Sorozatok, amelyeken estéről estére lehet agyalni

In Képzongora by BM

Tavaly nyáron már összeírtunk egy hasonló válogatást, azóta újabb kedvencek béreltek helyet a tévés kedvenceink listáján. Hosszú volt a tél,  sok korán sötétedő estén kombináltunk egy-egy rejtélyen vagy megoldatlan eseten. Nem mindegyik friss termés, ráadásul felkerült néhány dokumentum-sorozat is; hiszen utóbbiak is megérdemlik a figyelmünket, ugyanis olykor a valóság sokkal jobban odavág, mint amit a forgatókönyvírók valaha is ki tudnak találni. Íme a szubjektív válogatás. 

Criminal – Négy ország, négy bűn

A Criminal, azaz Bűnöző címmel is magyarítható mini-sorozat elnevezését akár spoileresnek is mondhatnám, azonban ez mit sem von le az izgalomfaktorából. Mert ugye ki is a bűnös? Akit kihallgatnak, vagy aki vallat, esetleg valaki teljesen más? Négy ország, négy nyelven játszódó, különböző története (Franciaország, Spanyolország, Németország, Egyesült Királyság) mind másképp értelmezi a kérdéseket, és sajátos válaszokat is ad rájuk, ugyanakkor minden ugyanabban a rendőrségi kihallgatóban történik. Mintha csak egy színház minimalista díszletében lennénk, egy angol, egy spanyol, egy német és egy francia gyanúsítottal. 

A sötét színű falak között, vörös, neon keret mögül fürkésznek a megfigyelők; a pályán pedig a vallató rendőrök különböző taktikai eszközökkel felvértezve igyekeznek feltörni a gyanús emberek hazugságait, féligazságait. Estéről estére úgy éreztem legszebb álmomból felverve engem is berángattak a vallatásokra. A levegő kevés, a kávé és az este fekete, a gyanúsított meg a “csillagokat is az égről…”.

A német darab igazi ínyencség, a brit egy kicsit gyengébb, a spanyol és a francia kicsit a megjósolható kategória, de maga az alapötlet és a feszültség mind a négy esetben megvan, mindamellett a rendőrök esendősége is nagyon átélhető. A sorozat igazi ereje az eszköztelenségben van, üdítő a sok agyon CGI-jolt, túlsztárolt sorozat és adaptáció között. 

Sötét, szövevényes kamaradarab, pont olyan fullasztó, mint a kihallgató, ahol játszódik!

Mr. Inbetween – Megható, ugyanakkor férfias mese

Nem igazán tudnék hirtelen másik olyan akció sorozatot mondani, ami úgy elkapott volna a grabancomnál fogva, mint a Mr. Inbetween. Az egyébként ausztrál sorozat címét Mr. Közvetítőnek is lehetne fordítani (de magyar címet nem kapott),  a történet egy teljesen átlagos, elvált apa hétköznapjait mutatja be egy kezdődő új kapcsolattal, egy leépülő, beteg testvérrel. Ezzel pedig önmagában nem is gurítanának nagyot az alkotók, csakhogy a férfi – nyilván, úgynevezett rugalmas munkaidőben – bérgyilkosként keresi a gyerektartásra valót. Scott Ryan által megformált Ray Shoesmith (magyarul Cipőkovács Úr) minden homlokráncában ott van a hidegvérű hitman, amelyek egy-egy megrendelést teljesítése közben összetolulnak, majd a következő snittben ugyanezek a barázdák fordulnak nevetésre kislánya rajzain. Teljesen skizofrén látvány; a mosolyáról már ne is beszéljünk!

Nash Edgerton kaszkadőrből lett rendező jegyzi a rövid, alig félórás részeket, amik úgy csapnak le ránk, ahogy a kopasz, bérelt ököl a rossz fiúkra.

Igazi férfias mese; ami meglepő módon kitermelt egy – foglalkozásától függetlenül – szimpatikus, férfias figurát. Történhetett mindez azért, mert a beteg testvére irányába tett gesztusai, viselkedése még hitelesebbek és megrázóbbak, mint a bűnöző karrierje, kislánya irányába tanúsított aggódása és törődése pedig azt is elhiteti, hogy szerető és gondoskodó apa, akiből elég kevés van mostanság a sorozatpalettán.

Habár Isten óvjon mindannyiunkat Ray félmosolyától, a részek alatt végig úgy éreztem, hogy több emberség szorult ebbe az egyébként embertelenségből élő kopasz, kigyúrt pasasba, mint néhány utastársunkba a 4-6-on.

