olimpiai öt karika a naplementében

Pál Bence pszichológussal – egykori para-kajakozóval – beszélgettünk az élsportról, és a világról, ami azon túl van

Sokakat lázban tart a kérdés: vajon lesz 2021-ben Olimpia? Pál Bencével beszélgettünk arról, hogy mi az érem ára, és mi a sportpszichológia szerepe. Az egykori élsportoló a Pető Intézetből indult, és a para-kajak VB harmadik helyezéséig jutott, az élmezőnyt ma már „csak” lélekben erősíti.


SIG: Hogy indul a sporttal közös történeted, vissza tudsz rá emlékezni? Honnan ered nálad ez a mozgás iránti mérhetetlen szeretet?

PB: Oxigénhiánnyal születtem, amivel az orvosok 1989-ben nem igazán tudtak mit kezdeni; utamra bocsátottak úgy, mintha semmi probléma nem lett volna az állapotommal.

Miután hazamentünk a kórházból, apukám szerencsére nagyon hamar – már hathetes koromtól kezdve – elkezdett célzottan mozgatni otthon a kádban. Ahogy a vízben tornáztatott, „tologatott”, feltűnt neki, hogy nem mozgok szimmetrikusan.

Ekkor a szüleim elkezdtek hordani a Pető Intézetbe, ahova 14 éves koromig jártam. Itt a Pető-módszernek köszönhetően fejleszteni is tudtuk a mozgáskultúrámat. Aki nem tudná esetleg, a Pető-módszer, vagy inkább koncepció tulajdonképpen egy életprogram, tanulásba épített, és arra épülő mozgásfejlesztés. Azok, akik idejárnak, részesei lehetnek a konduktív nevelésnek, ami „egy speciálisan integrált nevelési rendszer. Lényege a tanuláson alapuló sokoldalú, komplex személyiségfejlesztés. A konduktív nevelés nem a fogyatékosságot változtatja meg, hanem a környezet alkalmazkodásához szükséges koordinált működést tanít/újratanít a sérülteknek, a tanulás aktív formáját hangsúlyozva” (Kulcsár és Domján, 2011). Ahogy visszaemlékszem, alig jártam óvodába, az általános iskoláig gyakorlatilag az összes időmet a Petőben töltöttem, ahol nehéz és fájdalmas tornagyakorlatokat kellett csinálnom. Ezeket ráadásul otthon is kellett gyakorolni. Nem tagadom, hogy nehéz volt, de nem szeretnék panaszkodni. Ma már látom, hogy a mozgás iránti szeretetemet, és érdeklődésemet – bár atipikus módon – de ez az időszak maximálisan meghatározta.

A mozgási nehézségeim ellenére szerintem sokkal aktívabb, és mozgékonyabb gyerekkorom volt, mint sok kortársamnak.

SIG: Volt, aki segített, és tartotta benned a lelket a nehezebb időkben?

PB: Rengeteget köszönhetek a szüleimnek. Tőlük az első perctől kezdve a világ összes figyelmét és segítségét megkaptam. Az én fejlesztésem volt a prioritás az életükben. Lényegében folyamatosan velem foglalkoztak.

Az is az ő ötletük volt, hogy valamit kezdjek el rendszeresen sportolni, ne hagyjam abba a mozgást az idő múltával sem. Persze nem volt nehéz rávenniük, ahogy arról beszéltem is, a mozgás – ha nem is észrevétlenül – de már fiatal koromra a létformámmá vált.

SIG: Hogy kötöttél ki pont a kajaknál?

PB: Apukámék családja „vízi” család volt, sokat úsztak, mindig vízi-túráztak, sőt apukám szüleinek az 50-es, 60-as évektől volt egy kabinja a Rómain, ahol evezni is lehetett.

Adta magát a helyzet: először úszni tanultam meg szervezett keretek között. Karatéztam, ping-pongoztam is egy időben, de a szívem hamar visszahúzott engem is a víz közelébe. Tízévesen elkezdtem kajakozni, de még gyenge voltam, sűrűn leraktam a lapátot. Az edzőm javasolta, hogy előbb inkább erősödjek meg egy kicsit, és utána menjek vissza az edzésekre. Megfogadtam a tanácsát és csak két év múlva, már megerősödve tértem vissza a kajakhoz.

Akkor 2001-ben, még az ép versenyzőkkel edzettem (nem is volt még akkor para-kajak), de 13-14 éves korom környékén már kijöttek a különbségek, az én mozgási korlátozottságom és az erőhátrány. Ez azonban nem tántorított el.

Töretlenül folytattam a sportolást végig a középiskola alatt is.

SIG: Egyértelmű volt, hogy kizárólag a sporttal akarsz foglalkozni?


