Iván a a parton

Az ezerarcú Balaton krónikása – Bodó Ivánnal, a Balatoni halmesék szerzőjével beszélgettünk

Egy minden történetében hős, bohém nagyapa, egy törődő apa és a Balaton utánozhatatlan vidéke mosolygós gyermekkorral ajándékozta meg a siófoki Bodó Ivánt. Ilyen gyökerekkel szinte nem is csoda, hogy szenvedélyes horgásszá és a víz alatti világ szakértőjévé vált. Azonban nemcsak a természetet ismeri, hanem annak szeretetét derűs anekdotákon keresztül át is tudja adni. Balatoni meséiben meglátta a fantáziát a Scolar Kiadó, és már könyv formájában is olvashatjuk hiánypótló balatoni horgásztörténeteit. Bodó Iván árulta el nekünk mi az a halbölcső, miért nagy túlélők a keszegek és a bodorkák, és, hogy milyen tippeket kapott az íráshoz Csukás Istvántól. Szabadúszás halas történetekben.

SIG: Milyen napja van a halgazdaságban?

BI: Egy nagyon szorgalmas vasárnap közepén vagyok, mert éppen előkészülünk a jövő heti lehalászásra, itt a Balatonszárszó és Őszöd közötti berekben. Vízkormányzást és halbecsalást végzünk. A fagy egy kicsit megváltoztatta ennek a menetét, mert a halak nem úgy viselkednek, ebben a nagyon hideg vízben, ahogy szoktak. A kiszivattyúzott vízzel nem húzódtak be ide a zsiliphez, hogy lehalásszuk őket. Ezért trükkhöz folyamodtunk: a tegnapi leszivattyúzott víz helyén a gödrökben maradt halakra, gyorsan eresztettem újra vizet, ez pedig megtette hatását.

A jó illatú, tavaszi vízre elkezdtek mozogni. Megindultak a jégkása közül a vízfolyás felé. Ma pedig még elmentem egy lapos fenekű csónakkal, tolórúddal a sekély-vizű, hátsó tómederbe, hogy megnézzem maradtak-e még kint halak. Hála Istennek, az éjszaka még a hezitálók is ráfordultak a helyes irányra.

Bekészítettem egy zárhálót és letapostam az alját az iszapba, így kaptak egy kerítést is az uszonyosok. Ha majd elkezdünk zörögni, mozogni a halászatkor, akkor azok a halak, amiket hálóval nem tudunk megfogni, ezzel a itt marasztalhatók és nem szöknek meg.

Olyan volt, mintha a Lenin-jégtörővel mentem volna ki a vízre, mert eléggé befagyott a tó. 7-8 mm jég képződött rajta.

Kint megállapítottam, hogy minden hal bejött ide a zsilip elé, ahonnan majd halásszuk őket, ezért is húztam át a zárhálót mögöttük. Ezt hívjuk egyébként halágynak: ahol a legmélyebb a tó, ott összegyűlnek a halak. Itt sok a hal, kevés a víz és ezt a területet kell meghalásznunk. Főleg pontyok vannak köztük, de van néhány harcsa, csuka, kárász és keszeg is. A halászatot megelőzően tehát lecsapoljuk a Barát-zsilipen a tavat. Mondhatni, csak ki kell húzni a dugót, mint a kádból, ami pedig gravitációsan nem folyik el, azt elektromos szivattyúkkal emeljük át. Majd kerítünk az ötven méteres tavi hálóval és onnan már traktor meghajtású gépi szák emeli az uszonyosokat a válogató asztalra. Érdekes “játék” ez, jól el lehet benne fáradni. Azonban ha az ember szenvedéllyel csinálja, akkor jó időtöltés, legyen akár vasárnap, mint ma. Ez a nap azért jó az ilyen munkákra, mert nagyobb a csönd, és bátrabban viselkednek halak.

Az uszonyosok a válogatóasztalról kosarakba, mérlegre, majd teherautókra kerülnek, s ezek itt szerencsések, mert a Balatonban folytatják az életüket.


SIG: Most mennyire szorul haltelepítésre, más segítségre a Balaton, milyen az állapota?


BI: A Balaton élete az 1860-as években változott meg, amikor a Tótól délre futó vasutat és a Sió-zsilipet megépítették.

Sajnos kicsit közel tervezték a sínpályát a Balaton-parthoz, ezért lejjebb kellett szabályozni a tó vízszintjét, hogy a déli vasúti sínpálya biztonságban legyen. A pálya ráadásul levágta a Balaton berkeit is. Ezek azok a selymes füvű részek, ahol le tudtak ívni halak. Ezek a planktonban és élelemben gazdag helyek voltak a tó halbölcsői.

