Nehezen indult az év, a világ eseményei sem könnyítik meg a dolgunkat. Kergetnek a hétköznapi kötelességek és feladatok, ezért mindig nagy örömöt jelent, ha találok néhány olyan mondatot, amelyek kicsit felülírják a valóságot. Amiket olvasva lehet annak örülni, hogy vannak olyan csodálatos emberek, akik ilyeneket tudnak írni. Amely mondatok miatt egy percig nem sajnálom, ha a pityergés miatt elkenődik a szemceruza, vagy amiket olvasva annak is örülök, hogy pár percig csak annyi a „nyűgöm”, hogy azon sajnálkozom, hogy nem én írtam őket. Az utóbbi idő felemelő olvasási élményei.
Az emlékeink múzeuma – Alfonso Cruz: Virágok
Sem a cím, sem a szerző nem vonzott elsőre, hiába olvastam a portugál Alfonso Cruzról már sok érdekességet. Így még nagyobb hatást gyakorolt rám, mikor végre rászántam magam a Virágok olvasására. Cruz, aki egyébként grafikusként és zenészként is szép karriert futott be, egy interjúban azt mondta, hogy az a célja, hogy a világ legjobb könyvét megírja. Ezen az úton már a Kokoschka babája című regényével elindult, és ha a Virágok a következő állomás, akkor – talán mondhatom – szerintem jó irányba megy.
Humora finom, de azért kicsit sötét, iróniája egyszerre késztet mosolyra és sírásra. Az egész történet olyan, mintha csak egy ismerős mesélné el nekem.
A történet szerint két férfit egymás mellé sodor az élet: az idősebb egyre kevésbé tud emlékezni az életére, a fiatal pedig éppen azon munkálkodik, hogy minél emlékezetesebb élete legyen. Az idősebb nem emlékszik a részletekre, a fiatalabb pedig elveszik bennük. De vajon mások visszaemlékezéseiből, saját emlékek híján össze lehet-e állítani egy ember élettörténetét? Mi határoz meg minket? A múlt, a jelen vagy a jövő? Az számít, akinek gondolnak vagy az akinek én gondolom magam?
Ilyen és még sok más kérdés is felmerül a rövid fejezetekben, amelyek olyan frissítő élmények az év eleji szürkeségben, mint egy virágos rét, ahová kimentünk friss levegőt szívni.
Az őrület határán – Krasznahorkai László: Háború és háború
Többször szégyenkezve néztem Krasznahorkai könyvét a könyvespolcon, hogy még mindig nem olvastam. Tavaly decemberben kezdtem törleszteni. De óvatlanul csaptam bele, vonaton, metrón kezdtem olvasni; szarvas hiba volt. A sűrű szövegfolyam, úgy terített le, mint egy szökőár, könnyen a vesztesek oldalán találhattam volna magam, ha nincs a karácsonyi szünet.
A Háború és háború olvasásához ugyanis kitartásra, elköteleződésre van szükség (néhány kávéval és gyömbéres keksszel is rásegítettem azért), mert kár lett volna a türelmetlenségem, fáradtságom miatt veszni hagyni a sok, csodás mondanivalót.
A mű főhőse egy vidéki levéltáros, Korim György egy különös kéziratra bukkan. A fellelt írásban négy férfiról van szó, akik a világtörténelem különböző fordulópontjain bukkannak föl, hol Krétán, hol Velencében, hol Kölnben, és mindig menekülniük kell a háború. Azonban mivel a mű keletkezési idejéről, szerzőjéről semmit nem lehet tudni, a levéltáros pénzzé teszi mindenét és New Yorkba, a „világ közepébe” repül, hogy kiderítse a kézirat titkát.
A szuggesztív szöveg – ha elég kitartóan próbáljuk elkapni a sodrását – magával ragad, és akár New Yorkig is elrepít. Valami olyan megfoghatatlan, tünékeny tudás és rejtély nyomába hajszolja az olvasót, amely mellett a mindennapokban simán elmennénk. A sorok azonban utánunk nyúlnak, és megrángatják a kabátunkat.
Teljesen bele lehet veszni a szövegörvénybe, amellyel az outsiderek és a fura fazonok világába szállunk alá, akik mellett egyébként nap mint nap elmegyünk. Akik lehet, hogy – ahogy a regényben is – pl. a konyhában örökösen háttal álló, mondandójából egy kukkot nem értő és nem is akaró embernek beszélnek és beszélnek nap mint nap, őrültebbnél őrültebb öltetekkel ostromolva mindenkit.
Szerintem egy világnak annyi bohókás emberre van szüksége, amennyi csak lehet, és imádkozzunk, hogy sose szűnjenek meg ezek a nyitott elmék hajszolni a világ titkait.
