Néha a mindennapok ünnepivé, máskor az ünnepnapok mindennapivá tételéhez használjuk ezeket a huszonegyedik századi meséket. Néha túladagolva, mint valami drogot, máskor szépen porciózva beosztjuk őket, attól függően, hogy éppen mennyire bírjuk elviselni a valóságot, ami körülvesz. Itt a nyár, most lehet kiütni magunkat velük, régebbiek vagy újak, mindegyik különleges számomra valamiért. Lelkiállapottól függően ajánlott őket mértékletesen/mértéktelenül fogyasztani!
1. Utopia – Világvége váráshoz/ellen
Nagy valószínűség szerint az egyik, hanem a legvadabb sorozat, amit eddig láttam, pedig a jó sorozatok vadászatában – mondhatni – komoly múltam van. A történet szerint létezik egy internetes szubkultúra, ami egy fura képregényért rajong, amit szerzője az őrültek házában írt meg, majd öngyilkos lett. Egy netes fórum néhány tagja rájön, hogy van egy második része is a valóságot, a 20. század néhány valóban megtörtént eseményét máshogy magyarázó, elvont alkotásnak, és elhatározzák, hogy megtalálják. Igen, tudom, egy katyvasznak tűnik az egész, pedig van benne rendszer. Ugyanakkor elismerem, az alkotók a történetvezetést kicsit elkenték egyes részekben, és néha olyan a cselekmény, mintha valami bomlott elme eszmefuttatása lenne, azonban a hangulatával mindenért kárpótol. Azzal ugyanis olyan bal horgot vitt be a sorozat, hogy
az első öblös-mély british englishben elhangzott mondatával alámerültem azzal a bizonyos sárga tengeralattjáróval egy beLSD-zett történettengerbe…A brit író és producer, Dennis Kelly képi világa és a brutalitása ugyanis olyan helyekre vitt, amelyeket sorozattól egész megrészegítő és újszerű volt tapasztalni. A neonképek vibrálása bármelyik kilencvenes években forgatott klipben elfért volna, a karakterek pedig olyanok voltak, mintha egy Manchester-külsőn működő karikaturista tollából folytak volna ki.
Mindezekhez extra feszültséget generált Cristobal Tapia de Veer kísérleti zörejekből, elektronikából építkező zenéje, amivel egész estés filmeknél már sokszor, sorozatoknál azonban eddig még nem találkoztam.
2. A viszony (The Affair) – Párkapcsolati terapeuta házi feladatnak adná
Sokszor kerültem már olyan szituációba, hogy mikor itthon hajba kaptunk valamin, akkor homlokegyenest másképpen emlékeztünk a konfliktust kiváltó okokra (szóba került, ha diktafonra rögzítenénk az életünket, könnyebb lenne/még nehezebb). Erre, vagyis a kapcsolatok férfi-női kommunikációs kudarcaira és az izraeli rendezőre, Haga Levira építette az HBO A viszony című sorozatot. A történet a világon több millió ember életében bekövetkező megcsalás-elhagyás-válás hármasságát emeli fókuszba. Még pedig négy (!) szemszögből. Filmeknél már láttunk hasonlót, de sorozatnál sosem. A sztori alapján a tanárként dolgozó, és az írással küszködő Noah (Dominic West), valamint a fiatal pincérnő, Alison (Ruth Wilson) afférja egynyári kalandnak indul, a férfi látszólagos boldogságát beárnyékolja felesége szüleivel való kapcsolata, míg a nő gyermeke elvesztését és házasságának romba dőlését próbálja feldolgozni. Ez a pofon egyszerű konfliktus öt (!) évadnyi filozofálásba torkollik, váltogatva a nézőpontokat: a férfiak jelentéktelen apróságokat egyes élethelyzetekben észre sem vesznek, míg a nők ugyanazt a helyzetet a világot megrendítő sikítófrásznak élik meg. Ha jól belegondolok a két nem gondolkodásának különbözőségeibe, azon is csodálkozom, hogy a nők és a férfiak hogyan tudnak még mindig ugyanazon a bolygón élni…:-)
A lassan hömpölygő történetben a brazil szappanoperákból kikölcsönzött csavarok és svéd krimikből kibuherált fordulatokkal adagolják az adrenalin-koktélt is, pedig a karakterábrázolás, a színészi játék és a hétköznapi valóságérzékelésünk közti megdöbbentő szakadékok már önmagukban is több napra elegendő sorozat élménnyel töltenek fel.
