Amióta Dániel András íróasztaláról lepottyantak a kuflik, Kicsinéni, Kicsibácsi (meg az Imikém), azóta a gyerekek és a szülők is úgy rajonganak értük, mint a rocksztárokért szoktak (készült róluk film, nyomják a képüket bögrére, pólóra). Az író-illusztrátor filctollai idén sem pihentek: a nyári hőséget a szerző egy hűsítő történettel enyhíti, az Odabent a frigóban című kísérleti jégrevü és annak születési körülményei talán még meglepőbbek, mint korábbi történetei. A szerzőt többek között a kísérletről kérdeztük, és saját kísérletünkbe is beavattuk.
SIG: Meséiddel, rajzaiddal nem csak a gyerekeket, hanem a felnőtteket is elérted, köszönhetően egy olyan egyedi hangnak és történetmesélésnek, amivel eddig itthon a gyerekirodalomban egyáltalán nem próbálkoztak. Tudatosan építetted ezt a hangot vagy ösztönösen jött mondjuk a gyerekkorodból?
DA: Már gyerekkoromban vonzott az abszurd, a groteszk hang. Nagyon szerettem például az Edward Lear-féle nonszensz verseket. Egyik kedvenc könyvem volt az Alice Csodaországban, szóval már egész kiskoromban otthonosan éreztem magam a képzeletbeli, furcsa helyeken.
Amikor elkezdtem könyveket írni, én is olyan helyekre szerettem volna eljutni, ahol más még nem járt.
Az volt a célom, hogy megpróbáljak a szokottól eltérő módon közelíteni a gyerekirodalomhoz mint műfajhoz.
SIG: Volt-e benned bármi félelem attól, hogy mit szólnak itthon egy ennyire új, szokatlan szerzői felfogáshoz?
DA: Félelem egyáltalán nem volt bennem, sokkal inkább nagy-nagy kíváncsiság; hogy miként fogadják majd az ötleteimet, hogy a munkáimnak lesz-e helye egyáltalán a gyerekirodalmi piacon. Kíváncsian vártam az olvasói visszajelzéseket.
SIG: Mi volt eddig a legérdekesebb, legemlékezetesebb gyerektől kapott reakció?
DA: A legkellemesebb meglepetés az volt, hogy mennyire nyitottak és mennyivel több dolgot megértenek a gyerekek, mint ahogy azt esetleg feltételeznénk. Például a Kicsinéni és Kicsibácsi (meg az Imikém) könyvek sok rövid írása között vannak olyanok, amelyek nem tipikus gyerekszövegek, mert kicsit áttételesebbek, talán filozofikusabbak annál. Ám a visszajelzésekből kiderül, hogy sok gyerek bizony éppen ezeket a szövegeket szereti a legjobban. Pont amelyekről azt gondoltam volna, hogy inkább a felnőtteknek szólnak, azokat kedvelik igazán.
Az ilyen reakciók felbátorítanak, így a könyveimben nyelvileg se fogom vissza magam, nem próbálok meg soha „gyerekül” írni.
SIG: Akkor gondolom a könyveid életkor szerinti ajánlásának sem feltétlenül van értelme, ugye?
DA: Így van, írás közben többnyire nem célzok meg egy szigorúan meghatározott korosztályt. Eleinte még volt bennem ilyen szándék, de az idők folyamán ez elmúlt. Például a kufli-könyvek óvodásoknak szóló képeskönyv-sorozatnak indultak, ám én már a kezdetektől fogva ki-kiszólogattam a szövegekből a meséket felolvasó szülőknek – persze úgy, hogy ez ne zavarja a gyerekek meseélvezetét. A felnőtt olvasók vették a lapot, úgyhogy ez a vonal a kufli-könyvekben azóta óvatosan – na jó, nem is olyan óvatosan – tovább erősödött.
SIG: Tudnál mondani valamit annak a gyerek önmagadnak, aki még azokat az abszurd történeteket olvasta, lelkesen rajzolt, és azon törte a fejét, hogy mi lesz belőle, ha nagy lesz?
DA: Azt hiszem, tudnék! Anno erős volt bennem a kétirányú érdeklődés: egyfelől nagyon szerettem rajzolni, másfelől kamasz koromban elkezdtem – már akkor is kicsit furcsán meseszerű – szövegeket is írni. Ez egyfajta kettős vonzás volt a két hivatás felé, és úgy éreztem, hogy előbb-utóbb mindenképp döntenem kell valamelyik mellett. Mára kiderült, hogy nem kell egyikről sem lemondanom: hiszen a két szakma közös metszetét képezik a képeskönyvek, amelyeket egyszerre írhatok és illusztrálhatok. Azt hiszem, előbb is rájöhettem volna, hogy itt, ezekben a könyvekben rejlik számomra a megoldás.
SIG: A történeteidben mindig nagyon erős a hétköznapiság motívuma, általában valami végtelenül egyszerű, olykor unalmas élethelyzetből indulnak. Miért érdekelnek ezek a mindenki számára ismerős szituációk?
DA: Az első könyvemtől kezdve vonzanak ezek a helyzetek, szeretem azt, ha a történetek egyik lábukkal valami nagyon prózai szituációban állnak, a másikkal pedig a teljes őrületben.
Nem szoktam az Óperencián túlról és királylányokról írni, a szereplőim minden furcsaságukkal együtt, vagy annak ellenére, meglehetősen hétköznapi karakterek.
A Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából című első könyvem főszereplői – eltekintve attól, hogy ők foglalkozásukra nézve boszorkányok – egy teljesen átlagos, idősödő testvérpár, akik egy omladozó kertes házban laknak valahol az agglomerációban. A konfliktusaik sem igazán mesei konfliktusok, úgy perlekednek egymással mint bármelyik átlagos testvérpár.
