Sallangmentes minimalista abortusztörténet, amely sokak meglepetésére a Berlinaléról a zsűri nagydíjával távozott. Eliza Hittman író-rendező mozijáért azonban kifejezetten rajongani nem lehet, mert elég kíméletlenül bánik a nézővel. Erre meg is van az oka, de ettől még nem könnyű nézni; karantén idején pedig mazochizmusnak is elment. A film szikár, oktatófilmnek beillő narratívája miatt pedig elképzelhető, hogy pont ahhoz a célcsoporthoz, a fiatalokhoz kérdéses, hogy eljut-e, akikről és akikhez szólna.
Az abortusz témájáról való nyílt, őszinte beszéd fontosságát senki nem vitathatja el, azonban annak filmvásznon való bemutatásának módszereiről már ízlés alapján lehet vitatkozni. Ebben a témában már több felkavaró alkotás is született (Vera Drake, 4 hónap, 3 hét, 2 nap), ez a film – a korábbiakkal ellentétben – nem vállalkozik arra, hogy történelmi síkra helyezze a folyamatok okait, következményeit, sokkal inkább
hasonlítható egy oktatófilmhez, ami lecsupaszítva, mindenmentesítve mesél el egy abortuszhoz vezető folyamatot. A Never Rarely Sometimes Always olyan meztelen, mint a főszereplő Autumn (Sidney Flanigan) a beavatkozás előtt a kórházi ágyon.
Nincs semmi felesleges designmutatvány, csicsa, sírás-picsogás arról, hogy a gyerek apja cserben hagyta, nincs drámai zenei aláfestés ahhoz, hogy mekkora felelősség meghozni egy ilyen döntés. Eliza Hittman író-rendező rendesen megkopasztotta a történetet.
Ráadásul a’szondja a rendező, hogy ne csak a stáb dolgozzon, hanem a néző is, és legyen olyan kedves a karanténmagányban megírni, odaképzelni magának mindent, amit csak hozzá akar gondolni a történethez, mert mi nem segítünk.
Amit tudunk: egy leszakadóban lévő iparvárosban élő, énekelni szerető tini, aki amikor felfedezi, hogy terhes; eldönti, hogy elveteti a gyermeket. Erre azonban lakóhelyén nincs lehetősége, ezért New Yorkig kell mennie, hogy a beavatkozást elvégeztesse. Sejthetően bántalmazó családban él, abuzív munkahelyi környezetben dolgozik egy szupermarketben, pénze, barátai nem igen vannak, ezért maga kezdi el szervezni a szeles városba való utazását. Ezt a filmet nem lehet szeretni, nem is azért készült. A főszereplővel is nehéz szimpatizálni, a többi szereplővel meg inkább meg sem akarnánk próbálni. New York is csak egy koszos, megállókból és éjszakai csehókból álló, szürke metropolisz.
A főszereplő családi háttérhez pedig csak annyit, hogy valószínűleg azért hívják a lányt Autumn-nak, mert ősszel született és pont.
Innen pedig az sem meglepő, ahogy először házi módszerekkel próbál megszabadulni a gyerekétől; és az sem, hogy ebből senki nem vesz észre semmit; vagy hogy az unokatestvére két hányás között egy félmondatból tudja meg, hogy a lány terhes.
A szeretetlenség érzése az egész filmet áthatja, ezt pedig a saját bőrünkön is érezzük; ugyanis a rendező sem kíméli a nézőjét.
Eliza Hittman nagy kegyesen néhány szimbólummorzsát azért elszórt egy-egy képkockán. Például a barátnők kézfogásában, a soha ki nem nyitott, New Yorkon végig rángatott bőröndben, vagy az éneklős, gitározós nyitó jelenetben; aztán ezeket osszuk be magunknak, ahogy akarjuk. Amíg Autumn válogatott szenvedések skáláját tapasztalja meg az abortuszig vezető úton, addig a film alapján a férfiak jelleme és szerepe a sztoriban megdöbbentően egybites.
