Körül vagyunk rajzolva, be vagyunk fogva, gúzsba vagyunk kötve. A világ, a rendszer, a véleménybuborékunk és talán saját magunk által is. Puskás Panni felszabadító erejű novelláiban kínál kitörési lehetőségeket, alternatívákat kínjainktól való megszabaduláshoz. Merészen, néhol dühösen rázza fel az olvasót, és ha ez azzal jár, hogy Bukowskit kell hozzá felvágni, a miniszterelnököt megkoronázni, vagy az állatkertbe betörni, akkor legyen! Nagyon punk, nagyon mai, minden sorában jóízű irodalom! Interjú a szerzővel.
SIG: Nyolc év termése a kötetedben megjelent történetek. Mennyit változtak az első verziójuk óta, ha egyáltalán módosultak?
PP: Nem igazán módosítottam rajtuk. Újságíró vagyok, ezért hozzá vagyok szokva, hogy egy lélegzetre írok meg valamit. Minél pontosabban sikerült, annál kevesebb energiát kell beletennem még az utómunkába. Az elején hobbi íróként tekintettem magamra, és örültem, ha megjelent valahol az írásom. Nyilvánvalóan nagyon jó flow, ha az Élet és Irodalomban látom viszont a nevem. Az elején nem is gondoltam, hogy nekem feltétlenül prózakötetet kellene írnom. Most már viszont direkt ambicionálom magam arra, hogy egy témára hosszabban koncentráljak.
Kezdetben minden prózaíró novellákkal kezdi, regényrészleteket nem nagyon közölnek folyóiratok, már pedig úgy bekopogtatni egy szerkesztőségbe, hogy írtam egy regényt, de előtte semmim nem jelent meg, ritkán működik.
Ha egy nagyon kicsit már ismerik az ember nevét, akkor állhat neki esetleg regényt írni.
SIG: Azt mondod, az írások nemigen változtak az első megírás óta. Te változtál-e esetleg azalatt, míg írtál?
PP: Ahogy haladtam a novellákkal, egyre komplexebb lett a látásmódom. Ez annak köszönhető, hogy amikor elkezdtem hobbiból írni, akkor azt főleg terápiás jellegűnek szántam.
Az első írásokban az ember sokszor a saját problémáit próbálja meg kiírni magából. Majd egy idő után rájön, hogy saját magával foglalkozni unalmas.
Akkor elkezd más témákat keresni. Ez az új hozzáállás pedig nagyon erősen szélesítette a látóköröm. Visszahatott a magánéletemre is: megtanított intenzívebben figyelni a körülöttem élőkre.
SIG: Esetleg az önelemzés, saját problémáiddal való foglalkozás alatt, a túl közeli fókusz miatt előfordult-e, hogy egyszerűen eleged lett magadból, vagy az írás automatikusan segített ezeket az esetleges belső konfliktusokat rendezni?
PP: Az baj, ha valakinek elege van magából. Én egy ponton túl egyszerűen azt éreztem, hogy leírtam magamról mindent, amit szerettem volna. Ráadásul, amikor az embernek éppen nem küzdelmes az élete, akkor nem is akar a saját problémáiról nyivákolni. Engem, szerencsére, nagyon szerető, támogató család, vőlegény, barátok vesznek körül.
Megszűntek a nehéz időszakok az életemben, ezért úgy érzem, most már nem vagyok érdekes irodalmi téma sem.
SIG: Ezalatt a 8 év alatt jöttek rendbe a dolgok? A novellák egy részéből ugyanis a mostani kiegyensúlyozottsághoz képest egy borúsabb világkép és hangulat rajzolódik ki.
PP: Többen is mondták már ezt. Én úgy érzem, hogy
szövegekben is történnek pozitív irányú változások: több elbeszélőm van, aki megszabadul a kínjaitól, felszabadul, részben megoldja saját problémáit.
Ilyen a kötetet záró novella legvége is – szerintem van kiút a problémákból, még akkor is, ha az nem mindig a legkönnyebb út.
SIG: A kötet címadó novellája A rezervátum visszafoglalása. A rezervátum, a fülszöveg ajánlója szerint, mi magunk vagyunk, magunkat kell visszafoglalnunk. Te hogy érzed; a saját rezervátumodat sikerült visszafoglalnod?
PP: Ha van az egésznek egy személyes vetülete, akkor igen, de közben meg egy olyan országban élünk, ami elszívja előlünk a levegőt. Ahol nem igazán érezzük magunkat jól, ahol nem mindig érezzük magunkat biztonságban. Vannak emberek, akiket megbélyegeznek, mert más a bőrszínük, vagy mert nem heteronormatív párkapcsolatban élnek. Társadalmi szinten nem oldódtak meg a problémák. Azért remélem, hogy még az én életemben jutunk ezekkel valamire.
Miközben tüntetésről tüntetésre megyünk, gyakran felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon mindez mennyire segít a problémák megoldásában, és mennyire önáltatás csupán, hogy a lelkiismeretünk megnyugodjon. Mikor az utóbbi felé billen a mérleg nyelve, akkor joggal érzünk tehetetlen dühöt – ezt a tehetetlen dühöt szerettem volna megírni több novellámban.