A Balaton aztán alkalmazkodott a helyzethez. Olyan kevésbé igényes halak, mint a keszegek; túlélték ezt az emberi beavatkozást. Közülük a bodorkák vagy a balatoniasan göndérek, tavasszal akár a süllők fészkeire is ráívnak. A dévérek sem igényesek az ívási alzatra, a kőszórások moszatszálaira is nagy kedvvel rakják az ikráikat, egyszóval alkalmazkodtak. Őket nem kell telepíteni a Balatonba. Azonban a pontyokat és compót igen, mert ők bajban vannak ebben az ökoszisztémában. Jelen pillanatban a munkánk annyiból áll, hogy a Balatonban őrizzük a halállományt, segítünk a halaknak mesterséges fészek-kihelyezéssel is. A régi berek területein pedig, halastavakban nevelünk pontyokat ikra kortól 50-60 dkg korig, majd a Balatonba költöztetjük őket. A tóban egy franciás eledeltől, a vándorkagylótól szépen fejlődnek. Hacsak nem viszi el őket a kormorán. Ez a madár az 50 dkg-nál kisebb halakkal simán elrepül.

A klímaváltozás is okoz problémát, mert míg régen decemberben befagyott a víz, februárban kiolvadt, mostanában már nem ilyen nyugodtak a telek. Így nincs nyugalmuk a halaknak sem. Ők jobban szeretnek a 4 fokos vízben lelassulni, a szigetelő jégtakaró opálos ablaka alatt.

Mostanában azonban nincs ilyen szerencséjük, sokszor a hideg szél felkeveri a vizet és viharok tombolnak.


SIG: Egy faimádó famászó, aki az egész életét az erdőnek szentelte nem régen azt mondta nekem, hogy ő nem is mindig szerette a fákat. Ön világéletében szerette a halakat?


BI: Én mindig. Gyerekkorom óta imádtam a halakat. Nagyon meghatározó élményeim vannak róluk:

máig emlékszem, ahogy Bodó nagyapám Riga-motorjának csomagtartójára rágumizott süllőkkel érkezett hozzánk. Amikor hallottam a dekompresszor sziszegését, tudtam, hogy nagypapi hozta a halakat a Somogyi Néplapba becsomagolva.

Emlékszem a süllő illatára is, ami mivel ragadozó hal, erőteljesebb halszaga van. Már szagról meg tudom mondani, milyen halat dugnak az orrom alá. A halászattal kifinomul az ember érzéke a halakra. Halszagú, halevős közegben nőttem fel. Apukám azt is megtanította, hogy a ponty fejét is meg lehet enni, sőt! Azt kell adni a gyerekeknek is, mert nincsen benne szálka. A fejet az emberek sokszor eldobják, vagy csak belefőzik a halászlé alaplevébe.

A fejhez közeli, mellúszók közelében lévő részt apám “bajnok falatnak” hívta, és srácként az nekem járt, mert – azt mondta – én leszek a bajnok. Apám nagyon jó apa és pedagógus volt. Ahogy ő biztatott engem, úgy fontos biztatni a gyerekeinket, és nemcsak őket, hanem magunkat és egymást is!

A könyvemben én is ezt teszem. Mindenkit bíztatok a horgászatra, és hogy töltsenek sok időt a természetben, mert jó hely!


SIG: A könyvben nagyon jó érzékkel adagolja a tudományos érdekességeket és az ízesen elmesélt személyes történeteket. Mesélő tehetségének mi a gyökere?

BI: A családban Bodó nagyapám volt a legnagyobb mesemondó. Tehetsége a ¾ 2-es időjárás- és vízállás-jelentésnél teljesedett ki, mert eddig tartott az ebéd utáni mesélés ideje. Történeteit mindig szeretettel hallgattam. Akkor is, ha többedjére mesélte ugyanazt. Minden történetében ő volt a hős. Olyat sosem mesélt, hogy kudarcot vallott volna.

Apám hívta fel a figyelmem arra, hogy a kudarcot is el lehet mesélni.Sőt! Nem baj, ha nem mindenből vagyunk dobogósok. A vereségekből is lehet tanulni. Törekedni kell a jóra, de nem sikerülhet mindig minden.

Ez a mi szakmánkban is így van. A természetben dolgozunk, sok mindent meg tudunk tenni, hogy kellő darabszámban úszkáljanak az ikrából kikelt kis halak és körülöttük bőven lebegjen a szájméretüknek megfelelő állati planktontáplálék, de pl. az időjárásra nincs ráhatásunk.

Egy hidegfrontot nem tudunk elkergetni, és azt sem tudjuk biztosítani, hogy mikor a compók leívnak, akkor utána két hétig szuper idő legyen, ami nekik ideális lenne. A természetben alkalmazkodni kell, és a kudarcokat elviselni.

Persze, mindent meg kell tenni a siker érdekében, mert ha mégsem sikerül, akkor is elmondhatjuk, hogy mindent elkövettünk a “győzelemért”. Ezzel az ember meg tudja magát vigasztalni a nehéz helyzetekben.

SIG: Egyébként nagyapáról kiderült valami olyan, ami esetleg nem sikerült neki?