PB: Nem, sőt! Mindig is úgy gondoltam, hogy bár nagyon fontos a sport, de egyetemre menni kell, és arra kell berendezkedni, hogy előbb-utóbb úgyis a buksimból kell megélnem. A szüleim fizikai munkások voltak, így az nem volt opció, hogy valamelyikük pályáját követem én is. Sokat gondolkodtam abban az időben, hogy merre tovább, míg végül megszületett a döntés. Őszintén, azt nem is igazán tudtam, hogy mit takar a pszichológia, de azt tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, és szeretnék segíteni.

Rengeteget készültem az érettségire, aminek meglett az eredménye: felvettek az egyetemre. Itt aztán tanultam akkor is, amikor más bulizott. A többiek, bár nagyobb előképzettséggel rendelkeztek, mint én, de én szorgalmasabb voltam.

Sikeresen vettem az akadályokat. Ekkor kezdtem el para-kajakozni is, amire aztán egyre nagyobb hangsúlyt fektettem: heti 11 edzésre, plusz edzőtáborokba is jártam. Mivel nem iszom alkoholt, a társasági élet picit elkerült, de ezt nem bántam, mert így nem éreztem lemondásnak a sportra fordított időt, és azt, hogy a kajak ekkora szeletet vesz el a szabadidőmből.

2011 elejétől 2015 augusztusáig tartott ez a nagyon aktív időszak, amikor élsportoló voltam, a szponzorációból éltem. A legnagyobb elért sikerem is erre az időszakra tevődik:

2011 nyarán az első világversenyemen egyből dobogós lettem, sikerült megszereznem a para-kajak VB-bronzérmet K-1 TA kategóriában. Ez az érem azért is különleges, mert ez volt az első nemzetközi versenyen szerzett para-érem Magyarország kajak-kenu történelmében.


SIG: Ha ilyen jól ment, miért hagytad abba?

PB: Azért, mert átalakították a kategorizáció rendszerét. A kategorizáció alapvetően a versenyzők orvosi szakvélemény alapján történő csoportosítása azért, hogy a különböző fokú mozgáskorlátozottak hozzájuk hasonló sérültségű emberekkel mérettethessenek meg.

A 2016-os Riói Nyári Olimpia előtt került sor a kategorizáció átstrukturálására. Ekkor, az újabb szabályozás szerint, akiknek a felső teste is érintett volt, azok számára nem tudtak kategóriát biztosítani, így kikerültek a para-sportból.


Engem sem osztották be para-kategóriába, ami miatt para-kajakban nem is indulhattam volna az Olimpián. Az ép mezőnyben lett volna lehetőségem nevezni, ami viszont nem volt reális opció. Így gyakorlatilag az öt karikán kívülre kerültem, ami kár, mert az akkori teljesítményemet ismerve, ha beraktak volna a megfelelő kategóriába, valószínűleg kijutottam volna az Olimpiára, ahol történhettek volna jó dolgok…


SIG: Mély nyomot hagyott ez benned? Mit gondolsz most a para-sportról?


PB: Véleményem szerint, a para-sport nem a veleszületett mozgáskorlátozottak világa, sokkal inkább azoké, akik születésük után, valamilyen baleset vagy szerencsétlenség miatt sérültek meg.

Tény, hogy anno az 50-es években alapvetően arra találták ki a para-sportot, hogy a II. világháború után az angol hadirokkantak tudjanak mit kezdeni magukkal, de jó lenne, ha azért sikerülne meghaladni ezt a nézetet, és a születési rendellenességgel küzdők nem kerülnének – különböző szabályozások miatt – hátrányosabb helyzetbe az egyébként is adottnál.


SIG: Az életed két legfontosabb ügye, a pszichológia és a sport idővel összeért. Tudatosan gyúrtad össze ezt a két területet?

PB: Az egyetem végén, az élsport befejeztével belevágtam a sportpszichológusi szakképzésbe. Nem volt kérdés, hogy erre megyek tovább. Ebben a szakirányban ugyanis benne van minden, amit szeretek és amit ismerek. Jelenleg is folynak a tanulmányaim, ha minden jól megy, idén végzek. Hogy mennyire volt tudatos? Teljes mértékben. Élsportoló voltam, részt vettem Európa Bajnokságokon, Világbajnokságokon, Világkupákon, az Olimpia kivételével megvolt minden. Pontosan tudom, hogy mi az, amit egy élsportoló átél, ezért azt gondolom, hogy hiteles tudok lenni és talán még nagyobb, még hasznosabb segítséget tudok nyújtani, mint mások. Az is szép dolog, ha egy sportpszichológus például 20 éve röplabdázott 2 évig, de egyáltalán nem elég ahhoz, hogy igazán ismerje ezt a világot. A képzés részeként jelenleg is foglalkozom para-sportolókkal, Paralimpiára készülő versenyzőkkel. Enyhén szólva is át tudom érezni a gondjaikat.


