Élelmiszerjegyek, lakhatási támogatás, örök lekötelezettség ismerősnek és ismeretlennek. A Netflix legújabb sorozata bizonyítja, hogy a képeslapra illő, amerikai tájakon az ember ugyanúgy beszorulhat ezekbe, mint itthon vagy bárhol máshol a világon. A szegénység nem feltétlenül jelent egyet a mosdatlansággal és a kéregetéssel, egy középosztálybeli anyuka ugyanúgy rásodródhat egy reménytelen jövőbe vezető útra. A reményt mégis a gyerek jelenti, aki miatt érdemes és kell küzdeni, minden egyes kitakarított házzal, bántalmazó kapcsolatból való szabadulási kísérlettel, sziszifuszi, idegtépő adminisztrációval. Gondolatok az Egy szobalány vallomása sorozatról.
A Netflix-gyár felkapcsolt ötösbe, és idén ismét minden héten, minden ujjunkra új sorozatot szállít. A sorozat galaxis kimeríthetetlen: nyomozós-gyilkosos, érzelmes-barátnős, identitáskeresős, misztikus-gótikus, zombis-eunukos. Mostanában, érzésem szerint, a minőség mennyiségbe kezd átlódulni, és egyre nehezebb komplexebb érzelemvilágú darabokba belefutni.
Az Egy szobalány vallomása azonban az erős színészi játéknak és az atmoszférájának köszönhetően, eléggé galléron ragadja a nézőt ahhoz, hogy ne kapcsoljon el, de anélkül, hogy megmosná a fejét a WC-kagylóban, amit a főhős takarít.
Nem gyarlóság bevallani, hogy a munkahelyi bolondokháza és az esti, családi koreográfia után azt a hangyabokányi kis pihenésünket nem mások nyomoráról értesülve akarjuk tölteni.
Ez a sorozat némileg leveszi a vállunkról a terhet abból a szempontból, hogy egy komplex élethelyzetet, a bántalmazás felismerését, és az onnan való kitörési alternatívákat, olyan mesebeli helyszínen jeleníti meg, amelyen, az éves balatoni nyaralásnak is tapsolva örülő, honi netflixező (mint én), sóvárogva pihentetheti meg a tekintetét.
Így legalább a szemünknek megadatik a kikapcsolódás. Különösen, mert az agyunkra szükség van. A történet Stephanie Land memoárján alapul, aki noha középosztálybeli családban nőtt fel, ez nem óvta meg attól, hogy néhány döntése következményeként ne takarítással kelljen keresni a kenyerét (főhőssel ellentétben, a valóságban hat évig!).Tapasztalatairól írt cikksorozata lassan könyvvé bővült, amelyet aztán az amerikaiak a bestseller listák élére repítettek. A filmre vitt adaptáció története gyakorlatilag nagyon hasonló: Alex (Margaret Qualley) egy családi vita után, gyermekével menekülni kényszerül.
Majd egy szál hátizsákkal és gyerekével a karján kezdi megmászni a független élet felé vezető, adminisztratív fricskákkal nehezített utat.
A tapétára illő háttér előtt azonban több frontos családi dráma és társadalmi tabló rajzolódik ki. Epizódról epizódra adagolják a generációkon átívelő, örökölt traumákat, alkoholizmusban érlelve, toxikus légkörben megörökítve, olyan pedánsan, amit Orvos-Tóth Noémi is elérzékenyülten mutogatna elrettentő példaként.
Az egyéni sorstragédiák mögött ott van a világ egyik, megtépázott erejű, szuperhatalma, és annak szakadozó, de még mindig világverő szociális hálója, amibe úgy pottyan bele a kerekedő szemű, naiv főhős, mintha csak egy seggest ugrott volna a strandon. Az adminisztratív pofonok jól megcsapják, de aztán csak dobnak neki egy úszógumit, amivel a felszínen tud maradni.
Figyelemfelkeltő, azonban hogy hiába az átmeneti melegséget adó mosolyok és segítségek, a szegénység az szegénység, még ha sokszor elsőre nem is szembeötlő. A másik, hogy egyáltalán nem kell sok ahhoz, hogy az ember egzisztenciális szabadesésbe kerüljön. Elég ha csak éppen olyan élethelyzetben van, hogy rá van utalva másokra, szül egy gyereket, és az önmegvalósítás is célkitűzései között szerepel. Ha túljutunk a „minekmentoda”, „teccetek volna nem gyereket csinálni” körökön, akkor meglátjuk, hogy
a főszereplő értetlen nézésében, megmakkantságában, szavak nélkül is átsüt a felnövéstörténet. A kezdeti tanácstalanság után, Alex jelenetről jelenetre érik meg az anyaságra és a függetlenségre, hibáit, emberi esendőségét is felvállalva.
