Skip to content
vak majom borítókép

„A következő generációnak már a rendszerváltás annyit fog jelenteni, mint mondjuk a harmincéves háború” – Fehér Boldizsárt, a Vak majom szerzőjét kérdeztük

A mai fiatalok számára teljesen kinyílt a világ, rengeteg a lehetőségük, és élnek is vele. Ami pedig igazán számít nekik, az a saját életük és döntéseik – mondja Fehér Boldizsár író. A Magvető Kiadó gondozásában tavaly megjelent első, Vak majom című regényében is arra törekedett, hogy ezt a szemléletet megmutassa. Az író a kötettel tudatosan akart  a magyar valóságtól, a történelmi múlttól elszakadni, és egy igazán érdekes történetet adni az olvasó kezébe. Fehér Boldizsár íróval beszélgettünk.

SIG: Mikor olvastam a Vak majmot, Rejtő Jenő és Kurt Vonnegut regényei jutottak eszembe, mennyit merítettél tőlük? Ha volt egyáltalán ilyen szándékod…

FB: Rejtő Jenőt sokszor megkapom, ami ugyanis a magyar irodalomban vicces, arra általában rámondják, hogy rejtős, Vonnegutot kevesebbszer mondják. Azt viszont soha nem értettem, milyen tanulságokkal szolgálnak ezek az összehasonlítások.

SIG: A történeted egy felnőtté válás előtt álló fiatalemberről szól, és arról, hogy egy viszonylag bonyolult élethelyzetbe kerül, amin kezdetben nem nagyon találja a fogást. Ehhez képest a veled készült interjúkból egy nagyon határozott, kerek világszemlélettel rendelkező ember rajzolódik ki. Mennyit tettél magadból a karakterbe?

FB: Meglepett, mennyien meglepődtek, hogy a Vak majom nem életrajzi vonatkozású. Nekem eszembe sem jutott, hogy magamról írjak.

Fotó: Szilágyi Lenke

SIG: Ez nekem azzal cseng össze, amit magadról írtál egy bemutatkozásban, hogy “a részedről, Te jól vagy”, de nyilván a generációdnak is megvan a maga problémája, mondjuk a felelősségvállalás, amiről a könyved is szól. Miért tartottál fontosnak erről a kérdésről beszélni?

FB: Próbáltam nem a kis magyar valóságról írni, nem a szürke posztkommunista létről, az ügyeskedő magyarokról. A mi korunkban valószínűtlenül összetalálkozó idegenek valószínűtlen távolságokból képesek hatással lenni egymásra – azt látom, hogy ma már sokkal nyitottabb a világ, és ezt is akartam tükrözni a könyvben. Több a lehetőség, hogy az ember tapasztaljon, kinyissa a szemét, és ezt a velem egyidős fiatalok meg is teszik.

Észreveszem, hogy az ismerőseim, a barátaim, egy kicsit unják már a rendszerváltást, meg ami előtte volt. Nem azt mondom, hogy ez nem fontos esemény, de nekem és sok velem egy idős embernek már vannak dolgok, amik sokkal fontosabbak, például a saját életünk. A következő generációnak már a rendszerváltás annyit fog jelenteni, mint mondjuk a harmincéves háború.

SIG: A regénnyel adni akartál, elmesélni egy könnyen olvasható, csavaros történetet, de mit adott neked a saját regényed, tanultál-e valamit belőle vagy általa?

FB: Nyilván olyan kérdéseket feszegetek, amik engem is érdekelnek. Regényt írni olyan, mint hangosan gondolkodni. Ahogy magadnak magyarázol, a végére te is jobban megérted, amit eleve gondoltál. Igyekeztem minél egyszerűbb, rövid mondatokat írni, hogy érthető legyek. Tőlem a posztmodern szövegbűvészkedés nagyon távol áll. Szerintem nincs értelme mondani valamit, de egyúttal meg is nehezíteni a másik fél dolgát, hogy ezt megértse. Az irodalomnak mindig változnia kell a világgal. Az Eltűnt idő nyomábant, ha ma adnák ki, talán el sem olvasná senki. És nem azért, mert rossz könyv, hanem azért, mert más lett minden. Most már van például tévénk, és a mozgókép bizonyos funkciókat jobban el tud látni, mint az írott szöveg. Ezt érdemes szem előtt tartani. Én olyan könyvet próbáltam írni, ami könyves élményt ad, olyan tapasztalatot, amit az ember inkább egy regénytől tud csak megkapni.

