Az albérletünkben korábban megfordult lakók és a mi életünk egymásra rétegzett kis darabjai, vagyis a háztartási kosz állhatatosan rakódott az évek alatt az ebédlőasztal peremére. Az utóbbi napokban ezt kapargatom, tisztítgatom minden eszközzel, ami csak a kezem ügyébe akad. Minél többet szedek fel, annál eredményesebbnek érzem ezt az elvileg értelmetlen szélmalomharcot. Az egyetlen diadal, amit az utóbbi időben arattam, ezen a hétköznapi tárgyon, az asztalon történt. Iróniát és szarkazmust tartalmazó hangulat-(önfel)jelentés BM szerzőnk tollából.
Az utóbbi időben az előbb említett apró dolgokban keresek értelmet, célt, ha már a nagy egészben – az életemben – éppen nem találom. Uralok valamit, ha most magamat nem tudom. Vajon miért érzem így? Sok-sok év telt el úgy, hogy kitartóan(?) küzdöttem, tanultam, haladtam a cél felé. Az élet a küzdés maga, hát mentem előre. Azt gondoltam, hogy a célok fontosak, még ha néha el is hagyjuk őket útközben, esetleg szertefoszlanak, vagy már nem is tudjuk, hogy miért is indultunk. Hát, velem is ez történt. Elhomályosult a nagy cél, de azért még a lendület hajt előre.
Úgy is mondhatnám, hogy az autó visszapillantó-tükrén lógó wunder-baum vagyok, ami minden reggel fennakad a tükör szárán a csúcsforgalomban, majd lecsavarodik, és himbálózik tovább tehetetlenül.
De van-e min csodálkozni, ha a cél meghatározásával eltöltött megfontolt évek helyett, a kész válaszokat kínáló oktatásban a kérdéseket nem is tanították. Így a valódi választások döntési felelősségéről sem igazán tudhatok sokat. Pedig hatalmas lehetőségeim adódtak, ha belegondolok, talán túl nagyok is!? Nem vártak tőlem, nem vártam magamtól túl sokat?
Ha visszanézek, pl. a nagymamám azt sem tudta mi fán terem az önmegvalósítás, kapott egy munkát, amit el kellett elvégeznie, becsülettel helytállt negyven évig a Sirály divatáru üzlet boltvezetőjeként. Közben egy szempillantás alatt anya lett, és jó ötven évet töltött a nagyapa mellett jóban, rosszban.
Édesanyámról gyorsan kiderült, hogy jó nyelvérzéke van, ezután már sec perc alatt halina csizmában és hatalmas usánkával a fején gázolt a tajgában a mínusz harminc fokban, hogy a építőipari munkásoknak tolmácsoljon. Majd lehetőséget kapott, hogy katedrára álljon, és sok száz diákot tanított a sajátos ironikus, humoros módján.
Majd a kreatív, oktatói légkört a születésem után – egyedülálló szülőként – egy stabilabb közigazgatási munkára cserélte, és innentől kezdve csak azért kelt fel minden egyes nap, hogy én boldog legyek. Úgy éreztem, hogy nem hogy nem sajnálja ezt az áldozatot, de az anyaság adta neki a legtöbb örömöt.
A kilencvenes években jártam általános iskolába, amikor a rendszerváltás után a fekete-fehér valóság hirtelen színes lett, minden gyerek retinaégetően színes matricás albumokba gyűjtötte a színes plecsniket, neonszínű nyakláncokkal tele aggatva jártunk iskolába. Ekkoriban azt éreztem, hogy nekem az égvilágon mindenre van lehetőségem, bármit elérhetek.
A Szentivánéji álom óta tudom, hogy kérem az oroszlánt is. Akkoriban pedig úgy gondoltam, hogy szinte karnyújtásnyira van, nem is csak az oroszlán, hanem egy egész állatkert. Vad, ismeretlen, kihívó, izgalmas.
A feladat később sem lett kisebb: tizennyolc évesen kellett döntenem a hátralévő életemről,
ami csak az egyik volt a több száz döntési alternatíva közül, amitől a legtöbbünknek a fejében lüktetett a szíve. Ugyanebben az időszakban kellett (pár)kapcsolatokat is kialakítani, jól teljesíteni az érettségin, elviselni a testemben zajló fizikai és lelki hullámvasutazást is. Nem álltam meg, nekifutottam, és nem csak, hogy akartam az oroszlánt, hanem le is vadásztam. Nagy puskával, ahogy kell. Majd megittam a vérét belebújtam a bőrébe, és újjászülettem. Nézelődtem a vadászmezőn, hogy most merre tovább. Tovább volt még néhány diploma, szakmai kihívás, külföldre költözés, haza költözés, több munkahely és karrierváltás is.
Csakhogy közben nem csak én, hanem természetesen a világ is változott, a nők iránti elvárások is nemcsak, hogy nőttek, hanem szerintem össze is kuszálódtak. A legtöbb fiatal lány, ahogy én is, megkaptam az egész szereprepertoárt: anya, feleség, karriert építő nő, kreatív elme, érzékeny ember, empatikus barát, hálás gyermek, a világért aggódó és tevő ember (a sor még bővíthető a végtelenségig). Viszont nem igazán tanították azokat a válaszokat, amik arra adnának megoldási kulcsot, hogy hogyan egyensúlyozzak ezek között a szerepek között, hogyan ne rémüljek meg ha épp vitáznak a fejemben, esetleg hogyan barátkoztassam össze őket.
A rengeteg hálás és hálátlan szerepben, amit magamra vettem az évek folyamán, egyre inkább azon kapom magam, hogy többfejű nőstény kimérává génmódosult az oroszlánom, aki hiába néz ki elölről oroszlánnak, ha oldalról mindenféle kígyók és kecskék állnak ki belőle, és lassan már ő maga sem tudja kicsoda, micsoda (nem beszélve arról, hogy néha még tüzet is okád).
A fejemben dörömbölő szerepeim hangja néha csak valami oroszlánbőgésként szól, de azért oroszlánszelídítés gyanánt, annyival tartozom magamnak, hogy a kérdéseket hangosan is feltegyem.
Ami az elődeinknek nem adatott meg, azt mi vagyunk hivatottak valóra váltani? A megkapott lehetőségekkel erkölcsi kötelességünk élni, ha már a harcos szüfrazsettek annyit küzdöttek érte? Meddig tart a küzdelem az álmokért, és honnan kezdődik a kötelességtudó bele/megnyugvás? Az elődök által kivívott jogok immár köteleznek is minket arra, hogy többek, jobbak és szebbek legyünk? Vagy felesleges aggódni, mert a természet törvényei előbb-utóbb elrendezik a bennünk felfortyanó kételyeket?
Bízva nem macskakaparás-szerű válaszában, maradok tisztelettel (mert talán nem csak az ebédlőasztalra fér rá olykor a kaparászás).
