Az idei Könyvfesztivál egyik meghívott vendége volt a lengyel szerző, Szczepan Twardoch. Az író világhírű könyvsikerét, Morfium címmel, itthon a Typotex kiadó vette gondozásába. A könyv méltatlanul kevés figyelmet kapott a hazai olvasóktól, pedig gyakorlatilag az ilyen könyvek miatt érte meg megtanulnunk olvasni, és rontani a szemünk világát akár hajnal kettőkor is. Elfogult gondolatok a könyvről.
„(…) azon gondolkodom, hogy a csehek emberek-e. Ezek a koszos cigány gyerekek emberek-e. Mi emberek vagyunk-e. A zsidók emberek-e. A németek emberek-e. Vannak-e egyáltalán emberek.
(…)
Szerintem nincsenek is emberek. Kitaláltuk ezt az emberiség-konstrukciót, vannak, akik úgy is élnek, mintha valóságos lenne, pedig nem az, senki se nő fel hozzá…(…)”
Sokszor gondolkodtam már azon, hogy igazi téthelyzetben – mint például egy háborúban vagy más válsághelyzetben – mennyire tudnék hű maradni önmagamhoz, az elveimhez, esetleg percek alatt megenné az elveimet a túlélési ösztönöm, vagy kitartanék mellettük súlyos áldozatok árán is? Ez a kérdés foglalkoztatott már néhány oldal után is Szczepan Twardoch regényének olvasása közben. A lengyel irodalom fenegyerekének kikiáltott író a fülszöveg alapján teljesen hülyére veszi az olvasót. Könnyed kémtörténetet és némi erotikát ígér, majd néhány oldal után páros lábbal száll be az olvasó lelkébe…Miközben egy széthulló család történetébe kapunk bepillantást egy skizoid morfiumfüggő mindennapjain keresztül, a lét alapvető kérdései ugrálnak a szemünk előtt, a háttérben pedig éppen rommá lövik Európát és az egész világot.
Az író miután lerugdosta olvasóját a gödör aljára, sorsunkra hagyva, elkezdhetünk azon gondolkodni, vajon ki lehet-e még mászni innen, maradt-e még bármi emberi az evolúciós létra tetején imbolygó úgynevezett emberből.
A regény 1939 őszén, Varsóban játszódik, a német megszállást követő hetekben, főszereplője Konstanty Willemann (Kostek) varsói lakos, aki morfiumban és prostikban tobzódik, valamint arisztokratikus közönnyel nézi, ahogy másokkal megtörténik a háború. Egészen addig dübörög nála a rock and roll, amíg egy szívesség kapcsán – a kényszerből felvállalt postás szerepének próbálgatása közben – a történelem eseményeinek kellős közepén találja magát.
Kostek először valóságos maceraként éli meg a sorsfordító vállalását, majd lassan elkezdik súlyként nyomni a vállát a felfordult életével kapcsolatos kérdések: vajon lehet-e önfeláldozó hazafi egy ösztöneinek élő erkölcsi nullából? Előrébb való-e a haza, mint a család? Egy függő ember tud józan döntéseket hozni maga és mások sorsáról?
Nem elég, hogy Szczepan Twardoch szédítően fordulatosan adagolja az eseményeket, a regény narrációja még tovább emeli a tétet. Kosteket ugyanis egyfajta alteregója, belső énje folyamatosan mardossa, beszél hozzá. A belső hangot hívhatjuk akárminek, értelmezhetjük sokféleképpen, ördögi énnek, sub-egonak is, a lényeg, hogy
ezzel a tudathasadásos állapottal újabb réteget kap az olvasó, lehetősége nyílik az eseményeket még mélyebben átélni, örvényszerűen belekerülni a szövegbe, tovább gondolni és tovább szőni a regényt.
A képileg is rendkívül sűrű szövegben a szóképek néha úgy vannak egymásra pakolva, mint a kártyalapok, néhol még versnek is elmennek. A képtöredékek sűrűek, azonban mégsem zavaróak.
Mondhatnám, hogy az író, aki egyszerre vállalkozik a kémtörténetbe oltott háborús családregény és egy művészsors megrajzolására, sokat markol, de keveset fog, azonban szerintem Twardoch ügyesen kikerüli ezt a csapdát azzal, hogy egy valóban lebilincselő történetet ad az olvasója kezébe. Többrétegű, súlyos, megrázó alkotás született, amely minden különösebb tudatmódosító szer nélkül képes a módosult tudatállapot elérésére.
