A rendező, aki egész életében nőkről mesél, és még mindig van mit mondania. Nagyobb lendülettel, mint bármikor. Pedró Almodóvar történetei rendre női életutakat mutatnak be, ezúttal azonban a rendező magát is feladat elé állította azzal, hogy a spanyol történelem traumáiról hallgató korábbi filmjeivel ellentétben, ezúttal a Franco-korszak eseményeinek feldolgozására tesz kísérletet. Persze mindeközben nem kell nélkülöznünk a rendező színes, érzelmes világát sem, ráadásul az is kiderül, mi a szerepe az utóbbi években életünk szerves részévé vált mintavételi pálcikának a nemzeti identitáskeresésben.
A rendező már 2011-ben beszélt az anyaság Don Quijote-történetének szánt ötletéről, amelyből 2020-ra egy több mint kétórás eposz gördült ki.
Az eredménynek jót tett a pandémia lelassultságának köszönhető ráérősebb munkatempó is. A film jóval többrétegűre sikerült, mint az utóbbi évek Almodóvar-mozijai. A spanyol mesternek nem csak arra volt ideje, hogy a két egyedülálló anya sorsának összefonódását bemutassa, hanem a korábbi munkáiban tudatosan mellőzött történelmi vonatkozásokra, egész pontosan a Franco-korszak eseményeire is ráirányította fókuszát.
A rendező egyszer azt mondta, hogy évekig tudatosan kerülte, hogy filmjeiben megjelenítse az 1975-ben elhunyt diktátorral bármilyen szinten kapcsolatba hozható esemény megjelenítését. Sőt, direkt úgy készítette a filmjeit, mintha Francisco Franco nem is létezett volna. Mára azonban úgy érzi, hogy ezt nem teheti meg.
A történelmi szálat Almodóvar aranyfonálként helyezi el a családi történet szövetébe, amely nem túl hangsúlyos, de egyértelmű jelenlétével erősen motiválja a főszereplő cselekedeteit.
A történet szerint Janis (Penelopé Cruz) viszonyt kezd egy nős törvényszéki antropológussal, Arturoval (Israel Elejalde), akit eredetileg a Franco diktatúrája alatt elhurcolt és aztán csak „eltűnt”-ként nyilvántartott férfiak, vélhető azonosított, sírjának feltárására kért fel. Az eltűnt személyek között Janis saját dédnagyapját is szeretné megtalálni. Janis és Arturo kapcsolatából nem tervezett baba születik, aki egyszerre jön világra egy tizenéves tinimama, Ana (Milena Smit) szintén váratlan terhességének gyümölcsével. A két anyuka a közös szülőszobán összebarátkozik, és életük további véletlenek folyamán évekre összekapcsolódik.
Érezhető ugyanakkor az is, hogy Almodóvar semmiképpen nem akarta a színekből, designtárgyakból épített játszóterére ismét beengedett rajongóit túl sok történelmi ténnyel megterhelni.
Többször vettem észre pl. a film nézése közben, hogy annyira önfeledten gyönyörködtem a babahordozó és a dolgozószoba színkombinációjának összhangjában, hogy az egyedülálló anya mindennapi harcai és múltkeresése pár pillanatra másodlagossá vált. Történhetett ez azért is, mert bajlódások és vajúdások ide vagy oda, Almodóvar elképzelése szerint simán benne van a mai spanyol valóságban, hogy egy relatíve jól fizetett fotósnak egy bejárónő és egy bentlakó gyerekfelvigyázó könnyíti meg a mindennapjait, miközben a vizuális tanulmánynak beillő lakásából ingázik a fotós munkáihoz.
Mondjuk az is lehet, hogy csak a magyar anyai „virtus” az, aminek felhajtóerejétől az itthoni anyák többsége egyedül is vidáman kormányozza fel a két cekkert és a babakocsit a 4-6-osra, de mégis annak adnék nagyobb sanszot, hogy arról van szó, hogy a legtöbben még mindig Makó-Jeruzsálem távolságra élünk a spanyol középosztály életszínvonalától.
