Gumibelsőből széket, üvegmaradékokból fotelkarfát készít Horváth Anna tervező, aki építési törmelékből és újrahasznosított anyagokból készülő kollekcióival a várostervezők és a közösségek figyelmét a fenntartható építészet fontosságára akarja felhívni. Az új funkciót ellátó anyagok pedig mindeközben az egyes helyek, közösségek történeteit is elmondják. Kollekciójának bútorai hamarosan Málta utcáira költöznek, korábban pedig egyes tervezései London és Párizs híres kiállítótereit is megjárták. Máltáról adott nekünk interjút az AHA Objects alapítója.
SIG: Honnan jött az építészet iránti érdeklődésed?
HA: Ahogy sok gyereknél, nálam is a legóval kezdődött. Sokat építettem, nyolc évesen pedig már axonometrikus (térbeli objektumok szemléletes síkbeli ábrázolására szolgáló módszer – szerk.) házakat rajzoltam.
Nagy szerepet játszott a pályaválasztásomban Göbölyös Gyula és Laczkovich Alice művész házaspár hétvégi iskolája, ahová tizenkét éves koromtól kezdve minden szombaton jártam.
Nemcsak képzőművészeti, hanem kulturális szemléletmódot is kaptam tőlük. Nagyon meghatározó számomra, amit náluk tanultam.
SIG: Ilyen intenzív kulturális hatások után hogyan találtad meg, hogy téged mi érdekel igazán és miben vagy jó?
HA: Hasznos és széles kulturális tudást szereztem ebben a hétvégi iskolában. Nagyon sokáig tartott “levetkőzni” ezt, és engedni magam kibontakozni. Az iskolában etalonként tanított impresszionista festészet sokáig meghatározó volt, a bútor és az építészet iránti érdeklődésem is megmaradt, illetve a grafika is nagyon közel állt hozzám. Ezért mentem a Kisképzőbe, ahol mindezt tanultuk.
SIG: Hogyan vezetett az utad a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre?
HA: A házaspárból Göbölyös Gyula a Kisképzőben tanított, így általuk én is oda kerültem, bútor szakra. 18 éves koromban egyik nyáron, három barátommal Londonba kirándultunk. Kalandként fogtuk fel, miközben megismertük az ottani képzőművészeti undergroundot. Nagyon megtetszett az ottani légkör, szabadság! Míg kint voltunk, kiderült, hogy felvettek a MOME-ra, ezért úgy döntöttem hazajövök elvégezni az egyetemet. A MOME-n sokszor úgy éreztem, hogy kilógok a sorból, az ottani funkcionalista építészeti gondolkodásból. Emiatt sokszor éreztem magam bizonytalannak.
Harmadévben aztán felvettek mesterképzésre Londonba, ahol Narrative Environment mesterképzésre szakra kerültem. Eközben jöttem rá, hogy az építészet helyett olyan köztes médiummal kell foglalkoznom, ami megengedi a narratívák használatát, történetek elmesélését.
Most installációk készítését, kiállítási design-nal kapcsolatos és belső építészeti munkákat vállalok. Ebben találtam meg a stílusom.
SIG: Az általad említett narrative environment, a narratív design mit jelent pontosan és miért jó, ha megjelenik egy térben, egy bútorban?
HA: A narratív design a tér tervezésével foglalkozik. Ez azt jelenti, hogy ha egy helynek – rendszerint köztérnek, múzeumnak, kiállító térnek – van egy története, azt mi segítünk elmondani, át is élni.
Például ha egy kiállítás egy művész életét akarja bemutatni – tudományos kutatások szerint – ezt leghatékonyabban a látogatói élményen keresztül lehet sikeresen megtenni. Ez pedig nem sikerülhet úgy, hogy a látogató egy fal előtt áll és elolvassa a művész életét. Akkor értheti és tanulhat a kiállításból a legtöbbet, ha érzékelésén keresztül – színek, anyagok, arányok segítségével – maga is átélheti a művész életét, bele helyezkedhet a történetébe. Jó példa erre a berlini zsidó múzeum kialakítása, ahol dolgoztam. Itt végtelen, sehova nem vezető folyosókat terveztek, hogy az legyen a látogatói élmény, hogy „megrekedtem, nem jutok sehova”.
SIG: Hogyan tudod egy-egy ilyen térbe, történetbe Te beleélni magad?
HA: Rengeteg kutatással jár. Ilyenkor általában elolvasom az egész kurátori koncepciót, rengeteg filmet megnézek hozzá, könyvet olvasok. Majd amiket megtudtam, próbálom a belsőépítészeti elemekkel átültetni a térbe, élményként.
Szeretem fizikálisan, kézzel foghatóan megjeleníteni a történeteket.
