Skip to content

Bartha Ágoston gramofonlemez-gyűjtővel beszélgettünk

Avagy hogyan örökölhető és örökíthető át az értékmentés szenvedélye?

Zenész, gyűjtő, vagy – ahogy legtalálóbban magáról mondja – hangász, Bartha Ágoston, akit szenvedélyesen érdekelnek a hangok és minden, ami velük kapcsolatos. Ágoston feltehetően a világ legnagyobb, katalogizált és digitalizált háború előtti magyar cigányzenés gramofonlemez-gyűjteményével rendelkezik. A kollekciót folyamatosan fejleszti, elad és vásárol hozzá a mai napig. Vele beszélgettünk utcazenélésről, első gramofonjáról, alagútavatásról és hagyományőrzésről.

SIG: Mióta és miért kezdett lemezeket gyűjteni?

BÁ: Azt szoktam mondani, mindent szeretek, ami a “tekeréssel” kapcsolatos. Fiatalon sokat bicikliztem, később tekerőlantos lettem, majd jöttek a tekerős gramofonok. 1994 óta gyűjtök gramofon lemezeket. Mindig is tetszett, hogy elektromosság nélkül is lehet tekerős gramofonon lemezeket hallgatni. Az egész “bekattanás” a gimnáziumban kezdődött, 1974-ben egy házibuliban. Akkoriban még rock zenét hallgattam, mint sokan, és éppen a Pink Floyd The Dark Side of the Moon-ja után egy Sebő-lemez (Sebő Ferenc Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző, népzenekutató – szerk.) barázdáiba került a tű. A lemez és a zenei világ is nagyon megtetszett.

Később elmentünk táncházba is Sebőéket meghallgatni, ahová hifistaként a nagy AKAI magnómmal érkeztem felvételeket készíteni. Itt hallottam meg először a tekerőlant hangját. Az élmény mindent vitt. Ott helyben eldöntöttem, hogy tekerős leszek.

Akkor programozóként dolgoztam, s a fizetésemből meg is vettem az első hangszeremet, és elkezdtem komolyan gyakorolni.

SIG: Ezek szerint a zenélés megelőzte a gramofonlemez-gyűjtést…

BÁ: Igen. Amikor már egész jól megtanultam játszani, ott tudtam hagyni a munkahelyem, hogy a zenélésnek éljek.

Életem egyik legboldogabb napja az volt, amikor felmentem a személyzeti osztályra, és felmondtam. A napsütésben hazafelé sétálva már tudtam, hogy soha többet nem fogok kötelező jelleggel bejárni dolgozni nyolctól ötig.

Szerettem a szakmát, de a népzenei életformával már nem lehetett tovább összeegyeztetni a programozói munkát.

SIG: Zenészként hogyan indult be a pályája?

BÁ: A felmondásom után több táncházi zenekarban is játszottam, majd 1990-től Svájcba mentem immár saját alapítású CIFRA zenekarommal. Kiváló zenészekkel hozott össze a sors. Prímásunk régi magyar cigány muzsikusdinasztia tagja, cimbalmosunk az erdélyi Magyarpéterlakán élt zenészcsalád sarja. Bőgősünk a 70-es években megújuló hazai népzenei mozgalomból érkezett. Játszottunk mindent: hagyományos magyar éttermi cigányzenét, csárdásokat, mulatónótákat, magyar és román népzenei darabokat, virtuóz hangszerszólókat, keringőket, tangókat, valamint világszerte ismert örökzöldeket és klasszikusokat is. 15 órás repertoárunk volt. Játszottunk a legkülönfélébb helyeken: idősotthonokban, iskolában, éttermekben, elmegyógyintézetben, de még kuplerájban is. Napi 6-8 órát utcazenéltünk és rengeteget esküvőztünk. Egyszer még egy alagút avatására is elhívtak minket. Játszottunk egy diplomata temetésén is.

Az egyik bulinkon az utolsó orosz katona Magyarországról való kivonulását ünnepelték a svájci magyarok. Genfben tartották a nagy eseményt. Fergeteges volt a hangulat, a cimbalomról nem győztük a bankókat besöpörni. Cetliken kérték a magyar nótákat, szólt az Isten véled édes Piroskám, a Bob herceg belépője és rengeteg más muzsika. Azt a boldogságot, amit akkor láttam a magyar arcokon, azóta sem tudja egyik koncertélmény sem felülmúlni.