Talán Feldmár mondja, hogy az anyaméhben lenni egyfajta ígéret, arra hogy az anya mindig ott lesz velünk a külvilágban is. Ha pedig ez az ígéret köddé válik, akkor joggal érezheti magát becsapva a gyerek. Nos, az Alex anyját alakító Andie McDowell (aki Margaret Qualley-nek a valóságban is az édesanyja) jó párszor hagyja légüres térben a lányát, szóvirágos szabadkozásai után rendszerint az aktuális, elsöprő szerelemmel kecsegtető kapcsolatában vitorlát bontva, köddé válik.
A bohókás hippibe oltott neurotikus anya, szánalmas és olykor idegesítő példája a nem jól szerető szülőnek.
Nem is kell mondanom, hogy anya és lánya útját szegélyező férfiak sármosak, de egytől egyig érzelmi és egzisztenciális roncsok. A sorozat a férfikarakterek tekintetében néhol nem tud ellenállni saját magának. Erre példa, hogy az egyetlen valamire való, kidolgozott felsőtesttel és életfelfogással megjelenő férfi sem vonzza a főhőst, akiért a legtöbb nő, minden emancipáltságát levetkőzve, rohanna a tűzbe. Ugye, a példák.
Ha anya is alkoholista, nárcisztikus bántalmazóba szeretett bele, akkor a lányának a mindösszesen egy idült reflux-szal küzdő, épelméjű és lelkületű férfi nem több, mint érdektelen, sajnos.
Itt van helyette a kislánya, Maddy (Rylea Nevaeh Whittet) apja, a jóképűségével alkoholista bártenderségig lavírozó Sean (Nick Robinson), aki egyik józan pillanatában ki is mondja, hogy ő nem akar olyan lenni mint az apja. Számos gesztusán látszik is, hogy hatalmas erőket mozgat meg azért, hogy valóban józan, méltó apává váljon, ugyanakkor ehhez először saját magát kellene legyőznie. Az egész alapkonfliktust jelentő viszonyuk részleteit az alkotók leheletfinom kidolgozottsággal adagolják. Ráadásul nem akarnak egy „figyelem, bántalmazó kapcsolat!” feliratú táblával a néző érzelmeit erőszakosan kiprovokálni, hanem ahogy az életben is, árnyalatokon, szituációkon keresztül teszik egyre világosabbá, hogy a főhős mivel került szembe. Eközben pedig
Alex és Sean viszonyát legalább annyira meg lehet érteni, mint amennyire elutasítani.
A sorozat ízlésesen egyensúlyoz a napfény által beragyogott visszatekintések és a drámai jelen között, az írók tudatosan figyeltek arra, hogy ne szuszakolják bele a néző arcába a tragédiát. Így történhetett az is, hogy cseppet sem hozott zavarba a főhős táncra perdülése, sőt, sorozatban sosem éreztem még ennyire indokoltnak. Ugyanígy érződött az alkotók tudatos döntése abban is, hogy Alex kislányával akkor is kedves és gondoskodóan türelmes, amikor a legmélyebb mélypontról próbálja éppen kirágni magát.
A tizedik rész végére már érlelődik a várható végkifejlet, ugyanakkor az, hogy minden részben következetesen elkísérjük a fiatal anyukát minden egyes lelakott házba, koszos wc-be, dohos padlásra, különös társsá avatja a takarítási és tisztulási folyamatban a nézőt. Első sorból figyelhetjük, ahogy a takarítószerek maró ereje epizódról epizódra Alex traumáiról is lefejti a fedőréteget.
Külön értékelhető az is, ahogy Alex egzisztenciálisan gyűjti az erőt az önálló életre, úgy kezd az elfojtott problémáinak sötét foltjaira is fényt engedni, még ha ezzel egy kicsit még elcseszettebb helyzetbe is hozza magát. Erősen ellenállok a „felhők felett mindig ragyog a nap” megállapításra, de ez az attitűd valahogy mégis tetten érhető a fiatal lányon, ahogy a legmélyebb maga vagy mások ásta gödörből is kirángatja magát, és eközben alig párszor látjuk összecsuklani vagy siránkozni.
Miközben pedig Alex terheiből és örömeiből mi is részesülünk, megerősödött bennem a felismerés, hogy úgy kapcsolódtam ki, hogy a sorozat többféle kérdésfelvetésével kaptam valami útravalót az életről való gondolkodáshoz, ez pedig ritka kincs.
