A közösségi média egyik kivételesen ötletes szigete Csekő Etelka Facebook-oldala, ahol az általa tervezett és varrt karakterek uralják a valóságot. A babákban ráismerhetünk szomszédunkra, ismerősünkre vagy akár magunkra is. A karaktereknek pedig – ahogy nekünk is – dilemmái, problémái vannak, amelyekbe szintén beavatást nyerünk: így tudhatunk meg többet az érintésterapeutás biznisz árnyoldalairól, a társkereső irodák hétköznapjairól, de megismerhetjük véleményüket a vadászati világkiállításról is. Mindezt a hétköznapokat jótékonyan fűszerező irónia és szerethető humor kíséri. A kis magyar mikrovilágok kulisszái mögé Csekő Etelka vezet be.
SIG: Milyen ötlet hívta életre a babákat és a Facebook-oldalt?
CSE: 2011 környékén indítottam el az oldalt. Volt akkor egy – számomra is döbbenetes – felfutása, amikor az emberek rátaláltak, egymásnak meséltek róla, és nagyon szerették, ez tartott évekig. Mindig én vagyok a „gyenge láncszem” az oldal történetében: ha van magánéletem azért, vagy ha épp nincs azért… ezeket mindig megsínyli az oldal. Két dolgot tudok – nagy nehezen – felidézni, ami az oldal elindításához vezetett: az egyik, hogy a WAMP vásárok akkor kezdődtek, és volt szerencsém a legeslegelejétől évekig azokon részt venni. Nem csak a babákat, mindenféle más textil holmikkal is kiálltam a vásárlók elé: táskák, palacktartók, pénztárcák, bevásárlószatyrok….mindenféle, amiket a mai napig készítek. A Facebookon való megjelenést pedig egy nagyon fiatal barátnőm unszolására kezdtem el, aki azt mondta: aki számít, az ott van ezen a platformon, szóval hajrá! (2010 környékéről beszélünk: ma már inkább boomerség ott nyomulni, de magam is boomer vagyok 😊 .
SIG: Mi vele a célod (ha volt valami konkrét)?
CSE: Elsősorban a kényszeres közléskényszerem, és az a vágyam is, hogy legyen valami vidám a hétköznapjainkban.
Amikor arról szóltak a visszajelzések, hogy – reggelente az emberek alig várták, hogy megnyissák a Facebookot, hátha van új szösszenet a babáktól – az arra inspirált, hogy fényképezzek, írjak, és találjak ki vicces dolgokat.
SIG: Mi vagy ki inspirált a varrásra?
CSE: Az anyai nagymamám Szerencs imádott és megbecsült varrónője volt; anyukám mellette tanult meg varrni, én pedig őmellette…
Egyke vagyok, édesanyám először csak nekem varrt; a gyes alatt. Majd pályázatokat nyert meg kötéssel, különféle kézimunkákkal. Később játéktervezőként dolgozott, azután tanított játékkészítést a kisképzőben, és a győri babakiállításokon is rendszeresen tarolt.
Szóval a gyerekkoromra úgy emlékszem, hogy rajzolok, meg ragasztok, meg varrok… Édesapám pedig újságíró volt – tőle eredeztetem azt a képességemet, hogy a megvarrt holmik mellé még írjak is ezt-azt.
SIG: Mi volt az első olyan eredményed, amire büszke voltál, hogy elkészült?
CSE: Hm… Nincs ilyen konkrét első sikerélményem;
csodás egykés gyermekkoromból arra emlékszem, hogy lelkesedéssel fogadtak mindent, ami a kezem közül kikerült, vagy bármilyen vicces megjegyzést, amit elejtettem.
SIG: Úgy tudom, hogy színházi jelmezek tervezésével, varrásával is foglalkozol. Mikor kezdted a szakmát, hol lehet a munkáiddal találkozni?