SIG: A sportpszichológia fókuszában csak élsportolók vannak?


Nem, de mivel alapvetően fizetős szolgáltatást nyújt a sportpszichológus, jellemzően azok fordulnak hozzá, akiknek például a szövetsége kifizeti az üléseket, vagy akiknek a megélhetése függ a sportteljesítményüktől.

Szabadidős sportolók közül kevesen koncentrálnak kifejezetten erre területre, de persze erre is van példa: a hobbisport mára sokak mániájává vált, egyre jellemzőbb, hogy futók, maratonisták sportpszichológust keresnek fel.


SIG: Miben tud segíteni egy sportpszichológus?


Nagyon sok dologban. A leggyakoribb kiváltó oka annak, hogy egy sportoló belevég az ülésekbe az az, hogy szeretné javítani a teljesítményét, versenyhelyzetben szeretné jobban megállni a helyét. Nagyon sokan izgulnak, ami érthető. Az egy dolog, hogy sokszor egy élet munkája másodpercek törtrésze alatt lehet semmivé, de a magyar élsport támogatási-rendszer is a versenyeredményekre épül. Anyagi vonzata is van annak, hogy ki hogy teljesít: megélhetési kérdés is, de arra is kihatással van, hogy ki mennyit tud „edzőtáborozni”, milyen eszközöket tud beszerezni stb.

A sportpszichológia abban is segít, ha egy élvonalbeli versenyzőnek valamilyen kudarc, sérülés, vagy bármilyen ok miatt abba kell hagynia a sportot. Ez egy nagyon nehéz élethelyzet. Sokan maguktól nem is tudnak talpra állni belőle.

Érthető, hiszen adott esetben 20-25 év után nehéz megújulni, és teljesen új fejezetet nyitni. Ebben azonban nagyon hatékony támogatást tud adni a foglalkozás; a pszichológus nem mondja meg, hogy mit kell csinálni, de rá tudja vezeti a pácienst a megoldásra. Megoldás márpedig mindig van, csak kérni kell a segítséget.


SIG: Akkor nem érdemes feladni?

PB: Semmiképp. Az élsportolóknak rengeteg olyan tulajdonsága van, ami a sporton túli világban is kiválóan hasznosítható: gondoljunk csak a kitartásra, a fegyelmezettségre, az önuralomra, vagy akár arra, hogy egy élsportolónak sosem lesz gondja a korai keléssel. Segíteni kell persze abban, hogy egy csalódott, kiábrándult ember egyáltalán el tudjon kezdeni új távlatokban gondolkodni, a terepet ráadásul az is nehezíti, hogy a pszicho- edukáció egyébként is rendkívül alacsony szinten van itthon.

Olyan alapvetően nincsenek tisztában az emberek saját magukkal, és olyannyira nem tudják azonosítani a saját vágyaikat, elképzeléseiket, hogy az félelmetes. Ha erre rárakódik az élsport – leginkább annak a befejezése – okozta lelki teher és kilátástalanság-érzés, az bizony nagy kihívás. Páciensnek és pszichológusnak is.

SIG: Mik a jövőbeli terveid a sport területén?

PB: Mindenképpen szeretnék sportolókkal foglalkozni később is, ezt az irányt nem tervezem feladni. Van egyébként egy teljesen új projekt is az életemben:

most, hogy itthon is nyomon követhető az amerikai baseball-liga, elkezdtünk „Baseball Boyz” néven podcast-eket gyártani és közzétenni a témában.

Ezek olyan rádióadás-szerű, online elérhető epizódok, amik nem csak meghallgathatóak, hanem le is tölthetőek. A podcasting technológiának köszönhetően ezekre a podcastokra fel is lehet iratkozni. A csatornára történő feliratkozás pedig lehetővé teszi, hogy az epizódok automatikusan megjelenjenek és/vagy letöltődjenek a feliratkozó eszközére (pl. mobiltelefonjára, laptopjára stb), és ezáltal is jobban nyomon tudják követni a baseball-liga aktualitásait.Szeretnénk ezt az itthon nem annyira népszerű, és általában nem is igazán ismert sportot kicsit jobban bevezetni a köztudatba, és szórakoztató stílusban, de maximális felkészültséggel átadni a hallgatóknak, hogy miért is lett nagy kedvencünk ez a sportág az elmúlt 16 évben.

A szezon április elsején kezdődik, aki tehát kicsit is nyitott a témára, az most nagyon sok meccset láthat, és ha hallgat minket közben, a szabályokat is nagyszerűen megértheti. Mint ahogy az életben oly’ sok dologra igaz, ez sem olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik; ne hagyjuk magunkat elijeszteni.