Tulajdonképpen film férfikarakterei vagy mocskosul aljasak vagy csak szimplán bunkók, ebből lehet választani.
A magzat apjáról semmit nem tudunk meg, valószínűleg a film elején látható tinicsordából kerülhetett ki, Autumn apjáról néhány tőmondat alapján megállapítjuk, hogy egy érzéketlen amőba, a munkahelyi főnök egy zaklató gyökér, de még a nagy városban megismert srácot is nyilván csak Az érdekli.
Nem tudom, milyen reprezentatív mintából merített a rendező, de már nekem volt kellemetlen néha, hogy egyetlen valamirevaló, legalább halványt reményt keltő férfiszereplőt sem sikerült írni a filmbe. Megjegyzem, hogy a szerencsétlen, pipogya, szélben gatyában álló férfikarakterek mostanában durván felülreprezentáltak Hollywoodban, és csak a hecc kedvéért, jó volna majd egyszer újra egy erős, önazonos férfi főhőssel is találkozni.
Reményt keltő momentum lehet talán az egészségügyi személyzet, akik között a látszólag empatikus ábrázatú, gépiesen cselekvő nők között legalább egyetlen olyan szakember akad, aki némi emberséget mutat, és unokatestvére Skylar, aki így vagy úgy, de legalább elkíséri az útra a terhes lányt. No meg, az, hogy egyébként a New York-i randipartner, Jasper (Théodore Pellerin) egy ígéretes színész, aki már Kirsten Dunst partnereként brillírozott az On Becoming a God in Central Florida című tavalyi, szuper sorozatban.
A Never Rarely Sometimes Always élménye valahol ahhoz hasonlítható, amit legutóbb Javier Bardem Biutifulja alatt éreztem, ami annyira nyomasztó volt, hogy egy kisebb pánikrohamot hordtam ki a film alatt. A film pszichológiai tetőpontja az a kérdőív, amit a címben is megjelölt opciókkal – a soha, ritkán, néha, mindig szavakkal – kell megválaszolnia Autumn-nak. Ekkor megy a film a legmélyebbre, a magány, az elhagyatottság tapintható, a főszereplőt ekkor látom a legesendőbbnek.
Ciccegés-cöccögéssel, a fotel csapkodásával adtam hangot a film alatt a kínomnak, mert a nyomor és a megalázottság mértékének egymásra licitálásában a legjobban attól a gépiességtől lehetett becsavarodni, ahogy az egész folyamat determináltan haladt az abortusz felé. Talán ez volt a leginkább letaglózó, lélekig hatoló tapasztalata a filmnek.
Miközben minden jelenetben tettem egy elkeseredett próbálkozást arra, hogy valamit leolvassak a főszereplő arcáról, vagy hogy kikövetkeztessek valamit az elharapott mondataiból, még arra voltam kíváncsi, hogy a tinik, akiknek esetleg egy elhivatott tanár levetíti ezt a filmet egy osztályfőnöki órán (vagy online közösen megnézi az osztály), mennyire fogják elvégezni azt a munkát, amit a tőmondatok, apró gesztusok és más kontextusok megértésére kell fordítani. Mert megéri, mert fontos, mert jó munka ez, de nem kis lendület kell hozzá. A nézőre a film utolsó jelenete csapja rá az ajtót, amelyben
a lányok egy kávézóban bruncholnak egyet a beavatkozás után, mintha egy rutinműtét után lennének, és egy jól megérdemelt étkezéssel enyhítenék az átélteket; na, ez egészen mélyen még egyszer megütött. Borzongtam tőle? Igen. El tudom ítélni? Nem. Vannak még kérdéseim? Rengeteg. Mert hát a rendező a’szondja: tessék néző, itt az én meglátásom az abortuszról, dolgozd fel, ha tudod!
.