Hogyan ne legyünk döntési analfabéták? – Avagy mi az a nudge, és hogyan segít rajtam, ha nem tudok döntést hozni

In Outsider by BM

Az utóbbi években elszaporodtak nálam az olyan döntési helyzetek, amelyek előtt a jeges pánik szélén álltam széttárt karokkal vagy éppen egy feldobni készített 20 forintossal. Ha maga a pánik nem lett volna elég, közben az járt a fejemben, hogy miért nem vagyok én ezekre felkészülve? Vajon miért nem ragadt rám a döntési képesség is az iskolában, ahogy a nándorfehérvári csata dátuma vagy a Pitagorasz-tétel? Azonkívül tényleg a buszmegállóban, a piros lámpánál vagy ebédfőzés közben kell eldöntenem, hogy mit akarok, nem kérhetnék erre egy kis időt? A válaszom (több ősz hajszál után) egyelőre az, hogy ezt az egész folyamatot is tanulni kell: elmondom, hol tartok.

Tavaly nyár végén egy zsebkendőnyi, harminckét fokos albérlet két négyzetméterén fel-alá járkálva döbbentem rá arra, hogy képtelen vagyok meghozni az eddigi egyik legfontosabb döntésemet. Már ettől legszívesebben kiugrottam volna az ablakon (mivel a gangon kötöttem volna ki, ebben azért nem volt akkora kockázat). Szerencsére volt rá két napom, hogy felépüljek a sokkból, és próbáljak valami kevésbé katasztrofális döntésre jutni. Mit csináltam?

Első volt a menekülés: Szívek szállodáját néztem, több doboz fagyit megettem, kitakarítottam a lakást, amikor pedig már minden hang ordított a fejemben, elaludtam.

Második: felpofoztam magam, és beszéltem a szüleimmel, rokonokkal, barátokkal, a Google-t halálra nyaggattam információkért, felhívtam boldog boldogtalant a kérdéseimmel, majd telesírtam a keszkenőmet (értsd: taknyom, nyálam egybefojt úgy sírtam), feldobtam egy 20 forintos érmét. Harmadik: kimerülten elaludtam a laptopon, és a második nap hajnalára valahogy eldöntöttem.

Azt hiszem a mélypont a sírva-hüppögve történt érmefeldobás volt.

Még az is lehet, hogy segített volna rajtam, ha ismerem a viselkedési közgazdaságtannal foglalkozó, Richard Thaler és Cass Sunstein kutatók ún. nudge elméletét. A két kutató ugyanis – lehet, hogy épp’ akkor mikor ők sem tudtak dönteni – vette a fáradságot, és végiggondolta, hogy hogyan lehet segíteni az embereket döntéseikben. Annyira beleélték magukat, hogy egy könyvet is írtak a témában, aminek az az alapgondolata, hogy kell egy kis nudge, azaz „bökdösés”, ami kicsit irányítja a tanácstalan embereket a döntéseikben. De azért természetesen azt sem tiltja meg nekik, hogy azt az utat válasszák, amelyiket valóban szeretnék.

Thaler és Sunstein szerint ugyanis mi emberek racionális helyzetekben képesek vagyunk teljesen kretén módon irracionálisan viselkedni.

Ezt csak alátámasztani tudom a múlt nyári ámokfutásommal, hiszen majdnem vettem egy házat, csak azért, mert a 20 forintos egyik oldalán megláttam az arany nőszirmot.

Nos, tehát azért, hogy öreg korunkra ne csapkodjuk véresre a homlokunkat, hogy mekkora marhaságokat csináltunk életünkben, az előbbi kutatók szerint tehát érdemes foglalkozni a döntéseink meghozatalának tervezésével is. Mivel mindezért kaptak egy Nobel-díjat is, ezért nekem is megért egy misét, hogy elgondolkodjak az elmélet rám vonatkozó részén.

Mellesleg pedig hoppá! Hát mennyire menő lett volna, ha esetleg valami ilyesmi döntéshozatali izét is tanítanak a suliban?

Az iskolák, ahová én jártam, leginkább azt várták, hogy betűre pontosan adjam vissza mások gondolatait, ha pedig adott félévben nem sikerült, – és kipihentem magam a nyári szünetben –  újra nekifuthattam… Gyönyörű szép, tankönyvszerű válaszokat kaptam a legtöbb aggodalmamra, amik – mint kiderült – a valóságnak makacsul ellenállnak.

Nem baj, akkor próbáljunk egyedül gondolkodni. Szóval, ezt a szép idegen kifejezést, a nudge-t az okosok a politikában, a közgazdaságtanban alkalmazzák, de úgy gondolom – jó néhány napot és órát beleölve -, hogy talán máris edzett rajtam egy kicsit. A nagy érmefeldobásos akcióm óta ugyanis elkezdtem sokkal több belső monológot folytatni magammal, és pont nem érdekel, ha hülyének néznek, ha esetleg valamelyik mondat hangosan is kicsúszik.

Azonkívül elkezdtem tudatosabban viszonyulni a döntéseimhez:  több pro-kontra listát készítek, vagy pl. akármennyire röhejes, mielőtt kimondok valamit indulatosan, elkezdem előre lejátszani az abból kiinduló dialógust, ezeken rendszeresen felröhögök, olykor sikerül néhány kitörni készülő sárkány-lángnyelvet megfogni.

Nagy feladat még, hogy az érzelmeimet is alkalmi pórázra tegyem, őszintén és észérvek alapján hozzak döntéseket, és ha ez esetleg több időt és töprengést is igényel, akkor se féljek, inkább álljak elébe

Jogos a felvetés, hogy miért veszem vesződök ezekkel? Hát az a helyzet, hogy az élet rövidebb, mint elsőre gondoltam (ígérem, Coelho-t nem fogok idézni), és sokszor nem adja könnyen magát (legalábbis nekem). Azonban bármennyire mission impossible, nem tettem le arról, hogy a lehetőségekhez képest boldogan és elégedetten vitorlázzak rajta végig,  nyilván ehhez jó néhány viharon és egy-két tornádón is át kéne verekedni magam közben.

Természetesen továbbra sem eltökélt tudományossággal állok az élethez, a nudge-t is leginkább noszogatásnak kereszteltem át, és az okos kutatók könyvét sem olvastam még végig. Megkockáztatom azt is, hogy egy-egy bungee jumping-szerű döntés is belefér még bőven, de nem bántam meg az eddigi munkát a döntéstanulással, hangozzon ez bármilyen coach-osan,  ha ezzel megpróbálhatom megelőzni az esetleges fejcsapkodással és megbánással teli idős éveket.

 

(Fotók: Pinterest)