Skip to content

Amikor a nyár már a nyakamban liheg… – egy városi nyar(g)aló 3+1 túlélési technikája

Hiába köszöntött be az úgynevezett vakáció, a felnőttlét velejárója, hogy hétfőtől péntekig ilyenkor is minden hajnalban kitámolygok a fürdőszobába, és megkezdem a reggeli bemelegítő gyakorlatsort a sminkkel, fogkefével, öltözködéssel. Csakhogy,  forróság idején ilyenkor csak egy tőmondat jut el a tudatomig: ez így nem nyár, ez így nem nyár… Majd rekonstruálhatatlan módon, valahogy egyszer csak bent találom magam a munkahelyemen. Egy ideje úgy gondolom,  nem fair  magammal szemben, hogy szó szerint úgy verekedem át magam ezeken az értékes nyári napokon, amikor ráadásul ingyen osztják az égből az értékes D-vitamint. Úgy döntöttem kibabrálok az élettel, és úgy teszek, mintha a nyár tényleg nyár lenne. Nekem is. Hogyan? Van néhány kipróbált, önámító módszerem.

1. Emlékezz: nyáron kilenc méter volt a világ

Általános iskolás koromban a vakáció napjai felváltva teltek megnyugtató egyformaságba süppedt, mélabús láblógatással és a tevékeny hobbijaim kiélésével. Ezeket a lomha nyarakat általában az anyai nagymamámék hetedik emeleti lakásának erkélyén töltöttem, ahol egész nyáron én vehettem birtokba a lakás külső meghosszabbításának mind a kilenc méterét (hosszában természetesen, szélességre tippelni sem merném a zsebkendőnyi területet).

A pihenés művészete

Egyeseknek talán igazi büntetést jelentett volna a meleget felforrósodott sütőként okádó betonfal és a szurokfekete járólap, de nekem akkor ez maga volt a szédítő szabadság.

És szó szerint szédítő. A hetedik emelet alatt terült el, mint egy kiterült béka, Szeged-Alsóváros, amiből igazi felkiáltójelként magasodott ki az alsóvárosi román-barokk (jó párosítás, ugye?) templomtorony. A kilencméteres haciendára könyvek és rajzlapok tucatjaival felszerelkezve vonultam ki a legtöbb verőfényes napon, hogy először szemügyre vegyem, hogy hogyan alakul a Bécsi körút-Szentháromság utcai kereszteződés zsibongó élete (megmondom: sehogy), majd pedig megkezdjem a hűsölést. Ez gyakorlatilag egyet jelentett azzal, hogy egy ormótlan nagy piros lavórba lógattam a lábam a mamáék szebb napokat látott rugós napozóágyáról. Majd a kicipelt könyvek olvasásával és rajzolással töltöttem a napot, miközben a könyökömről folyt az adott szezonális gyümölcs leve, amit nagymama uzsonnául szolgált fel kétórás időközökkel (ha jól belegondolok, úri dolgom volt).

Amikor pedig a víz már olyan langyos volt a lavórban, hogy az ujjaim is megráncosodtak, az egészet – egy anarchista mozdulattal – ráöntöttem az erkély falára, ami sistergősen fogadta magába a folyadékot, és nyomta bele a meleg párát az arcomba.

Ezeket az emlékeket azóta is felelevenítem, ha olyan  kevés nyárban van részem, mint idén, hiszen a nosztalgiázást is el kell kezdeni valamikor, ha már egyszer kitalálták.

2. A másfél napos nyár is nyár

Az első pontot újraolvasva úgy érzem, ha tehetném, jól megmondanám az akkori önmagamnak, hogy minden könyvet, amit olvasott, valamint minden délutáni alvást és uzsonnára felkockázott almát nagyon értékeljen, mert egész életre nem jut annyi pihenés, mint amennyiben akkor volt része. Ez persze nem siránkozás, de az idő és főleg a tényleges szabadidő azóta – a folyóból verítékes munkával kimosott – valódi arannyá nemesedett, mára minden szabad percet és órát úgy kell értékelnem, mint amit úgy bányásztam ki a sok stresszes hétköznap egyhangúságából.

