Skip to content
Egyszülős központ belülről

“Lépjünk végre túl azon, hogy csonka család!” – Nagy Anna kuratóriumi elnökkel az Egyszülős Központ egy éves születésnapja alkalmából találkoztunk

Emlékszem az én családom egyszülőssé válásával  az édesanyám vállára került a kettőnk életének összes kihívása, de az, hogy benne mi zajlott akkor, nem nagyon volt beszédtéma. Ma már szerencsére nem így van: sok egyedül nevelő szülő kap lelki segítséget és logisztikai támogatást is az idén egy éves budapesti Egyszülős Központ munkatársaitól és az ország több pontján működő klubjaitól. A Központhoz az utóbbi időben sokan fordultak pl. élelmiszerért, jogi tanácsadásért vagy csak néhány bátorító szóért; így jó úton haladunk afelé, hogy az egyszülőség ne jelentsen többé elszigeteltséget és lesajnáló pillantásokat sem a szülőknek, sem a gyerekeknek.

SIG: Sok-sok munkával indult el az Egyszülős Központ egy évvel ezelőtt. Azt olvastam, hogy a kezdetek kezdetén még Karácsony előtt egy nappal is te vittél ki rászorulóknak ruhákat. Mit mondanál az akkor kicsit elcsigázott, de eltökélt önmagadnak?
NA: Azt mondanám neki, hogy “most nem fogod elhinni, amit mondok, de tényleg meglesz az az Egyszülős Központ, amit Te annyira de annyira akartál, és fontosnak gondoltál” (nevet). Amikor 2005-ben létrejött maga az alapítvány, akkor onnantól kezdve mondtuk, hogy nagyon jó lenne egy hely, ahová be is lehet sétálni, mert mindig úgy éreztük, hogy hiányzik a fizikai valóság, hogy tudjunk találkozni a minket megkereső szülőkkel.

Pont azért is, mert  az egyszülőség nem egy együgyes dolog, hogy pl. az embernek nehéz a munkahelyén, vagy nehéz a lelke, vagy nehéz megoldani a lakhatást. Az egész együtt nehéz!

Két éve csináltunk egy ezerfős kutatást arról, hogy mi a legnagyobb probléma az egyszülőségben, és tizenvalahány sorban sorolták fel a válaszokat a megkérdezettek, amelyek egytől egyig valódi gondok voltak. Mi azt vállaljuk, hogy legalább valamilyen megoldást nyújtunk ezekre. Persze van olyan is, hogy nem tudunk segíteni, ez a legnehezebb része. Az ember ha ide bejön, nem egy irodába érkezik meg…

SIG: Kicsit olyan mintha pszichológushoz vagy valamilyen terápiára érkeztem volna, olyan nyugodt itt a légkör…
NA: Biztos ez a környezet is segít szülőknek, hiszen amikor az ember egyedül marad, sok olyan praktikus nehézsége adódik, amit “itt és most” kell megoldani. Például hol fog lakni a gyerekkel, a gyerek hova fog iskolába járni…Ezeket ráadásul egy olyan lelkiállapotban kell megoldania, amikor kb. azt érzi, hogy reggel fel sem tud kelni az ágyból. Nem csak a saját lelkét kell elhordani, hanem a gyerekét is el kell, mert ez a gyereknek is nagyon nehéz helyzet. Az új helyzet nem egyformán nehéz végig…

Az eleje az általában kutyanehéz, és ez tart egy darabig, majd elkezd könnyebb lenni, ha gyerek és a szülő is kap olyan támogatást, ami az igazán nehéz helyzeteken át tudja lökni.

Van, aki egyedül is át tud mászni ezeken, de van, akinek kell segítség, mondjuk egy közösség, vagy egy beszélgetés vagy csak egy saját magával eltöltött óra formájában.

SIG: Édesanyám is egyedül nevelt engem a kilencvenes években, amikor még sok lesújtó pillantást kapott, sokan hibáztatták, és néhányan sajnálták. Van-e valami változás az emberek egyszülőséghez való hozzáállásában?
NA: Szerintem ahhoz, hogy valami változás történjen, nagyon sokat kell még beszélni. Amikor egy gyerek arról beszél, hogy az ő apukájának van egy új párja, az nekem a kicsodám, és szülőként nekem a másik fél új párja, az a kicsodám…Onnan is látszik, hogy ezek mennyire érzékeny területek, hogy még a nyelvünk sem talált rá megfelelő szavakat.

Emlékszem, mikor egyedül maradtam a gyerekemmel, akkor ilyen mondatok hangzottak el, hogy “ahhoz képest, hogy csonka családban növekszik, egész kiegyensúlyozott”. Ezt szülőként borzalmas átélni: nézi az ember a hároméves gyermekét, és azt kérdezi, hogy én akkor most egy életre elkaszáltalak? Vagy nem én, hanem a másik szülő…Ez borzasztó, mert nem igaz.

Nagyon fontos, hogy legyenek emberek, akik meg merik mutatni magukat, saját arcukat, és kimondani, hogy igen egyedül neveltem, nevelek vagy engem neveltek, és normális ember vagyok, és a gyerekem is az. Lépjünk végre túl azon, hogy csonka család! Egy olyan országban élünk, és nem csak ebben, hanem más országban is, ahol kevesebb gyereket nevel a két biológiai szülője, mint amennyit nem. Amikor van félmillió ilyen gyermek ebben az országban, akkor őket nem lehet úgy kezelni, hogy róluk, majd csak a b) pontban szeretnénk beszélni. A gyerek nem tehet arról, ha elválnak a szülei vagy valamelyik szülője meghal, meg kell próbálni a családoknak úgy segíteni, hogy egyszer csak jobb legyen abban a közegben gyereknek lenni, ahol élnek.

