Skip to content
Repülő madarak amikbe ember kapaszkodik

Képmutató a klímaszorongásunk? – Avagy hogyan jön rá az író, Jonathan Franzen arra, hogy talán miatta is tűnnek el imádott madarai

Vászonszatyorba vásárolok, de még havonta veszek valamilyen ruhát vagy lakberendezési tárgyat (a kompenzáció hatalma még mindig óriási). Elmegyek az olcsó fapadossal Barcelonába, de már gondosan szelektálom a műanyagszemetet. Nem baromira ellentmondásos és képmutató dolog ez? Hasonló  dilemmáját vetette papírra Jonathan Franzen író, napjaink egyik legfontosabb amerikai szerzője az idei Könyvfesztiválra magyarul is megjelent A világ végének vége című kötetében. Az író, aki  az Antarktiszig is elhajózik, hogy császárpingvint láthasson, az esszékötet soraiban eszmél rá arra, hogy  kis túlzással, de a madarak iránti  rajongása hozzájárul ahhoz, hogy  az imádott szárnyasokból egyre kevesebbet lát az égen.

A júniusi napsütésben ráérősen dalolászó feketerigó, civakodó verebek és a villanypóznán megpihenő szende gerlék társaságában töltöm a péntek délutánt az erkélyen, miközben titkon azt remélem, hogy a néhány hét leforgása alatt kétszer is látott hosszúfarkú vörös mókus újra felvonul  a szemközti cseresznyefa kifutónak is beillő ágán.

Ebben az idillben gyorsan fogynak  Jonathan Franzen A világ végének vége című esszékötetének oldalai, ahogy a limonádé is, egyszóval könnyű ilyen idilli környezetben pihenni és kereknek érezni a világot. A jóleső, puha délutáni magányomba azonban egyre másra beleszól egy belső hang is, amely arra figyelmeztet, hogy még az is lehet, hogy nem sokáig tart már ez a látszólagos Éden. Ráadásul Franzen is pont ugyanerről beszél.

Hiszen, ha körülnézek, sok minden arra enged következtetni, hogy van okunk aggódni.

A klímaváltozással kapcsolatos hírcunamik által kiváltott gyomrunk körül lokalizálható rossz érzésre, vagyis a környezetünkért való aggodalomra az utóbbi évben már címkét is nyomtak: klímaszorongás. Ha egy egyszerű délutáni könyvolvasásba is befurakszik a világ sorsáért való aggodalom, ha már egy műanyagdobozba csomagolt gyümölcs láttán is rosszul vagyok,  akkor mondhatom, hogy valami hasonlóba keveredtem én is. Pedig  a probléma valós feldolgozásához, kibeszéléséhez hozzá sem kezdtem, a valós megoldás megtalálásában körülbelül annyit számítok, mint egy hangya Manhattan közepén.

Fotó: Luisa Azevedo/Pinterest

Pontosan ezt a szorongást, tipródást írta le Franzen is abban a néhány esszében, amit a témának szentel. Talán hasonló módon furakodhattak be a mindennapjaiba a klímaváltozással kapcsolatos kételyek, mint ahogy akármelyik másik, jelenleg a földi létre berendezkedett embertársunkéba. Az amerikai író bevallottan mániákus madármegfigyelő, és átvitt értelemben már a bolygó összes jelentősebb madárfaját levadászta, majd az általa vezetett madárlajstromba gondosan strigulázta őket. Azonban a madármegfigyeléssel nem csak egy ártalmatlan hobbit talált – amely alatt a következő könyvéhez is ihletet gyűjthet -, de egyre többször szembesült azzal, hogy a madarakat sokkal nehezebb felfedezni, megtalálni mint régen; többet kell menni, egyre több idő és pénz kell hozzá. Ez pedig arra késztette, hogy a fikció helyett az őt körülvevő valóságról kezdjen el gondolkodni és írni.

Különböző stációkban figyelhetjük meg az esszékben, ahogy Franzen sorra veszi, hogy a kedvenc időtöltése hogyan sodorhatja veszélybe a rajongása tárgyát.  Az író először felfedezi, hogy a hobbija súlyos környezetterheléssel jár, de rögtön megkérdőjelezi saját magát: van-e ez akkora probléma, mint az embereket nap mint nap sújtó háborúk, éhínség vagy betegségek?

Van joga aggódni a természet sorsáért, a madarak jövőjéért, miközben a közvetlen szomszédja, mondjuk éhezik?  Vajon Franzen az utazásával termelt széndioxid-kibocsátással, a napi háromszori étkezéssel egy luxusjachton és az afrikai szafarikkal, talán nem ő maga is  a probléma része?

Franzen a mindennapjait átható, komoly – humort és öniróniát sem nélkülöző – önvizsgálatot tart az oldalakon, amely kiváló lehetőség a rajongóknak arra, hogy közelről, a magánéleti részletekbe menően is megfigyelhessék kedvenc írójukat. Pont ahogy ő a madarakkal teszi ugyanezt. Közben indulásáról, pályatársakról, magánéleti fordulatokról is kulisszatitkokat oszt meg, mégis a hangját legerősebben a klímaváltozást tárgyaló sorokból lehet hallani.

Ráadásul újdonságot Franzen ebben az esszékötetben nem azzal ír, hogy kijelenti, hogy beszélnünk kell erről a problémáról,  hiszen a tudósok úgy kongatják a vészharangokat évek óta, hogy remélhetőleg már mindenkinek csöng tőle a füle, hanem, hogy azon találjon némi fogást, hogy hogyan  tovább. Hogyan tudunk úgy továbbélni, hogy a legtöbb értelmes ember fejében már dereng a gondolat, hogy az általunk ismert civilizáció valószínűleg utolsó óráit éli?

És ami ennél is nagyobb kérdés: most mi a fenét csináljunk? Folytassuk az életünket, úgy mint eddig, vagy ássuk be magunkat egy biztonságos bunkerbe, minimálisra csökkentve a fogyasztásunkat? Próbáljunk már most úgy élni, mintha vége lenne a világnak?

Fotó: Luisa Azevedo/Pinterest

Amíg minden második hónapban műanyagokkal teli  bálnatetemeket húznak ki a tengerből, és a környezetvédő szervezetekről még mindig azt hiszik a nagy világcégek, hogy az ő profitjuk csökkentésére esküdtek fel, addig azt hiszem mindannyiunknak van Franzennek mondanivalója (és nem a magánéletéről). A szerzőnek szerintem nem ezek az esszék a legjobb írásai, de olyasvalamire hívja fel ismertségével a figyelmet, ami nem csak a kellemes délutáni magányban ad szellemi munkát.

Gondolkodnunk kell az általa feltett kérdéseken akkor is, amikor veszünk egy újabb ásványvizes palackot, amikor eldöntjük, hogy hova és hogyan menjünk nyaralni, amikor vacillálunk azon, hogy gyalog menjünk vagy pattanjunk kocsiba, mert igazán csak akkor lehetünk bizakodóak a jövőben, ha mi magunk is teszünk érte.

Amikor a Franzen-kötetnek a végére értem már azt is megállapítottam, hogy egész hétvégén nem jött vissza a mi mókusunk, és csak reménykedhetek benne, hogy ez azért van mert máshol talált magának valami zamatos tobozt, és nem azért, mert nem élte túl valamilyen műanyagdarab  elfogyasztását. Várunk Evet, gyere vissza

(Borítókép: Luisa Azevedo/Pinterest)