Idén például sikerült már  másfél “egész” napot ellopnom, és elmennem a Balatonra. Munka után, két és fél óra vonatút valamint másfél őrült utazótárssal később, már meg is érkeztem. A pár napból pedig nagy erőkkel kihoztam, amit lehetett: három könyvet és egy magazint vittem, két szalmakalapot, két vizespalackot, ötféle nyári szettet, hogy minél többféleképpen tapasztaljam meg azt a néhány szabad órát. Minden strandon szokásos ételt rekordrövid idő alatt végigkóstoltam, és az egy óra alatti Balatonba ki-be járkálás egyéni rekordját is igyekeztem megdönteni.  Természetesen szombaton a „nem sietünk sehova, csak nyugodtan” mondat ismétlődött a fejemben, miközben tudtam, hogy vasárnap kora reggel már a visszafelé vonatot kell elcsípni. Bevallom egyszerre volt pihentető és bizarr ez a hadművelet, de legalább a Balaton-szagot sikerült a Déli pályaudvarig megőriznem.

3. A nyaralós jelmezbe öltözött munkásember

Azon most lépjünk túl, hogy számomra a nyár az egyik legerőszakosabb évszak, hiszen szó szerint a nyakamba liheg, rám lőcsöli magát, és valósággal kikéri magának, ha légkondicionált helyiségben próbálok nem tudomást venni róla.

 

Évekig barátkoztunk, mire sikerült a kapcsolatunkat stabilizálni. Mostanában úgy haverkodunk, hogy a meleg ellenére is, amikor tehetem, gyalogolok. Ezzel pedig abban a hitben ringatom magam, hogy szabad vagyok, szabadon vagyok.

Mindehhez pedig egy olyan mit sem sejtő lazasággal előadott slattyogást is kifejlesztettem, hogy senki meg ne mondaná rólam, hogy éppen munkába megyek.

Ehhez a manőverhez egyébként elengedhetetlen a gyékénytalpú cipő, szalmatáska, esetleg a trópusi levélmintás nadrágom, esetenként – a munkába megbotránkoztatóan alkalmatlan  – ún. spagettipántos felső. Így a dombról lázasan legördülő autók gáz-fék, gáz-fékbe torkolló döccenései mellett,  az árnyas fák hűvösségétől legalább időszakosan lehűlt idegrendszerrel érkezem a metróállomásra. Amikor metróra szállok, még bevetem a ráérősen könyvet olvasó, lazán nyaralós figurát, olykor a szememen felejtett napszemüveggel, amivel a szórakozott nyaraló szerepem végzetesen beteljesül. A természetes túlélési ösztön csodákra képes, nem?

+1 Folyékony nyár: limonádé, smoothie, gyümölcsök, fagylalthegyek

A magára valamit is adó nyaralónak szinte elmaradhatatlan kelléke a kezéhez ragadt koktélos-, smoothie-s pohár, amit a Facebook- vagy Insta-képekre (az esetek nagy részében) odaszuszakolnak, hiszen csak így indul be a kedves felhasználó nyálelválasztása, no meg így lesz igazán irigylésre méltó a posztoló helyzete.

Nos, be kell vallanom, hogy ezek a képek (a reklámokban meg aztán pláne) nálam tökéletesen elérik a céljukat, és pillanatokon belül a nyáladzva rohanok  valamilyen üdítőért, legyen az öt csilliárd kalóriával felturbózva vagy százféle E-számmal tisztességesen megmódosítva.

Mióta ez a gyengeségem nyilvánvalóvá vált számomra – ráadásul arra is rájöttem, hogy a helyzet fokozódik kánikula idején – igyekszem minden nyári napra beiktatni valamilyen gyümölcslevet, gyümölcsöt vagy üdítőt. A gyümölcslevek Szent Gráljára néhány éve görögdinnyelé formájában találtam rá, ami egész pontosan  fél görögdinnye átpasszírozását követően előállított fél liter üdítőt jelent, amit két óra hűtés után húzóra meg tudok inni. Az élmény tökéletes: piros, csöpögős, édes és görög. Azaz hamisítatlan nyár.

 

(Borítókép: Sonia Rentsch/Pinterest)