Azóta nem szeretek már koncertezni, mert ha közönség és a zenész közé bekerül a hang-, és a fénytechnika, az elvágja a szórakozó embert a muzsikustól, és ennek így már nincs köze a zene élvezetéhez. Jobb, őszintébb terep az utcazene, bár mára az is megváltozott. Régen az indiánok akkora konkurenciát láttak bennünk, hogy valósággal menekültek szegények, mikor megláttak minket a cimbalommal, bőgővel érkezni. A múltkor itt Pesten megláttak az aluljáróban az indián zenészek, és még most is rám ismertek! Rémülten kérdezték, hogy mikor megyünk mi is játszani. Mondtam, hogy ne féljenek, mi már nem megyünk többé.

Bartha Ágoston (jobb szélen, most brácsával) zenekarával

SIG: Első gramofonját is Svájcban vette meg esetleg?

BÁ: Igen, ott vettem meg. Kint utcazenészként jól kerestünk. Egy régiségpiacon találtam rá, ahol egész nap mi is játszottunk.

A mellettünk áruló olasz büféssel összehaverkodtunk és játszottuk neki az O Sole Mio-t sok más olasz slágerrel, amit persze százfrankosokkal honorált. Velünk szemben volt egy kiváló gramofonos stand. Szünetekben átjártam gyönyörködni. Estére annyi pénzem lett, hogy meg tudtam venni az egyiket!

A lejátszó mellé kaptam jódlis lemezeket is. Szállásunkon mutogattam a fiúknak a 30-as évek jódli zenéjét, persze az is teljesen más volt, mint manapság. A régi felvételekről még mindig kiérzik a völgyek illata, az egyik oldalról a másikra átkurjongatók éneke. Svájcból hazaérve elhatároztam, hogy cigányzenés lemezeket fogok gyűjteni lehetőleg a teljesség igényével. Rögtön kaptam is egy kupaccal, ami véglegesítette elhatározásomat.

SIG: Miért pont a cigányzene gyűjtésébe fogott bele?

BÁ: Mivel cigányzenekarban játszottam ezt éreztem fontosnak. Háború előtti magyar cigányzenés és magyar nótás lemezeket gyűjtök. A Múzeum körúti Kodály hanglemezboltba vezetett első utam, ahol rögtön találtam is harminc lemezt. Azóta kijárok ócskapiacokra, hirdetek az újságokban.

A villamoson a helyemet átadva kezdek beszélgetni vélt lemeztulajdonos nénikkel. Rájöttem arra is, hogy orvosi intézmények reumaosztályainak várótermeiben lehet leginkább ráérő idősekkel ismerkedni.

Általában ott katalogizáltam az addig beszerzett lemezeket ölemben a laptoppal. Amikor ezt meglátták, rögtön eszükbe jutott, hogy nekik is van otthon. Így sok lemezt tudtam megvásárolni. Az első években különösen agresszív voltam, sok kereskedelmi adó betelefonálós műsorát is feltárcsáztam. Amikor adásba kerültem, azonnal jól érthetően a telefonszámommal kezdtem. A műsorvezető még fel sem ocsúdott, amikor az ingyen reklámom ki is ment 10 másodpercben. Utána azonnal lecsaptam a telefont. Ez nyilván nem volt etikus, de a cél szentesítette az eszközt. Így lehetett összehozni a gyűjteményt. Közben sok idős ember élettörténetét is végighallgattam és a sok-sok szeretetet, ami őket a lemezekhez fűzte. Így jött össze a világ valószínűleg legnagyobb katalogizált és digitalizált magyar cigányzenés gramofonlemez-gyűjteménye (www.musicart.hu/agoston).


SIG: A zenéléssel, gyűjtéssel járó utazásokban, elfoglaltságában a családja mennyire támogatta?

BÁ: Mindenben támogattak, mert művészeti kötődésű a család; édesapám Bartha Zoltán Miklós, festőművész volt, aki a magyar művészet lényegét kutatta, nagyapám pedig Medgyaszay István, aki a vasbeton-építőművészet hazai úttörője volt. Húgom is porcelánfestőnek tanult.