SIG: Úgy tudom, hogy az is fontos neked, hogy a narratívában a környezetvédelemre, a környezet állapotára is felhívd a figyelmet…
HA: Igen, igyekeztem már az első kollekcióban is erre reflektálni. Egy beton székkel kezdődött, amelynek karfái közé újrahasznosított gumit feszítettem, ami meglepően kényelmesre sikerült. Ez lett az első kollekcióm egyik darabjának, a L!Puff-nak a prototípusa. Amikor úgy hozta az élet, hogy hazaköltöztem, részletesen megrajzoltam az egész kollekciót, majd beküldtem a Párizsi Design Hét pályázatára. Mikor kiderült, hogy beválogatták, akkor kezdtem megvalósítani őket.
SIG: Ez hogy történt?
HA: Sümegen pl. sok üveghulladékot is találtam, ezekből készítettem terrazzo-t (beton alapú újrahasznosított gránit- és márványdarabok ötvözete – szerk). A kollekció egy ismerős sírköves kertjében készült. Ő segített az első elemek elkészítésében, csiszolásban.
Sokat izgultam, mert prototípusok és sok tesztelés sem biztosítja a bútor sikeres végeredményét. Az egyik elem például nem úgy simult ki a zsaluban, ahogy kellene, több buborék lett benne. De végül ezek a hibák adtak karaktert a felületek, és ez nagyon jól reflektálja a kort: a Covid-időszak alatti gyártást. A japán filozófia: wabi – sabi ( (japán esztétikai felfogás, amely a tökéletlenségben látja meg a szépet mutatkozik – szerk) sok munkámban szolgál inspirációként. Az egész nyarat betonozással töltöttem, mikor ezt készítettem. Nagyon jó volt! A kollekciót az Initio Fine Arts által állítottam ki Londonban: ez egy frissen nyitott művészeti központ, a Cromwell Place-ben. Az Initio Fine Arts Ferenczy Bálint és Marie Tourre de Robien kurátorok nevéhez fűződik ami közép-kelet-európai és francia művészeket designereket reprezentál.
SIG: Hogyan kötöttél ki végül Máltán? Volt jó néhány állomás közben az életedben..
HA: Egy videó pályázattal kezdődött tíz éve, aminek a díja két hét máltai nyelvtanulás volt. Ez persze fiúval és munkával végződött, majd maradtam a nyárra. A reptérről hívtam fel anyukámat, hogy elmondjam neki: maradok.
Rengeteg barátot szereztem, majd mikor a MOME-t befejeztem, visszaköltöztem és Málta egyik vezető építész stúdiójába : az Architecture Projectbe kezdtem dolgozni. A barátommal együtt költöztünk tovább Londonba, Berlinbe és Lisszabonba. Mikor szakítottunk – három éve – visszajöttem még egyszer elbúcsúzni a szigettől. Ekkor egy régi baráttal futottam össze, aki megkérdezte, hogy nincs-e kedvem a frissen alapított építész irodájukban dolgozni. Így végül újra itt kötöttem ki… Azóta szabadúszó lettem, és önálló projekteken dolgozom itt és külföldön is.
SIG: A második kollekciód is a szigeten tomboló építkezési lázra reflektál….
HA: Igen, Máltán az építkezési hullám miatt sok gyors, olcsó apartmant húznak fel. Ezt nekem építészként – szinte szó szerint – fáj látni. A sok szép, épület pedig közben eltűnik.
Az építési törmelék meg gyűlik, mert nincs még az újrahasznosításnak kialakult rendszere. A projekt egy fenntartható építészetért és az építészeti törmelék újrahasznosításáért harcol. Továbbiakban az a célja h a helyi helyi építészeti értékeket megőrizzük, a gyorsan felhúzott házakkal szemben.
Az is fontos lenne, hogy az embereket ne szorítsuk ki a közösségi terekből az építkezési lázzal. A várostervezőknek talán érdemes elgondolkodni azon, hogy miben mérjük az ország sikerességét: GDP-ben vagy a közösség, az emberek jó közérzetében, “well being”-ben…
Az új kollekciómban hat köztéri bútort – padot – készítek, amelyek mind egy-egy épületet reprezentálnak, ami lerombolása került/fog kerülni az elmúlt évek ‘fellendülése’ miatt. A padok pedig a lebontott patinás, régi épületeket idézik meg formában, struktúrában. Így emlékeztetnek arra, mi állt a helyükön korábban. Van remény a szemléletváltásra, hiszen a kollekció elkészítését az máltai állam szponzorálja, ezért nagyon hálás vagyok.
Holnap reggel márványtörmelékért megyek, és folytatom a munkát a műhelybe.