Az elátkozott: Robert Durst halálos élete (The Jinx: The Life and Deaths of Robert Durst) – Nem farkasszemeznénk vele

(csak erős idegzetűeknek)

Az úgy volt, hogy a rendező, Andrew Jarecki nagyon rajta maradt a milliárdos család sarjáról, Robert Durst életéről szóló híreken. Nem is csoda, az aranyifjú titán azzal került be a nyolcvanas évekbe a sajtóba, hogy a rejtélyesen eltűnt feleségének az esete kapcsán több ellentmondásba keveredett. Később egy másik gyilkosság miatt is rávetült a gyanú árnyéka, azonban a nyomozók nem törték kezüket-lábukat, hogy akár egyik, akár másik esetet rendesen feltárják. Jarecki a kétezres években annyira belemerült a sztoriba, hogy Ryan Gosling és Kirsten Dunst főszereplésével meg is filmesítette a történetet, ami Véres románc címmel ment a mozikban. A rendező a film kapcsán összehaverkodott a milliárdossal, és interjút kért tőle. A milliárdos időközben bujkálni kezdett, álnéven és álruhában tűnt fel imitt-amott, mondani sem kell, hogy újabb áldozatok szegélyezték az útját. Furcsa módon a rendezővel való interjúsorozat birizgálta hiúságát, így belement a találkozókba; a beszélgetéseikből pedig megszületett a dokumentumfilm-sorozat.

A beszélgetések és a történések hajmeresztő fordulata teljesen sokkolja a nézőt. Mondjuk, a rám gyakorolt hatást nehéz volt fokozni, mert engem már az első kockáktól kezdve Durst tekintete teljesen kikészített, ez az ugyanis, amit sosem szeretnék magamon érezni soha. Nagyon fekete, nagyon mély, és valódi gonoszság sugárzott belőle, és totálisan elárulta, annak ellenére, hogy az öreg ártalmatlan bácsinak marketingelte magát.

A fentiekből úgy érzem egyértelmű, hogy az igaz történet eléggé gyomron vág, amely után kb. összegörnyedve  kuksoltam a sarokban, miközben azt kívántam bárcsak a Barátok közt-öt választottuk volna könnyű, esti dagonyának; akkor ugye most nem kéne altatót bevenni. U.I: Mindenki szedje össze az állát a padlóról, ha tudja. 

Utódlás (Succession) – Király dráma, kokain, szeretet

A felső tízezer világának működéséről legfeljebb csak vad találgatásaim vannak két buszmegálló között, és általában nem is túl pozitívan képzelődöm róluk, az HBO azonban rendesen beleállt és megalkotta saját vízióját a mogulok és médiacézárok mindennapjairól. A sorozat hitelességéről természetesen csak egy szakavatott Gucci-tündér tudna visszaigazolást adni, de innen annyi szent, hogy az HBO elképzelését rendesen lehet utálni.

Szinte viszketett a tenyerem az első résztől kezdve: a kameramozgások miatt akár reality-nek is beillő történetben egy médiabirodalom elhülyülő feje a  80. születésnapján bejelenti – gyerekei minden egyéb reménykedés ellenére -, hogy még 5 évig szándékozik vezetni a családi médiacéget. Majd kap egy laza agyvérzést, aminek hírére persze mindenki összecsődül, és ott helyben rátermettnek érzi magát arra, hogy a krokodil könnyek elmorzsolása után, gyorsan trónra pattanjon. Az indulók: a válásából és kokain függőségéből lábadozó Kendall (Jeremy Strong), akiről egyszerre tudom elképzelni azt, hogy csak imitálja a bárgyúságot, de azt is, hogy valóban teljesen leoltották nála a lámpát (a történet egyébként idővel az egyik teóriát igazolja).

A második királyfi, Ronan (Kieran Culkin), olyan természetességgel hozza az arrogáns bunkót, hogy azt is el tudom képzelni, hogy csak azért megy neki ilyen jól, mert a valóságban is ekkora gyökér. 

Ott van még a nagy politika világában játszó, Shiv (Sarah Snook), akiről csak elsőre tűnik úgy, hogy szorult némi emberség belé a családja felé. És végül, de nem utolsó sorban a legidősebb báty, Connor (Alan Ruck), a megtestesült manipuláció, a sunyiság mintaképe.

Kimerítően lehetne még értekezni minden idők legpipogyább, legszánalmasabb karakteréről, a haszonleső, szegény rokon Gregről is, vagy Shiv férjéről, Tomról (Matthew Macfayden), aki annyira idegtépően irritáló, hogy szinte külön izgalmat jelentene kiválasztani azt a lapátot, amivel legszívesebben lecsapnám. Ez egyébként a szereplők jó részére igaz.

Ergo, az HBO kiváló munkát végzett, a néző ideges, de mégis additíven ráfügg a részekre, a shit-show és a fuck-factory (sorozatbeli argó) pedig teljes fordulatszámon pörög. Kihagyhatatlan sorozat, szinte minden része egy karát!