3. Milliárdok nyomában (Billions) – A tőzsdecápák élete sem csak játék és mese
A családunk egyetlen árva kamatozó kincstárjegyet sem tud felmutatni generációkra visszamenőleg, ez a sorozat mégis felébresztette bennem az érdeklődést a befektetések és a tőzsdei spekulációk iránt. Na, nem mintha bármi ilyesmibe ártanám magam a jövőben. Valószínűleg az egésznek nagyban köze van Damian Lewis (Homeland) és Paul Giamatti (Barney és a nők, Kerülőutak) észveszejtően ördögi színészi játékához, a két színész által megformált tápláléklánc tetején acsarkodó csúcsragadozókhoz. A történet ugyanis a 2001. szeptember 11-e után fifikásan felkapaszkodott, tőzsdei nagyágyú, Bobby Axelrod és a legalitás határán táncoló ügyleteinek leleplezésére felesküdött Chuch Rhodes államügyész játszmája. Kettejük csatáit, háborújuk állóvá illetve totálissá válását követhetjük nyomon, miközben minden valamire való szabályt megszegnek és újraírnak.
A 2016 óta négy évadon keresztül tartó ipi-apacs alatt az a legfantasztikusabb, hogy a laikus nézők számára a nagypályás jogászok és brókerek világának ajtaja legalább résnyire kinyílt – és bár tudtam, hogy én sosem férek be a nyíláson -, legalább jól szórakoztam az emberi léptékkel alig felfogható összegű nyereségeken és veszteségeken.
Ráadásul még valós alapja is van a sorozatnak: az amerikai Preet Bharara államügyész Steve Cohent, a SAC Capital alapkezelő tulajdonosát hasonlóképpen üldözte a valóságban (legjobb sztorikat a valóságból nyúlják). Ja, és nem mellesleg pár epizód erejéig még John Malkovich is beköszön!
4. A csodálatos Mrs. Maisel (The Marvelous Mrs. Maisel) – Háztartásbeli és kocsmatöltelék
Bevallottan éveken keresztül szenvedtem a Gilmore Girls (magyarul Szívek szállodája brr…) sorozat befejezése utáni elvonási tünetektől, és bocsánatos bűnként néztem újra kb. századjára a sorozat mind a hét évadát. Annyiszor vacsoráztam, ebédeltem erre a sorozatra, hogy ha már meghallom a főcímdalát, akkor beindul a nyálelválasztásom (nyilvánvalóan beteges, tudok róla). Nos, ennek a sorozatnak az alkotói, a rendező és producer-páros, Amy-Sherman és Daniel Palladino megint írtak egy telefonkönyvnyi forgatókönyvet, ami megvalósításért kiáltott. A történet szerint az ötvenes évek Amerikájában a pedáns feleség, Midge Maisel egy véletlennek köszönhetően egyik este ondolált fürtjeivel tűsarkakon masírozik be egy tesztoszterontól fűtött humoristák által uralt kocsma színpadára, hogy ott néhány szívből jövő poén után viharos sikert arasson.
A sorozat abból a világból jött, amikor még a nők csodás feleségek, nagybetűs nők, kötelességtudó anyák voltak, de az öntudat és az önmegvalósítás már úgy tör utat a gondolataikba, ahogy a szál kezd szaladni a harisnyán: hirtelen, minden előjel nélkül.
Innen pedig nincs visszaút: Mrs. Maisel cirkalmas szóvirágoktól túláradó, sziporkázó személyisége utat tör a férfi humoristák világába, mialatt családjának életét is alaposan felforgatja az újdonsült karrierje. A Maiselt alakító Rachel Brosnahan a szerepét Golden Globe-bal jutalmazták, amelyhez a színésznő – az életben is hasonló karrierutat bejárt – Joan Rivers komika életéből merített. A Gilmore Girls-höz hasonlóan nyomokban feminizmust, szarkazmust valamint észbontóan jó ruhákat jócskán tartalmazó részek minden poénjáért érdemes fülelni, gyanúsan alkalmas az újranézésre is!
