A tárgyaim is én vagyok – hat kedvenc, amit Marie Kondo sem csavarhat ki a kezemből

In Outsider by BM

Tombol a lomtalanítási, szelektálási láz a világban. A japán életvezetési tanácsadó, Marie Kondo az egész életét arra tette fel, hogy megtanítson minket arra, hogy ne éljünk a tárgyaink rabságában, a felesleges holmijainkat ne féljünk elengedni. Több zsáknyi ruhát bocsátottam már útjára, több felesleges dísztárgynak kerestem már új otthont, de most önfeljelentek: van hat kedvenc tárgyam, amelyektől sosem válnék meg. Miért? Mert egy érzelgős dédnagymama vagyok, akinek mindegyikről egy-egy történet jut az eszébe. Ha ezeket a tárgyakat kiszelektálnám, akkor szerintem magamat is ki kellene.

1. Édesanyámról készült rajzok, festmények

Anyáról azt lehet mondani, hogy igazi rock and roll arc. Mondom ezt úgy, hogy tudom, hogy ő a legkevésbé sem törekedett erre, világéletében rengeteget dolgozott mindenért. Én mégis olyan fénytörésben látom őt, ami alapján több szempontból is odaítélném neki a legmenőbb wonderwoman-díjat: sokszor volt része különleges, de embert próbáló élményben; élt és tolmácsolt Szibériában, valamint modellként sokszor megfestették, rajzolták, legutóbb pedig nyugdíj után határozta el, hogy neki kell néhány vagány tetoválás is. Születtek róla ceruzarajzok, akvarellek, sőt még szobrok is, és még egy több száz tiszai folyami kavicsokból kirakott portré is.

A legtöbb kép sokáig a nagyszüleim lakásának falait díszítette, így idővel hozzászoktam, hogy kicsi gyerekkorom óta anya képei alatt ebédelünk, vacsorázunk. Ezek között a képek között nőttem fel, évekig figyeltem a fiatalkori vonásait, és kerestem őket magamon is.

Néhány éve gondoltam egyet, és pár képét magammal utaztattam Pestre. A családi fotók mellett büszkén mutogatom ezeket a képeket is, valahányszor vendég jön hozzánk: hadd tudják meg ők is, miről szól az igazi rock and roll.

2. Juliska, a rongybaba

A rongybaba-szépségverseny örök nyertese: Juliska

Egy országos rádió roadshowján szeltük keresztbe-kasul az országot, amiből leginkább arra emlékszem, hogy gyűrött adásmeneteket lobogtatok a kezemben, miközben a sofőr százhússzal repeszt, hogy a következő állomásról félóra múlva be tudjon jelentkezni a műsorvezető. Meg még valamire.

Egy idősek otthonába látogattunk Kunmadarason, ahol körülbelül úgy fogadtak minket, mint a rocksztárokat szokták. Pedig nem voltunk azok. Én emiatt szégyelltem is magam, mert megérdemeltek volna legalább egy Korda Gyurit vagy Katona Klárit.

Helyette a műsorvezető a köszöntésünkre énekelt népdalok gyűrűjéből jelentkezett be élő adásba, miközben hordták körbe a süteményeket és a pogácsákat. Az otthon vezetője aztán külön odavezetett bennünket egy idős nénihez, hogy a néni átadhasson nekünk két tökéletes rongybabát (ez a szó talán nem is illik rájuk, annyira szépek voltak). Néhány hétig ültek aztán a babák a szerkesztőségben egy monitornak támasztva, mire elszántam magam, hogy hazavigyem Juliskát (ugyanis sokáig élt bennem a lelkiismeret-furdalás, hogy gyakorlatilag le akarom nyúlni az egyiket, de aztán végre zöld jelzést kaptam). Azóta már vagy három költözést túlélt, mindig  a törékeny feliratú dobozban utazva. Ha ránézek, mindig eszembe jut a néni, aki talán nem is  sejthette, hogy mekkora örömet szerzett nekem abban a túlhajszolt pár napban. Bárcsak tudná, hogy azóta mennyi filmet látott Juliska a tévészekrényről!

3. A piros szék, ami feltámadt

Ez a lista egyben a bűneim lajstroma is lehetne, mert tulajdonképpen megrögzött lomizó vagyok. Gyerekkorom óta összehordok mindenféle kiszuperált tárgyat, törötteket, csorbákat, már a gyerekszobám is olyan volt, mint a helytörténeti múzeum: a macskakőtől (igen, tényleg) a régi plakátokig, minden volt benne, valóságos horrort jelentve minden takarítás alkalmával. Ez a szokásom, mondhatni új erőre kapott a fővárosban, ahol egymást érik a lomtalanítások. Ilyenkor általában minden szégyenérzetemet levetkőzve képes vagyok felmászni bármelyik szeméthegyre, ha meglátok valamit, ami az én szememben kincset ér.

Néha nem merek ráülni, olyan szép

Így történt, hogy egy hatodik kerületi lomtalanítás alkalmával a rendőrség közvetlen szomszédságából sikerült zsákmányolni egy valamikori éttermi széket.

Kopottas, barna fatámlája és szakadt, piszkos-narancs szövete igazán semmitmondóan bámult bele az estébe, várva, hogy a hulladékkezelő szakemberek markos keze repítse a tátogó kukásautóba.