SIG: A hétköznapiság erejében hiszel, azonban a legújabb köteted, ami kapcsán most találkoztunk, az Odabent a frigóban csak annyiban áll a valóság talaján, hogy – ahogy az a könyv végén is szerepel – tényleg egy bábszíndarab-író versenyre készült…Egyáltalán ez igaz?
DA: Igen, valóban az történt, hogy a szöveg eredeti változata egy, a békéscsabai Napsugár Bábszínház által hatodik éve töretlen lelkesedéssel megrendezett bábszíndarab-író versenyére készült. Ide minden évben három szerzőt hívnak meg, akiknek tizenkét óra leforgása alatt kell írniuk egy-egy komplett 25-30 perces jelenetet. A témát egy néző húzza ki egy kalapból, amelybe a Békés Megyei Hírlap korábbi évfolyamaiból válogatott cikkcímek vannak beledobva. Idén ez a cím – a szerzők legnagyobb rémületére – így hangzott: “A nők jobban fáznak?”. A szabály szerint az adott címnek egy alkalommal el is kell hangoznia a darab során.
SIG: Nem lehetett vele könnyű dolgod, de perspektivikus…
DA: Mit mondjak, nem volt egyszerű… A könyvváltozatból ez a mondat végül kimaradt, mert igazából csak a verseny kontextusában volt értelmezhető…
Este 8-tól reggel 8-ig kellett elkészülnöm a jelenettel.
Reggel három rendező és három alkalmi társulat várta a szövegeket, amelyekből két és fél nap alatt kész előadások születtek. Hihetetlenül izgalmas volt! Ezt a felkérést azért is vállaltam, mert egyre jobban foglalkoztat a színház, és egy kivételes lehetőség volt arra, hogy – mintegy gyorsított felvételen – végigélhessem, egy szövegkönyvből milyen folyamat során válik kész darab. Később a szövegemből megszületett az illusztrált könyvváltozat is, ez jelent meg az idei Könyvhétre.
SIG: Hogyan éled meg, amikor emberek keltik életre a figuráidat? Nem lehetett egyszerű a darab szereplőit, például az éneklő zsiráfot vagy a táncoló csigákat megszemélyesíteni a színészeknek, bábosoknak…Gondolom volt egyfajta bizarr bája, ahogy ezeket a karaktereket megfogták..
DA: Végtelenül vicces volt végignézni, ahogy a színészek megpróbálnak ezeknek a nagyon fura karaktereknek a bőrébe bújni.
Például nehéz volt komolyan végignézni, amikor két színész csigaként kúszik-mászik a földön, miközben a történet szerint az egyiküknek ráfagyott a csápja a szájára, így nem tud beszélni.
Ám a három különböző helyről érkezett színészek – Benkő Zsuzsanna, Sánta Yvette, Szőts Orsi, Czumbil Örs és Szabó Zsolt – Halasi Dániel rendező vezetésével megküzdöttek az efféle – olykor szó szerint állati nehéz – feladatokkal.
(Ekkor kísérletező kedvből a fikció síkjára terelődött a beszélgetés. Irónia, humor és a képzelet ereje táplálta a kérdéseket és a válaszokat is…☺)
SIG: Ha már ennyire nem riadsz vissza keverni a valóságot a fikcióval, rákérdeznék pár iparági pletykára, amiket az utcán szedtem fel… Úgy hallottam ugyanis, hogy megkeresett egy kuflikért rajongó magyar vállalkozó, hogy ha hozzájárulsz, akkor megnyitná Budapesten az első Pofánkozót, ahol Pofánka-alakú fánkok árusításával dobnák fel az unalmas édességpiacot…
DA: A hír igaz! Ráadásul nem is csak egy megkeresést kaptam.
Egy mirelit zöldségeket forgalmazó cég is jelentkezett, hogy fagyasztott vadsóskát szeretnének piacra dobni Zödön márkanéven.
De ez még semmi, mert egy politikai párt is jelezte, hogy szívesen használnák az egyik narancssárga színű és kissé túltolt egójú kuflit embléma figuraként. Tituszra fájt a foguk, mondanom sem kell, hiába…
SIG: Fülembe jutott még egy olyan híresztelés is, hogy habár nem szoktál sokat elárulni a készülő könyvedről, de úgy hírlik, hogy a következő munkád illusztráláshoz segítséget kérsz a Fővárosi Állat- és Növénykert Szása nevű elefántjától, aki művészi akvarelljeivel ért el szép sikereket…
DA: Jól tudod, gondoltam rá…Úgy érzem ugyanis, hogy a gyerekek már kicsit unják a rajzaimat. Egyesek szerint elég rondák is, úgyhogy arra gondoltam, keresek egy másik művészt, aki talán ihletettebben tudná illusztrálni a szövegeimet. Rövid keresés után Szására esett a választásom. Láttam a munkáit, és rájöttem, hogy az ő művészi felfogása áll legközelebb az én szövegeimhez.
SIG: Úgy tudom erős volt a verseny közte és a hangyacickány között…
DA: Igen, de vele az volt a baj, hogy miniatűröket készít, amelyek bár nagyon szépek, de egy nagyobb képeskönyvhöz valami méretesebb művészt akartam keresni.
SIG: Jelentős kortárs festővel fogsz akkor együtt dolgozni…
DA: Így van! Őszintén bízom benne, hogy siker fogja koronázni a közös alkotást Szásával.
(A szerzőről a fotót Németh András Péter készítette.)