SIG: Láttam, hogy sok területen és sokféle embernek törekedtek megoldást nyújtani, van pl. tizenhat éves anyuka és egy nyolcvannyolc éves dédnagymama is, aki tőletek kap segítséget…
NA: A tizenhat éves lányról először hittük, amikor bejött, hogy valakinek a gyereke. Egyszer csak besétált; semmi kétségbeesés nem látszott rajta. Bejött, elmondta, hogy egyedül van két gyerekkel, és alapvetően jól van, csak szeretné felmérni, hogy miről szól ez a központ és milyen szolgáltatásokat vehet itt igénybe. Van olyan is, aki tartós élelmiszerért jön vagy ruháért egészen odáig, hogy mindene megvan, csak borzasztóan egyedül érzi magát. Az egyszülőség vertikálisan és horizontálisan, politikai, vallási hovatartozás nélkül létezik a társadalomban.

SIG: Mit tapasztaltatok ezalatt az egy év alatt az egyszülős apákkal kapcsolatban? Hiszen ők kisebbségben vannak az anyákhoz képest…
NA: Elég nagy különbség van az egyedül nevelő apukák és anyukák között. Az apukák sorsát sokkal nagyobb együttérzéssel és támogatással szokta a társadalom figyelni, mint az egyedül nevelő anyukákét. Egy anya, ha egyedül marad két gyerekkel válás után, az általában nem nagy meglepetés. Ha egy édesapa özvegyen marad két gyerekkel, ott megmozdul mindenki, hogy segítsen neki. Egyszer valaki azt mondta: az egyedül nevelő apák mögött mindig katasztrófát sejtünk, az egyedül nevelő anyák mögött pedig balesetet.

Az apák megítélése nagyon más, ugyanakkor nekik annyival nehezebb, hogy ők az ezzel kapcsolatos érzéseiket nehezebben tudják kiadni magukból. Pl. a tematika köré szerveződő, beszélgetős csoportokba is leginkább nők mennek el, az “üljünk le és beszéljük ki a lelkünket” nem a férfiak műfaja.

Éppen ezért szeretnénk egy apák napját csinálni ősszel, ahová nem csak az egyedül nevelő apákat, hanem azokat az apákat is várjuk, akik külön élnek a gyereküktől. Aki csak kéthetente látja a gyerekét, annak is újra kell definiálni a saját apaságát.

SIG: Úgy tudom, nemzetközi szinten is figyelnek már rátok, pl. az ENSZ-ben is bemutattátok az eredményeiteket, ami fontos állomás volt a mintaintézménnyé váláshoz…
NA: A budapesti központon kívül az országban most hat olyan város van már, ahol működnek klubjaink, közösségeink, és két erdélyi városban is. Mindezt azért, hogy ne csak egy központ legyen, hanem legyenek közösségeink, amik az összetartozást tudják nyújtani, mert ez legalább olyan fontos, mint például a jogi tanácsadás. Az, amit csinálunk, Magyarországon az első, de ez a fajta megközelítés nemzetközileg is egy új típusú megközelítés: az, hogy ilyen sok, komplex dolgot nyújtunk egy helyen.

SIG: Az egy éves születésnap alkalmából díjaztátok az önkénteseiteket, úgy látom ráadásul, hogy sokan közülük maguk is egyedül nevelnek…
NA: Nyolc jelöltet tettünk ki a honlapra, olyanokat, akik már az elejétől kezdve nagyon sok munkát beletettek abba, hogy segítsenek más szülőknek, kilencszázan szavaztak, és a közönség döntött. Első helyezettünk dr. Makó Klaudia ügyvéd, az elejétől kezdve dolgozik nálunk, jön, hozza a két kisgyerekét, kicsiket berakja a játszóházba, ameddig ő jogi tanácsokat ad. A Páratlan-szülő oklevelet Demeter Lívia gyógypedagógus, logopédus kapta, aki négy gyermeket nevel egyedül, és mellette önkénteskedik. A Danone különdíját pedig Seres Edina textilművész vehette át, aki két gyerekkel maradt özvegyen.

SIG: Úgy látom a játszósarok felé nézve, hogy a Központ nem csak a szülőknek segítség, de a gyerekek is örömforrás…
NA: Gyerekek nagyon szeretnek itt lenni, anyukák minden héten jönnek velük, amíg ők többféle programra bemennek, a gyerek játszanak a játszóházban, amit most szeretnénk bővíteni integrált játékokkal. Vannak olyan szülők, akik sérült gyerekeket nevelnek, szeretnénk, ha ők és az egészséges gyerekek együtt tudnának itt játszani.

Egy anyuka – aki pont most nagyon nehéz szakaszban van – pl. azt mondta, hogy néha csak gyógyulni jön ide a gyerekével. Csak bejön, leül, és annyit érez, hogy jó itt lenni. Mert néha nehéz különbözni, és ez nem jó. Örülünk, hogy végre van egy közeg, ahonnan egyetlen egyedül nevelő szülő sem lóg ki.

(Fotók: egyszulo.hu)