 

A becsület védelmében (Line of Duty) – A rendőrök őrei

A 2012-ben indult BBC-sorozat erőssége az, ami elsőre gyengeségnek tűnik. Ugyanis nagyon lassan, aprólékosan építkezik, ugyanakkor minden évad tartogat egy-egy sokkoló bűncselekményt, amely mentén megismerjük a szereplőket. Azonban bűnüldözés nem vonja el a figyelmet a karakterek kidolgozásától és a belső morális kérdésektől sem. A történet egy ködös, fiktív brit városban játszódik, ahol a rendőrök nem átlagos elkövetők, hanem saját, gyanús kollégáik, vagyis a korrupt zsaruk nyomába erednek.

Ez az igazi trutyilapátolás! Besúgónak, spiclinek tartják őket, a magánéletük és olykor az egészségük is romokban, miközben rendületlenül végzik a munkájukat. 

Az anti-korrupciós egységben így ismerhetjük meg Steve Arnott-ot (Martin Compston), és főnökét Hastingst (Adrian Dunbar), később csatlakozik hozzájuk Kate Fleming (Vicky McClure) is. A trióból egyértelműen a riadt tekintetű, Kate a gyenge láncszem, aki előítéleteimre a részek alatt erőteljesen rácáfolt. A mellékszereplők közt olyan színészeket láthatunk mint Thandie Newton (Westworld), Lennie James (The Walking Dead), Stephen Graham (Blöff, This is England) vagy Keeley Hawes (Bodyguard). A producerek a sorozathoz állítólag már nyugdíjba vonult rendőröktől és rendőr-blogokból szereztek tippeket, az alapos produceri munka pedig egy lassan hömpölygő, de egyedülálló sorozatfolyammal ajándékozza meg a krimifüggőket.

Ráadásul az is üdítő, hogy évadról évadra egyes karaktereket elhagynak, majd újra elővesznek, ezzel elérik, hogy egy ismerős kis rendőrőrsön érezzük magunkat, ahol a kávé és a fánk mellé olykor egy képletes vagy tényleges hátba szúrás is jár.

Aprólékos oknyomozás, pulzus emelő üldözések és egy romlott rendszer morális bukkanói. 
 
 

The Keepers  -Torokszorító, sokkoló

(csak erős idegzetűeknek)

Az egyik legfogósabb sorozatot hagytam a végére. A szerkesztőségben gondolkodtunk, hogy lehet-e egyáltalán jó szívvel ajánlani a már többéves, de itthon talán kevés figyelmet kapott, igaz történetet bemutató The Keepers-t. Nem azért mert régebbi, hanem mert tényleg megrázó. A történet egy rejtélyesen eltűnt tanító-apáca esetéről szól. Cathy Cesnik nővér egy katolikus középiskola tanára volt, és 1969. november 7-én rejtélyesen eltűnt. Később a holttestét megtalálták, de az ügyet nem tudták megoldani, és már a sorozat elején úgy éreztem, nem is nagyon akarták. Több, mint két évtizeddel később Cathy nővér egyik diákja, akit a médiából Jane Doe néven ismerhetünk meg, azzal az állítással állt a nyilvánosság elé, hogy a baltimore-i érsek zaklatta az apácát és másokat is a középiskolában. Az egyház nagy erőkkel igyekezett az egészet elsikálni, akit lehet elhallgattattak egészen ötven éven keresztül. De akkor jött Gemma Hoskins és Abbie Schaub! A két nő Cathy nővér diákja volt a hatvanas években, és nem akarták elfogadni, hogy tanáruk halálának megoldása ilyen méltatlan módon feledésbe merüljön, ezért maguk kezdtek utána menni a történéseknek.

Nem egy olyan dokumentum-sorozatot láttam az utóbbi időben, amelyben lelkiismeretes amatőrök kutatásának köszönhetően oldódik meg egy bűncselekmény. Ezek a megszállott, hétköznapi emberek általában addig járnak a hatóságok nyakára, míg végre komolyan veszik őket. Több évnyi erőfeszítéseikért pedig  a filmesek, a maguk módján – megfilmesítéssel – mondanak köszönetet. Az ilyen történetekkel ráadásul azt is megerősítik bennünk, hogy az őrültnek tűnő állításokat is megéri megfontolni, és nem utolsó sorban táplálják a közösség erejébe vetett hitet is.

A The Keepers sokat markol, de egyáltalán nem keveset fog: egy érthetetlenül megalkuvó, az elesetteket semmibe vevő egyházi gépezetet mutat be, az igazságszolgáltatás csődjének rémisztő esetére hívja fel a figyelmet, és egy meg nem oldott gyilkosság kálváriáját is elmeséli. Miután befejeztem, úgy éreztem, hogy Cathy nővért és a többi áldozatot többszörösen cserben hagyták azok, akikre mentsvárként, vezetőként és segítségként tekintettek, és csak néhány kitartó, hétköznapi őrültnek köszönhetik, hogy történetük napvilágra került.

Felkavaró erejű alkotás a kiábrándító valóságról, ugyanakkor az emberekbe vetett soha el nem múló hitről is.