Vagy egyszerűen csak Almodóvar designimádata győzedelmeskedett. Örök múzsájának ugyanis még egy lebüfizett póló vagy egy tisztességes táska sem jut a szeme alá, ellenben fodrászi tökéletességgel megszobrászolt kócos frizurában rongyol egész nap, és a színskála minden olyan árnyalatában passzoló kardigánban felvonul, amely még véletlenül sem üt el a lakás bútoraitól. A rendező a szinte védjegyévé vált színek mániákus hajszolásából egy cseppet sem engedett, ami a történelmi részletek árnyalatait kissé háttérbe szorította. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne esne jól csodálatos színorgiát látni a vásznon, 2022 szürke pocsolyáihoz képest.
Almodóvar tehát továbbra is hű önmagához, ez abból is kivehető, hogy férfikaraktereinek háromdimenzióssá tételével ezúttal is takarékos gazda módjára spórolt.
Arturonak két kulcsmomentumban ugyan komoly megoldószerep jut, ezenkívül szinte árnyékként sejthetjük csak az események hátterében. Több időt kapott természetesen a másik egyedülálló anya, Ana karaktere, akinek félénkségét kiválóan ellensúlyozza Janis anyatigris-vehemenciája. Ana kezdetben engedelmesen hagyja magát sodorni az események áramlatával, azonban a film kulcsmozzanataiban mégis gyors, felnőttes észjárással tud döntést hozni. Ez talán a húszas éveikben járó generáció egyik fő jellemzőjéről árulkodik, amit itt is tetten érhetünk. Janis-szel való kapcsolatának dinamikája kissé ki nem beszéltre sikerült, ez talán annak is betudható, hogy főleg saját életük meg nem oldott kérdéseinek megválaszolása köti le őket.
A két nő sorsának képkockáin jelenetről jelentre bontakoznak ki a mára már rendszerszintű olyan generációs problémák, mint a diszfunkciós családok, a kapcsolaton belüli erőszak, elhallgatott családi múlt. Ezek rendre elég játékidőt és árnyalatot nyernek, amelyek kellően átélhetővé mélyítik a történetet. A több, társadalmat feszítő kérdés felvillantása között Almodóvar számomra azt adta a leghangsúlyosabban – 40 évnyi munkássága után is frissen, érthetően – értésemre, hogy a múltat tudatosan, okosan, figyelmesen meg lehet érteni, fel lehet dolgozni.
Megmutatja azt is, hogy áldozatoknak nem kell a szerepükben ragadni. Ahogy nem kell súlyos csendek között cipelni a lelki terheiket sem, felvehetik a kesztyűt, ezúttal a mintavételi pálcikát, és ha sherlocki nyomozás árán is, de kideríthetik az igazságot. Mindezt akkor is meg kell tenni, ha az igazság számukra csak részben hoz megbékélést, részben újabb lehetséges traumákat tartogat.
Külön érdekesség, hogy Almodóvar a jelenről sem feledkezik meg, mert arra is rávilágít, hogy ha a jelen fogaskerekei közé kerül homokszem, arra sem az elkendőzés a megoldás, hanem az azonnali cselekvés és szembenézés. Az egyéni sorscsapásokon túl pedig még komplexebbé teszi a perspektívát azzal, hogy hangsúlyozza, hogy nem csak az egyén, hanem a közösség szintjén is ideje szembenézni a nemzetet traumákkal. A történelmi forró kása évtizedes kerülgetése után, úgy tűnik még saját maga számára is ez a feladat. Akkor is ha a sérelmek már olyan mélyen vannak, hogy egy egész régészcsapat kell a feltárásukhoz.
Így lehet ugyanis csak a jövőbe tekinteni, így lehetünk csak felelősségteljes anyák, szülők, de legfőképpen emberek.
