Kitakarjuk a világot? – A második budapesti Szelfi Múzeumban is szeretheti magát a közönség

In Outsider by BM

Mert egy már nem volt elég. Az elsőbe január óta özönlenek az önmagukat szerető látogatók. A magára valamit is adó hír egyébként úgy szól, hogy a napokban nyitotta meg kapuit Budapest második Szelfi Múzeuma, polgári nevén a Museum of Sweets and Selfies (selfie: self-taken photography – magyarul: önmaga által készített fotó). Egyébként nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy ha egy helynek az a neve, hogy Szelfi Múzeum, akkor ott híres portrékat, vagy a történelem első szelfijeit, esetleg hírességek önképeit állítják ki (lehet ezzel a múzeummal éppen a földhöz ragadt képzelőerőmet akarják üstökön ragadni?). Ehhez képest – a nemzetközi trendeknek megfelelően – Budapesten szelfikhez való háttereket, berendezett helyszíneket építettek fel, ahol a pénzünkért akárhányszor megörökíthetjük magunkat, amint pl. egy gigantikus rúzst ölelgetünk vagy – amire inkább alkalmas a hely – egy jó fej, angyali türelmű barátunk elkattinthat rólunk annyi képet, amennyit csak nem szégyellünk. Beszámolóval vegyes gondolatok az önfotózásról.

A szelfi-evolúció

Kíváncsi vagyok, hogy mit szólna a hivatalosan az első szelfit 1839-ben elkészítő Robert Cornelius, ha tudná, hogy a 2010-es években naponta 93 milliárd portré készül csak Androidos telefonon. Valószínűleg már a mondatot sem tudná feldolgozni.  És bár, mostanában már kevesebb a közösségi felületeken a tejködszerű képeken elmosódott pixelemberek kamera-mosolya, de korántsem áldozott le a szelfizés kora. Sőt! Önmagunk képmásának mániákus megörökítése evolúciós szintet lépett; hódítanak a szelfibotok, a nagyfelbontású szelfikamerák, amivel manapság egyre profibb portrék kattannak, valamint jól gyűlnek a lájkok az egymásról készített portfólióba beillő, beállított pózokra is. Youtube hercegek és youtube-hercegnők sok száz órányi videóban magyarázzák el hogy találjuk meg a legjobb szöget, a legelőnyösebb pózt saját magunkról vagy a másikról. Amivel a legbiztosabban kitakarhatunk minden mást a világból.  Ezt nem én mondom, hanem pl. Kardos Gábor újságíró, aki egy nemrég megjelent tanulmányában “a szelfit mint az utolsó evolúciós perspektívát nevezte meg,

ahol már semmi más nem látszik a világból, csak az egónk képe, ahol arcunk már olyan nagy lett, hogy eltakarja a világot”.

Puzsér Róbert médiakritikus szerint pedig “a szelfi sokkal kevesebb, mint a semmi. Kizárólag az önmutogatásról szól, minden teljesítmény és hozzáadott érték nélkül”. 

 

Ez tényleg így van? Portréink valóban a teljesítménynélküliség ünneplései, önmagunk vicsorgásának pusztába küldött posztjai? Valóban nem lehet értéket társítani ezekhez a képekhez?

Arról, hogy miért készítjük egyáltalán ezeket a képeket magunkról, már több felmérés, tanulmány is született. Egyes eredmények szerint vannak olyanok, akik egyfajta krónikásként arról akarnak tudósítani, hogy éppen merre járnak, miben vesznek részt, a második csoportba tartozó szelfiket megosztó emberek szintén szeretnék megmutatni, mi történik velük, de céljuk inkább az önmagukról kialakított kép formálása, nem pedig a kommunikáció.  A harmadik csoportban azok kerültek,  akik szerint a szelfi remek módja az információmegosztásnak, és értékes kommunikációnak tartják, önkifejezésnek használják. 

