Nemrégiben a New York Times számolt be arról, hogy a holland gyerekek többségének meghatározó élménye az úgynevezett: „drop out” vagy „dropping”. Ennek a kalandnak az a lényege, hogy a gyerekeket este egy erdőben kirakják, ahonnan vissza kell találniuk egy központi táborba minden külső segítség nélkül. Első hallásra őrültségnek tűnik? Pedig eredetileg ez egy több éves, hazánkban is ismert cserkészhagyomány, amivel a gyerekeket önállóságra, felelősségre tanítják, és nem utolsó sorban nagyobb adrenalinlöketet is ad, mint egy videójáték. Utánajártam mennyire kell aggódnia vagy nem egy szülőnek, ha a gyereke éppen egy ilyenre készül.
Gyerekkoromban összesen egy táboros élményben volt részem, amikor édesanyám munkahelye a fonyódi Napsugár Kempingbe bezsuppolta egy hétre a dolgozók csemetéit; tizenegy évesen én is megnyertem a lehetőséget hét nap tömény szabadságra.
Az önállóság gondolatára már induláskor dörzsöltem a tenyerem, azonban a dolog már az első este gellert kapott, mivel nem töltött el nagy megnyugvással, hogy a táborvezetők búvárszemüvegben és ruhában békatalpakon riogatják a nyolc-tízéveseket a korom sötétben.
A harmadik napon ország-városozás közben egy komplett ablaküveg rám zuhant és ripityára tört (fogalmam sincs hogyan, de csak a körmöm szakadt be az incidenstől), majd a negyedik este leszakadt az ég, és mindenkinek minden cucca elúszott, a fürdőket pedig elöntötte a szennyvíz. Ezek után bevallom megfutamodtam, és teljes hátraarcot fújtam a táborozásnak (becsületemre annyi váljék, hogy nem kellett értem jönni, végig csináltam a hetet).
Lehet azonban, ha cserkészekhez csatlakozom, akkor ezek nem számítottak volna extra eseménynek, hiszen a drop out hagyományával éppen az ilyen váratlan, embert próbáló helyzetekre is felkészítik a fiatalokat. Hollandiában, ahol ez a hagyomány a mai napig rendkívül népszerű, általában már a tíz-tizenhárom éves gyerekek is részt vehetnek a drop out-on, egész egyszerűen este bekötött szemmel autóba ültetik őket az idősebbek, majd egy ismeretlen erdei helyszínen kiteszik őket, ahonnan maguktól kell haza találniuk.
A huszonkét éves, holland Rik Oudega cserkészvezető szerint az egész hagyományt valószínűleg a hadseregtől vették át a cserkészek, de nem csak náluk népszerű ez a kaland, Hollandiában a nyári táborokban is legtöbbször megszervezik, de születésnapi gyerekzsúrokon is szoktak ilyen kihívásokat kitalálni, habár Oudega szerint mostanában kevésbé gyakoriak, mint az elmúlt évtizedekben.
Rik azt is elmesélte, hogy ő már tízévesen részt vett az első drop outján, és habár azt mondta, hogy az élmény hatására vált belőle csapatjátékos, és a tájékozódó képességére is hatással volt.
A cserkészvezér azt mondta, hogy a gyerekeket a cserkészvezetők kisebb csoportokban engedik útnak, így együtt tudnak maradni, és óvatosabbak is. Mindig viselnek láthatósági mellényt, a ruhájukon és a hátizsákjukon is.
Rik Oudega szerint a gyerekek gyakorlatilag nagyobb biztonságban vannak így, mint mikor éjszaka haza sétálnak egy buliból.
Nyilván vannak kivételes helyzetek is. A legsokkolóbb történet Rik szerint az volt, amikor belga cserkészvezetők kitették a gyerekeket az erdőben, aztán elkezdtek inni és bulizni, majd lefeküdtek aludni anélkül, hogy tudták volna, hogy a cserkészeik visszataláltak-e a kiinduláshoz.