BI: Nem, ő egész életében hős maradt a maga szemében.

Édesapám apja egy bohém hajógépész volt, aki olyan nagyon nem törődött a gyerekneveléssel. Mikor mondták neki, hogy nem kellene annyit cigarettázni – napi két doboz, szűrő nélküli Munkás-cigit elszívott, – akkor azt felelte, hogy ő a bolgárkertészektől azt tanulta, hogy a rózsát is nikotin oldattal kell kezelni, akkor lesz szép.

Még akkor is hős maradt, amikor a kórház folyosóján a bő, csíkos pizsamájába, karomba kapaszkodva visszakísértem az ágyába. „Most csak kicsit fáradt vagyok” súgta…Pár nap múlva Tüdőrákban halt meg szegénykém 76 éves korában.


SIG: A nagyapa történetei azonban ezek szerint Önben már akkor elültették a történetmesélés képességének magvait…

BI: A Balatoni halmesék annak köszönhető, hogy szerencsés volt a gyerekkorom. Mosolygós gyerekkorból indítani egy történetet az nagyon jó kezdet. Az életben aztán többféle szerencse érheti az embert. Persze nem mindig a szerencse a döntő, tehetség és szakértelem és alázat is kell a boldoguláshoz.

Amikor a könyvemet írtam, édesanyám betegeskedett. Ő volt a tesztközönség, neki olvastam fel belőle esténként az aznap megírt oldalakat. Betakargattam, és felolvastam neki „esti meseként”. Már akkor érezte ő is és én is, hogy jó lesz a könyv. Ezt azóta kritikusok és a közönség is megerősítette bennem.


SIG: Úgy tudom Önnek lánya született, ő hogyan érzi magát a halas-vizes közegben?

BI: Nagyszerűen érzi magát. Megtanítottam horgászni és vitorlázni is. Most készül letenni a vitorlásvizsgáját. Egyébként a Pécsi Tudományegyetemen tanul, gyógytornász szeretne lenni, jövőre végez. Benne van az egyetem sárkányhajós csapatában is. Igazi vízi amazon! Már gyerekkorától kezdve együtt pecáztunk a Balaton-parton, és itt e halastó mellett is ismerkedtünk a természettel.

Az a kijelentése pl. nagyon megmozgatott, mikor azt mondta, hogy “Apa, én itt unatkozom” . Ez nekem figyelemfelhívás volt arra, hogy ezen változtatni kell. A természetet meg lehet szerettetni a gyerekekkel.

Megmutattam neki, hogy szinte lehetetlen itt kint unatkozni. Első érdekesség – ha jól belegondolunk -, hogy pl. a permi vöröskő, amin horgászás közben ülünk, tulajdonképpen maga az idő és a türelem. 250-300 millió éve másodlagos kőképződés eredményeképpen állt össze kőzet szemcsékből a Pannon-tenger turzásain. Ezen az időn ülünk pecázás közben, innen szimatoljuk a Balatont. A szaglás, és a többi érzék is fontos a természetben. Meg kell tanulni használunk ezeket, ezt is tudatosítani kell.

A természet érzékeinken keresztül való megfigyelése önmagában lehet a boldogság forrása.

Az elektromos kütyükből impulzusok milliói érik a fiatalokat, míg a természetben lassan játszódnak le a folyamatok. Itt ki kell várni, hogy a szitakötő leszálljon az ujjunkra, vagy hogy lassan egérfülessé váljon a fűzfa levele. Ezekről írtam egyébként a gyerekeknek a Süni ökológiai magazinban is, ahol közel három évig a Napló a halásztanyán rovatomba írtam cikkeket.

Sok segítséget kaptam az íráshoz pl. Csukás Istvántól, akivel a balatonszárszói piacon futottam egyszer össze. Tőle tudom, hogy a megrendelés a legjobb múzsa!

Így kerekedett ki az “Unatkozom…” mondatból a Balatoni halmesék is.

SIG: Látta a Balaton minden arcát, a halak minden fajtáját és sokaságát. Mi az, ami a mai napig csodálattal tölti el, amikor kihajózik vagy pecázik?


BI: A sóhajok, amiket sóhajtok. Azok nagyon jók. Mitől sóhajtozom? Az egésztől. A Balaton illata, moraja miatt. Ebbe beletartozik minden: az őszi csend, a nyári háttér zsibongás, a naptej illata, a déli szél, ami éjjel behozza a vízre a kinti halsütők és parfümök szagát, illatát, a balatoni víz leheletét is jó orrunkba szívni, legyen bármilyen évszak, no és a víz íze is finom…Igen, az érzékszerveim súgják ezeket a sóhajokat, hiszen

az egész táj valahogy beleivódik az ember lelkébe. Nem is tudok úgy kihajózni, hogy ne azon sóhajtoznék, hogy “Istenem, Bodó, te nagyon szerencsés vagy!”

(képek: Bodó Iván engedélyével)