5. Rólunk szól (This is us) – Tökéletes családpolitika
A sorozatot gyakorlatilag bármelyik családpolitikus megirigyelhetné, hiszen itt egyszerű, de nagyszerű történettel népszerűsítik a Család intézményét. Gyakorlatilag amikor végignéztem, rögtön három gyereket akartam, lehetőleg szülés nélkül és rögtön kb. kétéveseket.
A sorozat nem hiába ennyire hívogató; a készítők között ott van a Disney is, akik tettek róla, hogy átmenjen az üzenet: apa és anya szereti a három gyerekét, bármi is történjen. Erre az egyszerű, de talán legfontosabb üzenetre már régóta szüksége volt a sokszor zombis történetekben és sitcomokban elvesző sorozatértő és imádó közönségnek.
Először is kapunk egy felelős családapát (aki sokunknak nem jutott), Milo Ventimiglia (Jessként láttunk felnőni a a Szívek szállodája részeiben) képében, aki szó szerint tűzbe megy a családjáért. Ez a szinte idealizált apakép lesz az egész sorozat fő motorja és a köré szerveződő családi konfliktusok. Dan Fogelman az Őrült, dilis szerelem írója gondoskodik róla, hogy minden történetszálon a múlt és a jelen eseményei párhuzamosan fussanak, miközben még a fejünket sem kell kapkodni, ugyanis a dramaturgia kiválóan leköveti a néző ritmusát, minden karaktert van idő megkedvelni, nem kétdimenziósak, ugyanakkor nem is túl bonyolultak. Mandy Moore-nak, a feleséget alakító Rebeccának pl., csak annyi dolga van, hogy – hozzánk hasonlóan – rajongva nézzen több évadnyi részen keresztül a férjére. Ezért egyébként egy Golden Globe-jelölést máris behúzott, csakúgy, mint Chrissy Metz, aki pedig az elképesztően túlsúlyos lánytestvért alakítja Az külön elismerésre méltó, hogy a sorozatok világába beemelték az elhízást, amitől nem tagadják el, hogy igenis az élet minden területére kiható állandó problémát és akadályt jelenthet. De a sorozat szinte minden más kényes témába is finomkodás nélkül belemegy: alkoholizmus, örökbefogadás, rasszizmus, rákbetegség, nemi szerepek; vagyis csakis olyan problémák és helyzetek, amikkel az életben is találkozunk. Nem mondom, hogy mindennel kapcsolatban megnyugtató választ tud adni, de legalább megpróbál néhány választ megfogalmazni, amiket aztán tovább gondolhatunk vagy ellent is mondhatunk nekik. És mi más, ha nem ez egy filmes alkotás legfőbb erénye?
6. Birodalom (Riget) – Lars von Trier-sorozat…még visszafordulhatsz…
A groteszk filmes megvalósítások szakavatott földi helytartója, akit időnként fesztiválokról tiltanak ki, és a filmjeinél a 18-as karikát helyenként – nem is tudom – 180-as karikára kellene cserélni, korai zsengéje ez a sorozat 1994-ből. A négyrészes minisorozat első részeit ekkor adták le, majd három évvel később egy második négyrészes évadot is kapott. A koppenhágai állami kórházban játszódó (és ott is forgatott!) sorozat szerint az intézmény dolgozói és betegei időről időre kételkedni kezdenek az orvostudomány mindent megoldó erejében, mivel paranormális események kezdik felzaklatni a kórház amúgy sem túlságosan vidám életét. A helyenként idegengyűlöletet, gonoszságot, természetfeletti elképzeléseket szintetizáló sorozat valóban csak edzett lelkeknek és erős gyomornak való, mégis azért mertem erre a listára tenni, mert érdemes megismerni a sorozatok tekintetében is az extremitásokat (legalábbis nekem az volt). Mondom ezt azért, mert a részek végén a mindig valami eszement tanulságot levonó, elegáns frakkban megjelenő és mosolygó Lars von Trier látványában van valami zabálnivalóan polgárpukkasztó, amiért mindez megéri.
