Vajon a polihisztor zsenit tehetsége és tudása megmenthette volna saját magától?
A hegedűművésznek szánt, majd orvosnak tanult, de az irodalomban is csillogó tehetségű alkotó, Csáth Géza élete morfium,-és szexfüggőségbe fordult szenvedélybetegként ért véget. Születésének 134. évfordulója alkalmából a Víg(Stream)ház Szajbély Mihály monográfiájából táplálkozó, naplójegyzetekből és levelekből összeállt előadásán világítottak rá Csáth személyiségének ellentmondásaira, démonaival való küzdelmeire. A felolvasó-előadást Vörös Róbert rendezésében, online vetítésen néztük meg.
Emlékszem, mikor Csáth Géza (született Brenner József) életével iskolai tananyagként ismerkedtünk, rögtön rokonszenveztem vele, mivel hozzá hasonlóan, én is vajdasági gyökerekkel rendelkezem. Így életéről olvasva rögtön meg is elevenedett a bácskai síkság csöndjébe beleragyogó tehetséges kisfiú képe.
A sok kimunkált írói pályamű között borzongással vegyes érdeklődéssel olvastam a minden téren értékeset alkotni tudó fiatalember életútját. Az 1887-ben született Csáth festőnek készült, apja azonban hegedűművésznek szánta, de korán kiderült, hogy a tollat is ügyesen forgatja. A kályha című első novellája sikerén fellelkesülve végül az írás mellett döntött. Apja kérésére polgári foglalkozást is választott: orvosi diplomát szerzett. Tanulmányai idején a Budapesti Naplóban és a Nyugat folyóiratban jelentek meg írásai. A diploma megszerzése után idegorvosként dolgozott és elmélyülten tanulmányozta a pszichoanalízist. Ezalatt született a legismertebb műve, az Egy elmebeteg nő naplója. Az 1910-es év sorsfordító évként pecsételte meg sorsát. Ekkor fordult először a morfiumhoz, amivel tévesen diagnosztizált tüdőbaját akarta gyógyítani. Naplójából az is kiderül, hogy nem csak egy szenvedély tartotta a markában; a szer mellett a nők rabja is volt.
Rendszeresen járt örömlányokhoz, de rendelőjében is fogadott hölgyvendégeket. Egy idő után napközben is arról fantáziált, melyik nőt hogyan hódítaná meg.
Csáth szövevényes sorsának színpadra adaptálásához szerintem szükségeltetik valamennyi abból az elborultságból, elveszettségből, ami az írót a morfiumhoz vezette. Az előadás ugyan nem teljes terjedelmében akarja feldolgozni az írói sorsot, csak felvillantani annak sorsfordító momentumait, de
ahhoz, hogy megsejtsük nézőként, hogy micsoda láng égette belülről a magyar irodalom egyik legtehetségesebb alakját, legalább egy csomag gyufára szükségünk lenne.
A naplójegyzetek, felolvasások fűtőrétéke önmagában azonban nem tudta magasabb hőfokra emelni az előadást. Kimerítő részletességgel ismerhetjük meg apja, Brenner József Géza fiának írt leveléből, hogy a művészet mellett elengedhetetlennek tartja, hogy fia polgári foglalkozást is válasszon magának. Kosztolányi leveleiből pedig azt halljuk ki határozottan, ahogy kitartásra és írásra sarkallja a fiatal írót. Minden hozzá közelálló helyett azonban a morfium szólítja meg a legerőteljesebben, amely szerről könnyelműen – talán orvosi végzettsége miatt – azt feltételezte, hogy kontrollálhatja. Az írót Horváth Szabolcs formálta meg, aki nekem túl életerős és jól fésült az önsorsrontó, szerhasználó személyiség megformálásához. Így az sem csoda, hogy mondatai nem világítanak be az író személyiségének sötét szegleteibe, és azt sem érzem, hogy a démonok mardosnák szöveteit. Zoltán Áronon keresztül a fiatal, Hirtling István által az idősebb Kosztolányi is megelevenedik, előbbi éretlenségét, fiatalos vehemenciáját jól ellenpontozza az érett, kifinomult hanggal megszólaló Hirtling.
A fekete-fehér öltönyök pedáns, vakító makulátlansága éles ellentétben áll a függőség bugyraiba egyre inkább belecsavarodó, ködös csáthi személyiséggel.
Az író személyének ellentmondásosságára, életének kettősségére ráerősít az is, hogy az előadásban minden színész több karaktert is alakít. A női szereplők meglepően színesen ragyogtak ki a felolvasások közül.
Csáth Géza felesége, Olga (Szilágyi Csenge) hangsúlyai szinte elnehezítették a levegőt, bársonyba burkolt teste nagyvadként vonta magára a nőmániás Csáth tekintetét.
Ugyanezen színésznő pár másodperccel korábban Petrics Jenőnéként aggódik gyermeke, Janika felgyógyulása miatt. Az írót gyermeke apjaként megnevező cseléd, Kató (Bach Kata) tájszólásán keresztül sütő női rafinériája is üdítő színt adagol az előadáshoz.
Gilicze Márta Kató és A Janika Perticsnéjének anyjaként mindkét szerepébe egy derékszakajtónyi aggódást és fontoskodást injektál, amely a kikapcsolhatatlan anyai ösztönöket így megkettőzött erővel jeleníti meg a színpadon.
A felolvasások közé ágyazták Csáth Géza A Janika színművének egy jelenetét is, amely diagnosztikus pontossággal beszéli el – egy kisfiú betegségen keresztül – családjának történetét.
A felolvasások és monológok közé beszúrt jelenet megmozdítja a színpad uralkodó piros-zöld színeinek statikusságát is. A Janikából kiemelt résszel szinte megelevenedik a darabot író Csáth is, ahogy íróasztala fölött orvosi szakzsargonját a családtörténet sorai közé szövi.
A Janika-jelent után a darab hamar visszavált adok-kapok levélváltásba, amelyen keresztül sok informatív és izgalmas részlettel egészül ki az íróról eddig alkotott képem. Az ismeretanyag pedig lassan, de biztosan a korszak tablójává merevíti ki az előadást, amely
ugyan nem rántja magával a nézőt az időszak fullasztó melankóliájába, de betessékel a korra jellemző elvágyódásból és halálvágyból szőtt fantáziák kávéházi hangulatába.
Szereplők: Horváth Szabolcs, Hirtling István, Zoltán Áron, Csapó Attila, Szilágyi Csenge, Bach Kata, Gilicze Márta.
Zongorán közreműködik: Mester Dávid
Irodalmi konzultáns: Molnár Eszter Edina
Ügyelő: Héjj János
Súgó: Zewda Eszter
A rendező munkatársa: Efstratiadu Zoé
Szerkesztő – dramaturg: Balassa Eszter
Rendező: Vörös Róbert