Nagyapám Erdélyben Kodállyal és Bartókkal egy időben járt gyűjteni, csak ő a népi építészetet kutatta.

Az ő munkájából édesapám emlékhelyet hozott létre a családi házunkban. A zene és a gramofon a párválasztásánál is szerepet kapott. Ezt meg kell értenie annak, aki a környékemen él. Az alapvető dolgokat az első este elmondtam minden lánynak.

Nem szabad úgy elrontani az életet, hogy ne legyen a szenvedélyében partnere az, akivel együtt él.


SIG: Gondolom a járvány miatti kényszerpihenő alatt a gyűjteményére is több ideje maradt.

BÁ: A COVID nekem sokkal többet hozott, mint amennyit vitt. A szokásos év közbeni pörgéshez képest, tavaly és még most is sok halogatott dologra időt tudtam fordítani. Tízezer gramofonlemezem címkéit lefotóztam, és integráltam a lemezekről vezetett nyilvántartásomba. Itt minden lemezről pillanatok alatt minden fontos infó megtalálható. Másrészt létrehoztam a „csárdás ritmus tekerő iskola” Facebook-csoportot, ahova naponta felteszek egy általam tekerővel játszott dalt. Olyanokat, amilyenek a Jó ebédhez szól a nóta műsorában hallhatóak. Ez persze formabontás, mert eddig ilyesmivel még senki nem foglalkozott.

SIG: Mondhatjuk az Ön életútja – és családjának története – alapján is, hogy a bartóki, kodályi hagyományokat viszi tovább?

BÁ: Mondhatnánk, de nem csak én vihetem tovább a hagyományokat, hanem mindenki!

Azt szoktam javasolni, hogy akiknek még élnek idős családtagjai, vegyenek fel velük egy riportot, hadd mesélje el a család történetét, az, aki saját bőrén tapasztalta meg, hogy mi hogyan történt régen.

Egyik történelemkönyv sem objektív. Ezeket a gyűjtéseket nem magunknak vagy az időseknek csináljuk, hanem azoknak, akik még meg sem születtek. A digitális technikával lehetővé vált, hogy egy borsszemnyi eszközön az egész családfánk története elférjen képben és hangban. Ez valódi kincs, amit manapság bárki létrehozhat a saját köreiben.

Mi az a gramofon? A gramofon olyan hanglejátszó eszköz, ami rugós hajtású regulátoros motorjával forgatott gramofonlemezeket elektromosság nélkül szólaltat meg. Ismerünk tölcséres, asztali, szekrényes, táska és mini gramofonokat. Ezek mindegyike hasonló elven működik. Emberi erővel felhúzzuk a motor rugóját, amely a teljes műsoridő alatt képes azonos sebességgel forgatni a lemeztányért. A forgó lemezre helyezett membrános fejben történik meg a csoda. A barázdákba fagyott hangrezgések itt kelnek életre. A tű az úgynevezett pókon keresztül eljuttatja a felvett rezgéseket a fejben lévő membrán közepére és megmozgatja azt. Az így keletkező vékonyka hang egy tölcsér alakú csőbe jut, ahol végighaladva a fizika törvényeinek megfelelően felerősödik. Nemcsak a közismert korai tölcséres lejátszókban, hanem minden egyes gramofonnál ugyanez történik meg. A konkrét megvalósítás természetesen ezerféle lehet, s minket gyűjtőket éppen ezek sokfélesége gyönyörködtet. Az 1920-as évektől kezdve a villamos hajtású és erősítésű gramofonok megjelenése nyitott utat a későbbi lemezjátszók irányába, de az már a hangászok egy másik csoportját hozza lázba.

Mi az a gramofonlemez? A gramofonlemezeket ipari mennyiségben az 1900-as évek elejétől nagyjából 1960-ig gyártottak. Ezek súlyos, törékeny, percenként 78-at forgó, nagyjából 200 menetnyi spirális barázdában oldalanként 2-3 perces műsort hordoznak. Méretüket tekintve általában 25 vagy 30 centis átmérőjűek. Kezdetben csak az egyik oldalra vágtak programot, de már jóval a tízes évek előtt rájöttek arra, hogy a műsoridő duplázható, ha mindkét oldalt használják. A barázdák szélessége nagyjából 65 mikron. A szakma ezeket normál lemezeknek nevezi.