Skip to content
Olvasó nő könyvtárban fotelben ülve

“A jó könyv olyan az agynak, mint gyereknek a gumicukor” – Gondolatok arról, hogy miért olvasok (még mindig)

  • Outsider
  • szerző

Sokszor van úgy, hogy takarítás helyett inkább behunyt szemmel közlekedek otthon, ha egy könyv nagyon leköt. Ugyanakkor még mindig sok az olyan könyv a polcon, amit még nem olvastam, mégis újakat veszek; de bevallom olyan is van, hogy pár év múlva nem is emlékszem pontosan, hogy miről szólt egy könyv, mégis olvasok.  De miért is csinálom? Miért érdekelnek vadidegenek gondolatai? Elgondolkodtam azon, hogy minek olvasok egyáltalán.

Két és fél méter könyvet kérek szépen…

A rendszerváltás előtti Lakáskultúra (legalábbis, amiket én lapozgattam) számaiban általában  közöltek legalább egy olyan képet, amin egy egész falat betöltő könyvespolc vagy könyvszekrény állt. Ezek a polcok pedig sokszor tele voltak olyan könyvekkel, amiket senki nem olvasott. Én legalábbis több olyan könyvre emlékszem a gyerekkoromból, amelyek közül egyiket sem láttam a családtagjaim kezében (pedig szerettek olvasni), csak a polcon.

Sőt, nagymamáék azt is mesélték, hogy annak idején bizony méterre is lehetett venni a könyveket (hallom is: akkor olyan két és fél méter könyvet kérnék szépen).

Nekem pedig tartalmuktól függetlenül, a puszta létük és látványuk fontos volt, mert amikor még olvasni se tudtam, de megismertem a tapintásukat, szagukat; és csak, annyit tudtam, hogy találkozunk még mi, srácok…

Meglátni és elolvasni

Ekkoriban az olvasni szerető értelmiségi általában a Világirodalom Remekei-sorozat keretében találkozhatott a (hanyatló) Nyugat és a világ más szegletében élő szerzők gondolataival. Ennek a sorozatnak a puha, színes szövetbe (olyan volt mintha ruhába lennének öltöztetve) kötött darabjain keresztül ismerkedtem én is az olvasással,  10-12 évesen. A Két Lottival kezdtem, aztán jött a Tizenötéves kapitány és a Pál utcai fiúk, de az Ezeregyéjszaka meséi szóltak a legnagyobbat. Ez egy arab mesegyűjtemény, – gyerekként persze a hagyományos értelemben vett mesékre számítottam, ehelyett azonban – hűtlenségről, intrikáról és testi fenyítésekről szóló rövid sztorik sorjáztak benne, a kacifántos történetekbe pedig szó szerint beleszédültem. Persze nem tudtam letenni; amennyire sokkolt, annyira érdekelt is.

Ráadásul, baromira izgultam, hogy nagymamáék meg ne tudják, hogy mi van nálam, ezért legtöbbször csak lopva, a délutáni alvás helyett, a sötét szobában mertem olvasni őket. Amikor a hetedik emeleti, szegedi toronyház  szobáiban több nyarat töltöttem el így, ahelyett, hogy kint szaladgáltam volna (mindig is utáltam, mikor azt mondják a gyereknek, hogy  menjél ki szaladgálni…miért szaladgálnék csak úgy?Nem vagyok hülye…), úgy gondoltam,  a könyvek és én talán jó ismeretséget kötöttünk.

Úgy kívánta akkoriban az agyam az olvasást,  ahogy a gyerekek  a gumicukrot. Az édes-savanyú, színes történetek táplálták a képzeletemet, és mindig új, érdekesebb  kihívásra vágytam.

Szerencsém volt, hogy a könyv túladagolásba nem halt bele még senki…Nem nagyon olvastam még arról, hogy valaki  “halálra olvasta magát” :-), így én is kockáztattam, és olvastam őket sorba, egyiket a másik után.

A könyv élt, él és élni fog

Azóta is biztos vagyok benne, hogy ezek az évek határozták meg a későbbi viszonyomat a könyvekkel, amibe persze vegyültek szünetek. Jött a kamaszkor, az internet, az egyetem, ahogy a netes cikkekben is írják: a világ pusztulásra ítéltetett, a fiatalok nem olvasnak és nem is akarnak; felgyorsult a világ, a Google uralkodik,

a Gutenberg-galaxisnak lőttek; aki könyvet vesz a kezébe, az is csak a vámpírvarázsló-kéjenc hétfejű sárkányának történetét olvassa; ma már
szépirodalom néven árulják mások lábujjkörmének ötszáz oldalas szövevényes történetét.

Néhány évig, főleg az egyetem után, csömört is kaptam, úgy gondoltam nincs olyan történet, ami lekötne.

A könyvesboltok  a szórakoztató irodalom szekcióban tele voltak olyan címekkel, amikből már sejtettem, hogy nagy összeborulás a vége, a szépirodalomban pedig a legtöbb író történetét csak rágtam, rágtam, de hiába, nem értek el hozzám.

Azt hiszem Karl Marlantes Matterhorn című könyve rúgta be megint a motort, újra élvezettel és lelkesen keresem az olvasási élményt, a jó könyveket (ahogy a Good Will Huntingban elhangzik, a “jó könyvek azok, amiktől befelé nő az ember haja”…ebből kiindulva bizonyára a kopasz emberek olvasták a legtöbb jó könyvet). Kialakult az ízlésem szerzők és történetek terén, amiket és akiket szeretek, és keresek. Persze azóta is minden bajom van: nem olvasok eleget, nem olvasok elég magyar szerzőt, túl sokat költök könyvre, sok időm megy rá vagy túl kevés van rá…

Könyvvel egyedül, de nem magányosan

Összességében azonban nem egy mondás vagy egy  sztori alapján mondanám el, hogy miért tartom a mai napig életem egyik legfontosabb, de legőrültebb tevékenységének az olvasást. Igen, annak. Mert mégiscsak van abban valami észbontó, hogy annyi impulzus  közepette a mai napig boldogan elvagyok egy kötegnyi papírral órákon keresztül…Ahelyett, hogy találkoznék valakivel, főznék vagy neteznék, egy vadidegen ember gondolatai töltik meg az estémet, ebben pedig nekem a mai napig van valami végtelenül ironikus. Az a helyzet, hogy nekem a könyvektől mindig kevesebb a magány, kevesebb a félelem és kisebb a távolság köztem és a többi ember között. Több az ismerős gondolat is, az ismeretlen pedig megszelídül. Összemosolyogni olvasás közben azzal, aki több ezer kilométerre, esetleg több száz éve leírt egy gondolatot, amiatt egyáltalán továbbra sem sajnálom, ha a következő reggelre a tányérra szárad a mosogatóban az ételmaradék.

(Borítókép: Pinterest)