SIG: Ha már a dilemmákról van szó, sok harmincas ember életében a gyerekvállalás is központi kérdés. Ennek felelősségét is felvillantod a Majd megszokom c. írásodban…
PP: Az a novella egy anya története, aki egyedül marad autista kisfiával. Ám ennél az alaphelyzetnél sokkal fontosabb volt írás közben, hogy az anyaszerep mítoszára reagáljak:
a társadalom azt várja el az anyáktól, hogy minden szempontból tökéletesek legyenek, miközben iszonyú sok olyan helyzet van, ami az anya-gyerek kapcsolatot törékennyé teszi. Ilyen például, ha megkérdőjeleződik a kettőjük közötti érzelmi viszony.
A szeretet soha nem feltétlen, és rengeteg esetben inkább küzdelmes, mint örömteli. Az anyák pedig nem terminátorok vagy szuperhősök, nekik is joguk van a saját érzéseikhez.
SIG: A történeteidben sokféle nézőpont alkalmazol, ráadásul olyan klipszerűen peregnek az események, mintha egy filmet néznék. Ez számomra főleg az angolszász irodalomra jellemző. Mennyire hatottak rád az erről a területről származó könyvek, vagy esetleg más miatt választottad ezt a történetmesélési módot?
PP: Szeretem az angolszász irodalmat és a költészetet is. A versekben egyáltalán nem kell megmagyarázni, hogy melyik kép után melyik kép jön, és miért. Formai kísérlet gyanánt ezt a hozzáállást próbáltam átültetni az írásaimba is. A legrövidebb módon, a legnagyobb kihagyásokkal próbáltam elmesélni egy-egy történetet, úgy, hogy azért koherensek maradjanak.
Mikor regényt olvasok, előfordul, hogy unatkozni kezdek, mert úgy érzem, hogy rengeteg, számomra lényegtelen részletet tudat velem a szerző. Ezért igyekszem írás közben a lényegre szorítkozni.
Szeretem, ha pörögnek az események, és üres helyeket is szívesen hagyok, hogy az olvasó is megdolgozzon kicsit az élményért.
SIG: Kiss Tibor Noé mentorként segítette a kötet megszületését. Azt mondod a történetek könnyen megszülettek, de akkor ő miben támogatott téged igazán?
PP: Hogy az első perctől az utolsóig hitt bennem. Ha ő nincs, ez a kötet sem születik meg. Sokszor megkérdezte, hogy áll a könyv, én meg elszégyelltem magam, ha éppen rosszul haladtam, vagy büszke voltam, mikor fel tudtam mutatni valami eredményt. Mindig ő volt az első olvasóm is, sokszor az is segített, hogy rögtön kaptam egy instant visszajelzést tőle, arról, hogy amin dolgozom, az jó irányba halad-e.
SIG: Önbizalom-hiányos voltál az írás elején esetleg?
PP: Talán igen, habár újságíróként rengeteget publikáltam korábban is. Ám újságíróként rikán gondolkodom el azon, hogy kik voltak a nagy újságíró elődök, akikhez fel kellene nőnöm, dacára annak, hogy fel tudnék sorolni sok nevet.
Az irodalomban viszont, ha az ember olvasott már Esterházyt, akkor lehet azon kattogni, hogy vajon én képes vagyok-e ennek akár csak a negyedére, és ha nem, akkor meg minek is csinálok bármit. Erre egyébként az a normális válasz, hogy nem kell olyat csinálni, mint Esterházy. Mást kell csinálni. Azt, amit én tudok.
Soha nem leszek olyan jelentőségteljes, mint ő, viszont el tudok jutni másfajta emberekhez, meg tudom őket szólítani a saját hangomon.
SIG: Mivel újságíróként mások munkáit véleményezed, a saját novelláidhoz is kritikusabban álltál, vagy íróként ki tudod kapcsolni ezt az énedet?
PP: Nem látom magam kívülről. Ugyanakkor van magamról egy képem, ami nagyon szép kép egyébként, viszont mindig őszintén érdekelt a sajátom mellett, mások véleménye is. Éppen ezért iszonyatosan vártam az első kritikákat a könyvről.
Az olvasói véleményeket is mind visszaolvastam, és vissza is írtam mindenkinek. Aki ugyanis veszi a fáradtságot, hogy ír a könyvemről pár sort, az mindenképp megérdemli, hogy válaszoljak neki.
Ami pedig szintén hihetetlen öröm volt, hogy a szakkritikák is szerették a kötetet.
SIG: Ha már a sikereknél tartunk, a napokban megkaptad az Írók Boltja Könyvösztöndíját. Azonkívül, hogy ez egy egyértelmű, pozitív visszajelzés, miért fontos neked ez az elismerés?
PP: Amikor az ember könyvéhez Visy Beatrix és Németh Gábor ír laudációt, az valami elképesztő érzés. Nem tudom, mikor voltam utoljára ilyen zavarban, de még mindig nem tértem magamhoz. Ezt feltétlenül ki kellene próbálnia mindenkinek!
(Képek az író engedélyével)