Isten hozott a fejemben! – Lydia Davis: Az annyi, mint
Lydia Davis a kortárs amerikai irodalom egyik legjelentősebb és legeredetibb alkotója. 2013-ban megkapta a Nemzetközi Man Booker-díjat az irodalom és a filozófia határán egyensúlyozó radikális prózájáért. Ennek ellenére magyarul sokáig nem olvashattuk, majd A történet vége című regényével végre a hazai közönségnek is bemutatkozott. Engem mégsem ezzel, hanem az örkényi ötletességgel és rövidséggel megírt egypercesei, félperceseivel vett le a lábamról. Az annyi, mint történetei a hétköznapi, emberi tapasztalatokat emelik az abszurditás szintjére, esendő, emberi mivoltunkkal szembesítenek, ott van például a „Miket vehet fel egy öreg nő”, amely egy mindenkit érintő kérdést, az öregedést állítja olyan meghökkentő formában a középpontba, amit nem is várnánk.
Például a „Történet” c. rövid gondolatfutamban (amely az első bekezdésben már említett regény magva), az egyik fél egy szakítás után azt számolgatja, hogy vajon hány dollárba került neki ez a szerelem, és mi is történt a kapcsolatuk alatt –, amely leginkább olyan, mintha valaki fejében járnánk, és hallanánk a gondolatait.
Amivel pedig az én fejembe is belemászott az az, ahogyan pillanatok alatt hangulatot, szituációt teremt, pár sorral olyan abszurd vagy bizarr történetbe vezérel, amelyet kedvem lenne folytatni, vagy éppen rögtön menekülni belőle.
Erős és bátor személy tud ilyen nyíltan írni, vállalni akár az olvasó ellenszenvét is, néhány írást akár hatásvadásznak is mondanék, míg mások szinte a tökéletességig megfejtenek egy lelket kínzó érzést, és jól oldalba vágják az olvasót.
Több írás a magány és a veszteség témáját emeli fel, azonban sohasem lehet kitalálni, hogy a következő történet milyen irányba terel, ettől szilánkos, töredékes az egész. Azonban, ha azt vesszük, hogy hányféle kósza gondolat cikázik a fejünkben nap mint nap, akkor mondhatom, hogy az írások pontosan leképezik gondolataink mindennapos ágas-bogas elágazásait.
Költői szépségű próza a hóviharban – Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia
A nagy halat a végére hagytam. Az izlandi szerzőt négyszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára, egyik könyvét pedig a Man Booker nemzetközi díjára. Az eredetileg 2007 és 2011 között megjelent három kötetes, közel 1200 oldalas nagy huszadik századi eposza a hazai könyvesboltok polcaira a Jelenkor Kiadó fordításának köszönhetően tavaly érkezett meg, nekem pedig a tavalyi év nagy meglepetése is volt.
Takaróba csomagolva, sok pohár tea és persze kávé mellett olvastam hideg estéken, és mondhatom így is majd megfagytam tőle. És ez volt az izgalmas!
A történet valahol Izlandon játszódik az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a könyvet az eredeti tulajdonosához, ő maga is csatlakozik a barátjához a holtak birodalmában. De vajon van-e esély arra, hogy visszataláljon az élők közé, az, aki már mindent elveszített?
A nehéz élethelyzetre a kötet második része arcátlanul rácsapja az ajtót, mert gyakorlatilag egy hömpölygő, idegtépő hóvihar leírásával fejünk búbjáig betemet, ráadásul a vége is olyan meghökkentő, mintha egy gleccser szakadt volna ránk.
Aki pedig kibírta küzdeni magát a hókupacok alól, az a harmadik kötetben társadalmi témákba (kapitalizmus, emancipáció, hagyományos szerepek) ágyazva kap egy markáns véleményt az életről, a szerelemről és az elmúlásról.
A jeges szelek, a szikár táj és az embertelen körülmények engem sokszor fojtogattak, néhányszor el is sírtam magam (ahogy egyébként az összes fenti könyvön is sikerült). Kevés könyv volt képes kiváltani belőlem azt a fizikai érzést, hogy tényleg a könyvben szereplő tájban érezzem magam, de Stefánssonnak köszönhetően legszívesebben még sálat és sapkát is húztam volna.
A költői szépségű, de kegyetlen vidék valóban az élet és halál ura, és ilyen helyeken járva az ember olyan lételméleti kérdések közvetlen közelében találja magát, amely egy kényelmes, urbanizált közegben nem fordulhat elő.
Az izlandi író szikár, csillogó prózájával együtt biztat a soha fel nem adandó küzdelemre az életünkért, az életért. Eléri, hogy érezzük, hogy a legnehezebb helyzetben is van egy kéz, amiben megkapaszkodhatunk; és hát valójában ebben van az irodalom igazi ereje.
