreműködése mellett szokott történni.
SIG: Kerültek-e be ez idő alatt mentett állatok, vagy ez is szünetelt a bezárás alatt?
HZ: A tavalyi évben minden korábbinál több, összesen 2201 mentett állatról gondoskodtunk.
Az év első hónapjaiban is sok mentett állat érkezett, de a koronavírus járvány miatt rendkívüli intézkedések bevezetése alatt sajnos nem volt mód, hogy a segítő szándékú állatbarátunk mentett állatokat hozzanak be hozzánk. Ennek ellenére az elmúlt két hónapban is kerültek be hozzánk mentett állatok, elsősorban hivatalos szakmai partnereinktől. E mentett állatok közül legutóbb az illegális solymászoktól lefoglalt héjafiókákat tudom említeni.
SIG: Önnek hogyan változtak ebben az időszakban a mindennapjai az állatkertben?
HZ: Az Állatkert 240 munkatársa közül sokak munkaköre olyan, hogy szóba sem kerülhetett az otthoni munkavégzés. Nyilvánvaló például, hogy az állatgondozók esetében erre nem lenne lehetőség. Itt turnusonkénti munkarendet vezettünk be, annak érdekében, hogy minden feladat el legyen látva, de a feladatokat ellátó munkatársak közötti találkozásokat a lehetséges minimumra csökkentsük. Más munkakörökben, ahol ez lehetséges, otthoni (home-office) munkarendet vezettünk be. Nagyrészt az én esetemben is ez volt a helyzet, alapesetben én is otthonról dolgoztam. Telefonon, skype-on adtam például interjúkat, vagy a forgatócsoportok házhoz jöttek. De azért az én munkámban is bőven akadtak olyan feladatok, amelyeket csak a helyszínen lehetett elvégezni.
Így a megváltozott munkavégzési rend az én esetemben nem „vegytiszta home-office”-t jelentett, hiszen időközönként az Állatkert területén is előfordultam. Persze ilyenkor is szigorú biztonsági intézkedések betartása mellett.
SIG: 66 nap után milyen volt újranyitni az Állatkertet?
HZ: Érdekes volt újranyitni 66 nap után. Mindenekelőtt nagyon jó érzés volt azt látni, hogy a közönség, köztük nagyon sok kisgyermekes család újra birtokba veszi a sétányokat, és felkeresik régi kedvenceiket. Az első nap sok olyan kisállatot láthattak a látogatók, akik az elmúlt hetekben, hónapokban születtek, és akiket ezért eddig csak az interneten keresztül tudtunk bemutatni.
Hadának, a tapír kislánynak nagy sikere volt. Még pancsolt is egyet az anyukájával, sőt, egy kis szerencsével látni lehetett a rejtekhelyükről mostanában előmerészkedő ázsiai vadkutya kölyköket is.
Az állatok egyébként jól reagáltak a közönség jelenlétére. Ez azért is lehetett, mert megszerveztük, hogy fokozatosan szokhassanak hozzá a látogatókhoz.
Néhány állatot, például a fókákat és a jegesmedvéket különösen felvillanyozta, hogy újra vannak látogatók, de így volt ezzel Mufi, a barátságos muflonkos is.
(Képek az Fővárosi Állat- és Növénykert engedélyével)