Én, magam és a szelfim 

A szelfizés legnehezebben elfogadható megjelenései számomra azok  kizárólag a készítőket ábrázoló portrék, amelyek szinte semmilyen plusz információt, többlettartalmat nem adnak, ezekkel lehet az egyes közösségi felületeken tonnaszám találkozni. Ezeken nem látok mást, csak a nárcisztikus személyiség tárgyiasult bizonyítékait, ahol piros, fekete, zöld, kék sapkában rúzzsal vagy rúzs nélkül, sminkben, pizsamában, reggel, délben, este, utcán, szobában, tükör előtt, edzőteremben, bevásárlóközpontban, kocsiban, biciklin, wc-n, fürdőszobában, meztelen vagy ruhában, MINDENHOGY, de ugyanazt az embert látom (egyébként majdnem mindig ugyanazzal az arckifejezéssel), amint úgy tesz mintha, éppen ez vagy az történne.

Ebben értéket, a nyilvánosság számára is érdekes tartalmat nem látok. Az internet is ásít egy nagyot, mikor egy újabb tükör előtt lőtt önképet feltölt valaki.

Szelfi mindennel

Ennél egy fokkal érdekesebbek, azok a ko-portrék, amelyeken a szereplő valami nagyon híres épülettel vagy helyen, természeti szépséggel örökíti meg magát. Ezekből is kevés az értékelhető eredmény,  hiszen eleve nehéz saját magunkról hóban, szélben, szikla szélén, tömegben, tenger közepén jót kattintatni, szelfibot ide vagy oda, hát még belekomponálni egy több méter magas valamit is a képre. Általában nem is sikerül. A leginkább komikus ezeken a képeken, hogy egy adott több száz éves emlékhely vagy méltóságteljes templom reménytelenségbe kattintott mása totálisan lehúzza az egészet az olcsó, vásári portéka szintjére.

Attól, hogy ez még mindig jobb, mint egy cseppkövet hazavinni a barlangból, még nem kevésbé kínos, a kattintáskényszerből lőtt bizonyítékok szinte megszólalásig ugyanolyanok, mint ezer másik, amely kénytelen ott feszengeni közösségi felületeken.

Azokhoz a képekhez, amelyeken szeretteinkkel, barátainkkal, számunkra kedves emberekkel készítünk közös portrét, hogy digitális nyomát rögzítsük annak, hogy ott és akkor és úgy együtt voltunk a hozzájuk kötődő érzelmi szálak miatt talán nem is fair kritikai megjegyzést fűzni, hiszen nincs az a szigorú véleményalkotó, akinek lenne szíve egy nagyival közös szelfit kritizálni, azonban ezeknek is általában az adott ember és szűk családi köre számára van információ értéke, érzelmi jelentősége.

Az egyetemes kultúra mint háttér

A szelfi már régóta beszűrődött a művészetbe, Rembrandt is eléggé rákapott, hiszen közel 80 önarcképet hozott össze, persze azért ez nagyobb elszántságot is igényelt, és magasabb művészi értéket is képviselt.  A digitális kortárs műfajról a Saatchi Galéria is kiállítást rendezett, ahol tényleg híres és jól sikerült szelfiket állítottak ki. A múzeumi szelfimánia legszürreálisabb eredménye a manilai szelfi múzeum, amit már direkt azért építettek, hogy a látogatók az álműtárgyakkal a háttérben látványos szelfiket készíthessenek. Így beléphetünk egy Van Gogh-képbe, vagy elkaphatjuk Fragonard  hintázó hölgyének lerepülő cipőjét is. Az ilyen típusú szelfizésnek én is nehezen tudnék ellenállni. Hogy miért? Mert látok benne értelmet, akár még művészi értéket is. 

Az így elkattintott fotókon ugyanis a több száz éves művészet tud kapcsolatba lépni velem, szó szerint is részese lehetek a képnek, pár percre összekeveredhetnek a festő és a saját gondolataim (függetlenül attól, hogy jó-e ez nekünk), igazán személyes élménnyé teszi a múzeumlátogatást.