Aztán ott van még pl. Udo Kier első évadban történt felnőttként való megszületése vagy a Stig Elmert alakító Ernst-Hugo Järegård (Europa) gyakorlatilag bármelyik pillanata, amelyek miatt néha nem tudható biztosan, hogy éppen a Benny Hill-show egyik epizódját csíptük-e el, vagy a Vészhelyzet forgatókönyvíróinak sikerült véletlenül az átlagosnál meredekebb sztorit kitalálnia.
7. Jordskott – Magyar címig nem jutott el a sorozat (Csodálkozol?)
A legfurcsább mind közül. Laza svéd krimi-noirként induló, majd pedig a természetfölötti világba indákat eresztő sorozat. A történet szerint kislányát korábban elvesztő nyomozónő egy újabb bűncselekmény eseményeit lánya eltűnésével köti össze, és a nyomok után ered. A tévéújságos összefoglaló ellenére ez a legmegosztóbb sorozat a listán, mert ugyan korántsem hibátlanok az alakítások és a történet, tud valami olyan feszültséget adagolni, hogy mikor a nachos szószos kezemet kaptam a szemem elé, majd kentem a krémet a szemembe, még azt sem bántam meg. Az eddig két évadot megért egyszerű, nyomozós történet alaposan rátekeredik az ember elméjére, hiszen epizódról epizódra jobban beviszi az erődbe a nézőt, hogy a végén már azt sem tudtam, hogy ki kivel van.
Nekem az volt a legmegkapóbb a sorozatban, hogy a klímaváltozás korában volt abban valami ellenállhatatlan, amikor az ősi természeti erők – legalább a fikció talaján – esélyt kapnak arra, hogy uralmuk alá hajtsák az embert, még ha erre talán nem is a legjobb szándékok vezetik őket.
8. Durrellék (The Durrells in Corfu) – Bear Grylls sírva könyörögne, hogy csak fele ilyen jól filmesítsék meg az életét
Egy valódi nyári szépséget hagytam a végére, hogy helyre billenjen a lelki egyensúly. A világhírű író, Gerald Durrell (Családom és egyéb állatfajták) gyerekkorát valós életrajzi események és az író regényei alapján bemutató sorozat kiváló szomjoltó a kánikulában. Ha pedig éppen a nyár őszi arcát mutatja, akkor arra is tökéletesen alkalmas, hogy elhitesse velünk: úgy egyébként nyár van.
Esküszöm még a tenger sós illatát és a mezőillatot is érezni véltem, mikor a sorozatot néztem; a tengerbe szinte belelógattam a lábam, az állatokat majdnem meg is simogattam. Nem beszélve az elfogódott, vágyakozó nézésben Oscart is kiérdemlő Mrs. Durrell, azaz Keeley Hawes játékáról, aki úgy epekedett a vásznon, hogy abba még egy szigorú adóellenőr szíve is belesajdult volna.
A történet szerint a négy gyermekét egyedül nevelő anya ugyanis a Görögországtól minden tekintetben különböző Nagy-Britanniából költöztette gyerekeit a festői Korfura, hogy aztán rájöjjenek, hogy amíg Angliában csak az esővel és az ízléstelen tapétákkal volt gondjuk, itt ezekkel nem, viszont minden mással meggyűlik a bajuk. Az ügyes-bajos dolgok megszelídítésében kezdetektől fogva segítségükre van a helyi, csendesen jóképű, Spiros (Alexis Georgoulis), akinél talán senki sem tudna jobb vigaszt kitalálni egy négygyerekes anyának. A gyerekek közül a legkisebb, Gerald az első képkockáktól kezdve szelíd állhatatossággal költözteti otthonukba a sziget valamennyi állatfajának példányait, míg testvérei a serdülőkor összes katasztrófájával küzdenek meg. Közben pedig a sorozat egyfajta Noé bárkájaként közelít a második világháború kitörésének időpontjához. Hogy minél sikeresebben képzelhessük magunkat a Családom és egyéb állatfajták lapjaira az alkotók mindent megtettek: a sorozatot ténylegesen Korfun rögzítették, és konzultáltak a Gerald-hagyaték gondozóival is. Ajánlott hozzá minimum egy hűvös limonádé és egy házi teknős esetleg gekkó beszerzése!
(Borítókép: Pinterest)