CSE: Körülbelül mindennek a tervezésével és kivitelezésével foglalkozom 😊. Ruhákat javítok és átalakítok és tervezek és készítek, ehhez kapcsolódnak a jelmezek, akár installációk is. Minél változatosabb, én annál boldogabb vagyok! Például a Sivasakti Kalendala Táncszínház produkcióihoz is van szerencsém ruhákat, jelmezeket készíteni hosszú, hosszú évek óta. Varrtam a Sziget Fesztiválra is óriási madarakat, és minden tavasszal készítek menyasszonyi ruhákat. Nehéz kiemelnem bármit is: egy újra használhatóvá tett hétköznapi ruhadarab ugyanolyan siker számomra, mint egy Anna-báli öltözet.
SIG: Hogyan születnek a játékok? Milyen helyzetekből kapsz a babákhoz ötleteket?
CSE: Ez a kezem alatt alakul mindig:
elkészül a test, ahhoz a haj, utána az arc, és akkor már kezd látszani, hogy az „illető” egy János lesz-e, vagy egy Noel.
A ruhákkal lehet pontosítani a karaktert, és utána már gyerekjáték megszemélyesíteni!
SIG: Milyen népes most az Etelka-család, mit lehet róluk tudni?
CSE: Most épp népesebb, mint az normális lenne… Ha az eladásra nagyobb energiát tudnék fordítani, akkor a populáció szépen kipörögne, de mostanában erre szerény lehetőségeim vannak, bevallom. Egy alap csapat azért mindig megvan, őket nem is lehet megvásárolni. Felcímkézett dobozokban pihennek, de az évek során rengetegen kezdtek új életet új családjukkal. Nagyon büszke vagyok rá, hogy még notórius gyűjtőim is vannak páran.
SIG: A fotókhoz mellékelt szövegekben iróniát is felfedezhetünk (nagy örömömre)…A kikacsintás esetleg a közéletre rezonálás mennyire célod az oldalon?
CSE: Alapvető célom az, hogy sokféle karaktert tudjak megjeleníteni, amiket az olvasóim örömmel, vagy épp enyhe megvetéssel tudnak felismerni – esetleg azonosulhatnak is velük, ha van kedvük.
Igyekszem nem nagyon bántó lenni egyik szereplőmmel sem: elvileg mindenkiben meg lehet találni a szerethetőt, erre törekszem is.
Viszont pont a közélet az oldal tetszhalálának egyik oka is: amin régebben nevetni tudtam, az mostanra annyira szürreális lett, hogy képtelen vagyok benne a vidámságot felfedezni! De az is lehet, hogy csak öregszem 😊
SIG: Szerinted melyik karaktered tudna most leginkább rezonálni a pandémiás világunkra? Mit mondana a járványban megfáradt embereknek?
CSE: Ez is olyan most nekem, mint a politika: régebben figyelemmel kísértem, és finoman parodizálni próbáltam egyes szereplőket, de manapság csak elképedve nézem.
Egy ideje vannak olyan közszereplők hazánkban, akik egy az egyben úgy néznek ki, és úgy viselkednek, mintha én varrtam volna őket, ami egyszerre mulatságos és aggasztó.
A járványban megfáradt embereknek nagyon szeretnék újra napi tartalmakat készíteni, de sajnos én is az egyikük vagyok…
SIG: Tervezed-e az Etelka-projektet fejleszteni valamilyen irányba? Én akár egy képregényben összefüggő történetként is el tudnám őket képzelni…
CSE: Egyelőre csinálnom kellene újra.
El sem tudom mesélni, mennyire inspiráló tud lenni, amikor végre ráveszem magam a fényképezésre, írásra, és azt látom, hogy még mindig sokan szívesen figyelik a teleregényt.
De csak akkor tudok „alkotni”, ha jön valamiféle szikra. Ezt keresem jó ideje. Talán a tavasszal együtt megérkezik!
(képek Csekő Etelka engedélyével)