Csakhogy: jöttünk mi, akik megláttuk székben rejlő potenciális főnixmadarat, és hagytuk, hogy a mellettünk parkoló rendőrautóból kényelmesen végignézzék, ahogy egy viszonylag jól szituált, harmincas pár kirángat egy teljesen értéktelen, rozzant bútordarabot a szemétből. Ezek után már csak apró közjáték volt, hogy hazaszállítottuk a négylábút Szegedre, ahol apukám a mesteremberek minden szakértelmével nekiállt a szépészeti helyreállító munkának. Amikor a csodás, új szövetét és a piros festéket is hozzáálmodtuk, elkészült a re-szék. Körülbelül ötszáz kilométer utazás és sok üzenetnyi kérdezz-felelek után mondhatom, hogy igazi design-bravúr, ami azóta büszkén feszít két majmocskájával a szobában. Nem megérte?

 

4. A borsóleves-álló plüss táskarádió

Fogalmam sincs igazából hova tervezték, talán arra gondolhattak, hogy elalvás előtt a gyerek magához szoríthatja ezt az élénk piros, puha anyagból készült – általam plüss táskarádiónak keresztelt – tárgyat, ami nem elég, hogy így néz ki, de valójában működik is. Most anélkül, hogy kitérnénk arra, hogy a gyerekek nem kifejezetten szoktak elalvás előtt rádiót hallgatni, legyen elég annyi, hogy a mi családunk beruházott egy ilyen tárgyra. Azóta pedig cirka tíz éve minden olyan helyre magammal viszem a lakásban, ami eleve alkalmatlan rá, hogy ott egy ilyen eszközt működtessünk: fürdőszobába, konyhába, erkélyre. Így történt, hogy egyszer egyensúlyát vesztette, és beleszédült egy tányér borsólevesbe. Túlélte, és azóta is minden reggel félálomban ezt hurcolászom magammal a lakásban, hogy megtudjam, aznap mire kell számítanom a világban.

A plüssrádió főzéshez is ideális

5. Nagymama torontáli szőnyege

Erre a szőnyegre úgy emlékszem, mint amit gyerekkorom óta nézek. A falon. Régen a szőnyegeknek is kicsivel több becsületük volt,  falvédőként használták őket, hiszen akkoriban a fűtés-szigetelés miatt is szokás volt, hogy nem csak díszítés gyanánt, de szigetelés érdekében is felszögelték ezeket a falra. A  szőnyeg a nagyszüleim kis szobájának falát díszítette, a fal melletti heverő egyik oldalát védte. Sokszor feküdtem a heverőn gyerekkoromban, amikor beteg voltam, vagy amikor ebéd utáni alvásra tessékelt be a nagymama. Ismertem a mintáit, kanyarulatait, színeit, amiket bámultam elalvás előtt vagy csak pihentettem rajta a szemem, míg nem tudtam elaludni.

Aztán jött egy nap, amikor mintegy negyven év után lekerült a falról, a heverőt is elvitték, a nagymamáék lakása kiürült, már mások nézik azokat a falakat.

A szőnyeg azonban megmaradt, évekig pihent a hátsó garázsunkban. Úgy képzelem, hogy talán néhány este erejéig egy-két kóbor macska is élesítette rajta a karmát. Most azonban újra funkciója van, némi óvatos tisztítás után az előszobánkban kapott újra helyet, így ez az első színes folt, ami a hozzánk érkező vendégeket fogadja, és elindítja a  – torontáli szőnyegek tényleg Torontálról valók? – kezdetű beszélgetést.

6. Karácsonyfadísz-kollekció 2010/2019 tél

Amikor felköltöztem Szegedről Budapestre, az első Karácsony alkalmával úgy éreztem, hogy az ünnepi hagyományainktól is kicsit távolabb kerültem. Így rajtam volt a sor, hogy elhelyezkedjek az új életemben, és saját hagyományaimat is kialakítsam. Először csak egy apró fával kezdtem az első albérletben, aminek törzse egy nagyobb bögrében elfért.

A filc állatkert tagjai folyamatos bővítés alatt állnak évről évre

A fára azonban a szaloncukron kívül semmit nem tudtam felakasztani, mert nemhogy csúcsdíszem, de egy árva üveggömböm sem volt. Akkor eldöntöttem, hogy ha már a fa az életét adta a pár napos karácsonyi örömömért, akkor  olyan díszeket érdemel, amivel ő lesz a kerület legmenőbb fája. Több napig bújtam a netet azért, hogy kitaláljam hogy hogyan tudnék több évig használható, házi készítésű díszeket gyártani, így esett a választásom a filcállatokra. Filclapokból kezdtem két-három napos munkával varrni az első díszállatokat, anélkül, hogy bármi fogalmam lett volna a rendes öltések mikéntjéről.

Az első darabok csak messziről és hunyorítva tűntek csak valódi díszeknek, majd kezdtem belejönni, és egyre többféle állatot összegyűjteni.

Lassan beépült a karácsonyi készülődésbe az újabbnál újabb darabok készítése, így ha közeledik a Karácsony, az nálam egyet jelent az állatfarm bővülésével is, és habár még díszpintyem nincsen, de talán az idei varrogatás alkalmával épp’ ideje, hogy az is sorra kerüljön.