SIG: Elég erősen éreztem a főszereplő folytonos önelemzését a könyvben, a pro kontra érvelését egyes témákban, erre tudatosan figyeltél, vagy teljesen magától jött?

FB: Talán a természetemből, talán a filozófiai tanulmányaimból ered, szerintem jó nyakon csípni, ha épp nincs igazad, mert akkor nem lesz belőled magabiztos idióta. Én például egy bizonytalan idióta vagyok (nevet)… ez sokkal jobb.

SIG: Igen, először magunkon kell tudni nevetni.

FB: Soha nem lehet tudni, honnan jönnek mások. És ez megnehezíti a humort. Ha valaki mond valami képtelenséget, nem tudod egyből eldönteni, vajon komolyan beszélt-e vagy sem, mert radikálisan sokféle, mit olvasnak, mit gondolnak, mit néznek ma az emberek. Párizsban volt egy új-zélandi barátom, ő nem ismert egy sor, számomra evidensen ismert kulturális alapvetést, én meg nem ismertem ugyanezeket az ő részéről. Más volt a hátterünk, de nem gondoltuk butának egymást.

A könyvemben igyekeztem minden – a cselekmény és a mondanivaló szempontjából fontos – kulturális utalást megmagyarázni, de nem azért, mert lenézném az olvasót, hanem mert nem akartam elvárásokat támasztani a műveltségével szemben.

SIG: A könyv egyik kulcsmondata, hogy “Íme, útmutató a világ gonoszainak: hogyan lehet tönkretenni egy ember életét? A válasz: adj neki oda egyszerre mindent, amiért küzdhet.” Ez nekem kicsit azt sugallja, hogy nem túl pozitívan vélekedsz az emberekről…

FB: Egy bizonyos életszínvonalig az köti le figyelmünket, hogy biztosítsuk az élethez elengedhetetlen alapvető szükségleteinket. Amint azonban ezt megszereztük, nem szakítottuk át a célszalagot, mert menni kell tovább. De merre? Minden, ami túlmutat a létfenntartás közvetlen ösztönén, tulajdonképpen egyformán szükségtelen. Nincs ésszerű vagy ésszerűtlen döntés.

Nehéz új célokat is találni, de a legrosszabb igazából cél nélkül élni.

SIG: Az első regény után érzel bármilyen külső-belső nyomást a második regény megírására, esetleg már dolgozol is valamin?

FB: Már elkezdtem dolgozni egy új regényen, kaptam is rá NKA támogatást, így mindenképpen el kell készülnie, különben vissza kell fizetnem a pénzt (nevet)… Úgy emlékszem, Philip K. Dick mondta, hogy ha az ember elég rutint szerzett, akkor később már nem tudja megkülönböztetni, azt, amit akkor írt, amikor épp jött az ihlet, és amit akkor, amikor éppen keservesen kiizzadta magából a szöveget.

Az írás is egy munka, és aki ezzel akar foglalkozni, annak úgyis kell hozzáállnia. A legtöbb gondom nekem nem is az ihlettel van egyébként, hanem a kevés idővel. Nem várhatok az ihletre, akkor kell írnom, amikor van rá időm.

SIG: J.D. Salinger vallotta, hogy egy igazi író akkor is ír, ha soha nem adják ki, és elég jól tartotta is magát ehhez, az írás öröme is boldoggá tette. Te hogyan gondolkodsz erről, mennyire fontos, hogy amit csinálsz, az tényleg eljusson másokhoz?

FB: Én magam miatt csinálom, de azért nekem is elemi érdekem, hogy elkeljen a könyv, már csak azért az életért is cserébe, amit ez szerencsés esetben biztosíthat. Ha szerencsés leszek, egyszer majd nem kell már, hogy érdekeljenek az eladások, és végre teljesen az írásra tudok koncentrálni.