Ez pedig olyan valami számomra, amelytől a szelfizés is értelmet nyer. A másik szelfifronton számomra értéket képviselő jelenség  Yayou Kusama,  akinek Végtelen tükörszoba installációja  az élet, a halál és a végtelen kérdését járja körül. Itt az egyik leglátványosabb helyszín egy terem, amit rengeteg tükörrel és lámpával díszítettek fel, amelyekkel képek végtelen variációit készíthetjük el magunkról vagy másokról, az ezekben megtalált kompozíciók, ha van többletjelentésük, hozzáadott értékük, maguk is művészi teljesítmények.

Mindeközben Budapesten

Mire végiggondoltam, hogy mi értelme az egész jelenségnek a magyar valóságban már több millió szelfi készült többek között az idén januárban megnyitott első budapesti szelfi múzeumban is,

ahol bárkit szívesen mártanak cukorba és szórnak meg tortadarával, hogy elkészüljön az a fotó, amire még az az ismerősünk is nyom like-ot, aki legutóbb a Higgs-bozonról szóló felfedezés hírére tudta csak elismerően rányomni a felfele mutató ujjat.

Az első múzeumban volt néhány olyan helyszín, pl. a plafonról lógó magasfényű cseresznye/meggy vagy a banánerdő, amelyek jól mutattak, lehetett ötletelni bennük, velük. A frissen megnyílt második múzeumon sétálva azonban nemhogy nem estem kísértésbe a kép készítéséhez, hanem az a néhány próbálkozás is, amit elkövettem, nagyon rosszul mutatott, nem érvényesült, a fények pedig sok helyen bántóan zavaróak voltak. A cukormáz-effektus itt néhány rózsaszín fal és Trabant (!), dzsungel-tapéta, csicsa-lámpával képviselteti magát, tengeri szellő gyanánt pedig  a körút kellemes kipufogó gőzét lehet inhalálni.

A Rákóczi úti Floridában a napernyő egyelőre csak papír és a koktél mellé jár.  A hely sokkal több eyecandyt (olyan tárgyak, amelyek rabul ejtik a szemünk) elbírt volna, ha már külcsíny, akkor legyen rendesen sokkoló; de az egyik helyiség végébe elhelyezett, rosszul megvilágított “aranypénzekkel” teli kád sem elsősorban a dőzsölést és a menőséget juttatta eszembe, sokkal inkább azt, hogy a lájkokért még mindig van, aki hajlandó keményen dolgozni (értsd: pózolni). 

Sok esetben az egyes installációkban csövek, lámpák rontották a képek összhatását, néha ott volt sötét, ahol fény kellett volna, máshol túl volt világítva az, ahol intimitásra lett volna szükség. Mind tudjuk, hogy ízlések és pofonok, de pl. egy kongó pincehelyiségben elhelyezett műanyag kagyló, amely szürke autókárpittal borítottak, hogyan kelti fel a szelfizni vágyó bloggerinák kreativitását nem tudom; a szakavatott önkioldó-varázslók biztos kitaláltak rá valami unortodox értelmezést.

Amíg utánajártam az egész szelfikultúrának, és forgolódtam a második múzeumban és partihelyszínen,  a fényképező gombjával együtt egy trigger is kattant.

Ártalmatlan dolog kattintgatni magunkról, de egyre inkább azt érzem, hogy ahelyett, hogy kitágulna a fotókon keresztül a világ, inkább beszűkül, végtelenségig tükrözve vissza magunk imádatát.  Saját  bálványaink mi magunk lettünk, ez pedig egyre inkább visszatetszést kelt, mi több, bennem még félelmet is. Ráadásul el is veszítjük általa a világ többi részét. Az ősi kultúrák a képmás megörökítését lélekrablásnak bélyegzik; ha így vesszük, mi itt “nyugaton” már több százszor és ezerféle módon árusítottuk ki magunkat önszántunkból a Facebookra, Instagramra.

A túlzásba vitt szelfizésben kristálytisztán megjelenik a huszonegyedik század. Az Én kultúrája, az Én bálványozása, a kompenzálás minden áron. Lassan, de biztosan nem csak a természetet, az  internetet is letarolja az arcunk.

(képek: Pexels, Pinterest)