A hollandok tájékozódási mániáját mutatja az is, hogy Hollandiában létezik a droppinghoz nagyon hasonló hagyomány, a greppeltocht (stoppolás). A résztvevőknek a-ból b-be kell eljutniuk, anélkül, hogy észrevennék őket, ha valaki pedig mégis észreveszi őket, akkor még messzebb viszik őket, és onnan kell visszatalálniuk.
A cserkészek azt is elmesélték, hogy a drop outok nem igazán felügyeltek. Gyakran vannak ellenőrzési pontok félúton, ahol láthatják őket a felügyelők, és van egy egyszerű telefon is náluk térképpel, amit használhatnak. A holland cserkészvezető szerint az is fontos, hogy ne legyenek túlságosan megfigyelve, mivel ez elveheti a saját maguk tájékozódása által nyújtott élményt.
A hollandok szerint a drop outon lévő gyerekeknek már az is nagy szó, hogy elveszik tőlük az okostelefonjaikat, és „csak” egyszerű, régi telefont kapnak egy sima GPS-sel.
A tájékozódás van akiknél már 2-3 óra után sikerrel jár, és könnyedén visszatalál a táborba, de vannak csoportok, akiknek 6-7 óráig is eltart mire visszaérnek a központjukba.
Oudega szerint az egészben a legnehezebb az, hogy amikor először kiraknak valakit, akkor tudjon mihez kezdeni a helyzettel, de ebben is a legrosszabb maximum az lehet, ha valaki rájön, hogy mondjuk egy ideig rossz irányba ment. Ekkor szerinte annyi a fontos, hogy ne ijedjen meg az illető, merjen változtatni, megfordulni.
A Magyar Cserkészszövetség szerint a magyar cserkészek között is elterjedt a drop out hagyománya, elsősorban a „rover”, vagyis a tizenhét-tizennyolc éves korosztály körében. Magyarországon kétszázhúsz cserkész csapat működik, nincs egységes elvárás, hogy ki, hogyan alkalmazza a különféle túrázási, portyázási módokat.
Egyes csapatoknál például a „drop out” egyfajta beavatás, próba is lehet, térképpel és egy iránytűvel látják el a fiatalokat, akik egyénileg, vagy párban kell megoldják a tájékozódási feladatot.
Lámpát nem használnak, idővel a szem hozzászokik a sötéthez, a holland példához hasonlóan éjszaka, (teliholdas…), bekötözött szemmel „dobják ki” a fiatalokat az erdőben, hogy végül visszataláljanak a táborhoz. A feladat tehát az, hogy beazonosítsák a helyszínt és megtalálják a visszavezető útvonalat.
Réder Kristóf, a Magyar Cserkészszövetség kommunikációs vezetője is részt vett már droppingon, neki az volt a legizgalmasabb, hogy megélhette azt, hogy egyedül állt éjszaka az erdőben, és egy térképpel és egy tájolóval a kezében kellett kitalálnia, hogy hogyan jut vissza a táborba.
A Szövetség kiemelte, hogy szülők minden esetben tudják, hogy a gyerekek a nyári táboraikban nomád körülmények között táboroznak, és arról is tudnak, hogy a cserkészpróbák során a fiatalok olyan kihívások elé kerülnek, amik a komfortzónájukon kívül eshetnek.
Mivel mostanában minden nap egyfajta átvitt értelemben lévő drop outnak tűnik, amikor zseblámpával kutatom, hogy épp’ mi értelme annak, amit csinálok, merre tartok – és habár búvárruhás békatalpasokkal azóta sem akadtam össze az utcán – lehet nem ártott volna gyerekkoromban a cserkészekkel edzeni. A valóság ugyanis gyerekkorom óta nagy erőkkel tudja legyalulni a papíron vagy iskolában megszerzett tapasztalatokat, így az sincs kizárva, hogy ha a cserkészek valaha senior kategóriában szerveznek drop outot, egyszer én is ott leszek. Lehet már járókerettel, de van esély rá.
(Képek: Pinterest)